Rossz hír!

Sziasztok kedves olvasók! Egy rossz hírrel érkeztem, ami tudom, hogy így karácsony táján nem éppen a legjobb, de ez van...most lehet utálni, de úgy érzem nektek mindegy is, hiszen-megint ezzel jövök-úgysem komiztok, és nem érdekel titeket. A fejezetet sajnos nem tudtam befejezni és ma már nem is tudom, hisz karácsony van, vendégek jönnek-mennek és megy a munka...szal az ünnepek utánra halasztom a fejit...köszönöm az előzőhöz azt az egyetlen komit...nem vok "torkos" de azért jól esne, ha nem csak 1 ember írná le a véleményét az adott fejiről! :'(
Sajnálom, hogy -legalább miatta- nem tudtam hozni a 26. fejezetet, de így jött ki a lépés...
puszy
Barbie

25. fejezet-Vásárlás

Sziasztok! Meghoztam a 25. fejezetet. Remélem, tetszeni fog. Most csak két szemszögből írtam, de azért ebbe is tudtam rejtélyt szőni :) Jó olvasást! Őrülnék pár kominak...

Puszy

Alice szemszöge:

Pár napja nem láttam Bellat, bár ez nekem egyáltalán nem probléma, ha a vásárlásról van szó. Ő amúgy sem az a fajta, aki épp úgy őrül az új ruháknak, mint én.-erre a gondolatra egy fintort eresztettem el. Rose erre már tudta, mi járhat a fejemben.
-Nyugi Alice! Adj neki egy kis időt és majd meglátjuk, mit hoz ki belőle...-próbált lenyugtatni, de én már most jól tudtam, hogy Bella soha sem fog a vásárlásra úgy gondolni, mint második szerelmére...
-Tudod Rose, még most sem hiszem el, hogy végre minden rendeződni látszik. Gondolj csak bele! Pár hónapja még abban sem mertünk reménykedni, hogy Bella egyáltalán megbocsát-e nekünk.-vetettem fel a múltban történteket. Rose serényen bólintott, majd folytatta helyettem az emlékezést.
-Aztán te elmentél hozzá és megkérted mentse meg a mi makacs testvérünk életét.-mosolyogta el magát. Igen most már mosolyra fakasztanak ezek az emlékek, bár akkor bele tudtam volna halni. Felkacagtam, mert eszembe jutott, amikor elmentem Bellahoz és ő megrázott, vagy nem is tudom mi volt az az érzés, aztán már sehol sem volt.
-Jah és arra emlékszel, amikor megbeszéltük Edwarddal, hogy én beszélek a mi kis Bellankkal és nem ő, de ő mégis eljött utánam Bella házához.-mosolyogtunk a dolgon.
-És amikor a réten voltunk és Bella ráijesztett Edwardra azzal a hatalmas oroszlánnal? Akkor majdnem megölte Victoriat.-emlékeztetett első réti élményünkre. Természetesen mindenre emlékeztem, ahogy Rosalie is és mindenki, aki ott volt akkor.
-Persze nem sokáig hosszabbodott meg silány kis élete.-tette még hozzá Rose. Victoria nagyon sok gondot okozott nekünk és Bellanak is, ahogy elmesélte minden problémáját.
-És amikor a réten megtudtuk, ki Bella.
-Vagy inkább mi Bella.-helyesbített Rosalie. Ebben a pillanatban beértünk a plázába, ahol temérdek ruha és minden más várt minket.
Ördögi tervet eszeltem ki magamban. Jobb, ha erről Rosalie sem tud, mert ő még nem képes arra, hogy Edward előtt elrejtse a gondolatait, de én már gyakorlott vagyok ez ügyben.-mosolyogtam el magam ezen gondolatomon.
-Rose te kérlek gondoskodj a sminkről és a hajról, én pedig megveszem a ruha anyagokat. Esmet felhívom és megkérem készítse el a kaja dolgot is.-avattam be a beosztásába.
-Értettem főnök.-színészkedett és kezét feszesen homlokára szegezte, majd katonásan megpördült és már ott sem volt. Gondolom azért nem bírja ki, hogy magának ne vásároljon szóval, elég neki ennyi munka, amit adtam.
Kotorászni kezdtem a táskámban és véletlenül beleütköztem valakibe. Kellett nekem menet közben a táskámban kutatni.
-Elnézést! Nem vettem észre.-emeltem fel tekintetem és azt hittem, hogy megőrülök, amikor megláttam ezt az alakot. Ő Rudyard volt. Az ördögi terv most kúszott elmémbe. Azonnal megbeszéltem vele minden fontos dolgot, amire ő lelkesen bólogatott.

***pár órával később***

-Jól van akkor te elintézel mindent, igaz?-kérdeztem meg még egyszer és utoljára Esmet, hogy biztos legyek abban, amit megígért nekem. Mára már annyit szervezkedtem, hogy kész. Eltud fáradni egy vámpír, mert én most úgy éreztem. Még reggel volt, amikor elindultunk vásárolni és most már este 11 is elmúlt már. Még szerencse, hogy ez a pláza ilyen sokáig nyitva volt. Azért az sem elvetendő szempont, hogy én már törzsvásárló vagyok, hiszen minden héten egy vagyont hagyok az üzletekben. Most is csak miattam maradtak ilyen későig nyitva. Egyébként már 2 órája zárva lennének. Hát szép mondhatom. Rosalie már a kocsiban üldögél és láthatóan jól szórakozik a telefonjával. Ha jól látom, ez új kütyü, mert ilyen az ő kezében még nem volt.
-Ez meg mi a szösz?-kérdeztem, na nem mintha nem tudnám, csak kíváncsi voltam, ő minek állítja be.
-Ez kérlek szépen egy okos telefon. Vettem mindenkinek a családban, hogy mindenki elérhető legyen.-magyarázta Rose. Fejemet beletörődve lóbáltam jobbra-balra, de őt még ez sem érdekelte jelenleg. A kocsi hátsó ülése púposra volt pakolva. És az én cuccaim még be sem voltak pakolva.
-Te Rose és én hova pakolhatok?-érdeklődtem, amire végre méltóztatta felemelni azt a szép szőke fejét.
-Hát hova, ahova akarsz.- ezt az értelmes választ. Ha nem mondja, magamtól nem is lettem volna képes erre a gondolatra. Erre muszáj volt elmosolyognom magam, bár őt még ez sem érdekelte. Ha ez így fog ezentúl is menni, akkor kidobom azt a vacakot. Főleg akkor, ha mindenki így bújja majd ezt a szart.-keltem ki magamból. Persze csak gondolatban.


Rosalie szemszöge:

Amint Alice kiadta az utasítást rohantam is, hogy minden fontos kelléket megvegyek, ami Bella hajához és sminkjéhez kell majd. Ezek persze nem csak miatta fontosok, hiszen rajta kívűl még három lány vágyik egy elkápráztató sminkre és hajra. Szerencsére mindezeket megtalálom egy üzletben, ami a legfelső emeleten található. Ez a pláza azért is a kedvencem, mert olyan hatalmas, több emelet magas és minden megtalálható benne, ami szem, szájnak ingere. Persze vámpír esetében csak szemnek ingere, mert hát emberek közt ugye, ami szájnak ingere az nem biztos, hogy embernek is az lenne.-elmosolyogtam magam, mert eszembe jutott, amikor bosszút álltam emberi éltem tönkretevőjén. Nem voltam belé szerelmes, egyszerűen csak a szerelem gondolata töltött el hatalmas izgatottsággal, kíváncsisággal és boldogsággal, hogy én is birtokolhatom azt az érzést. Sosem tudtam meg, mi a szerelem egész addig a pillanatig, amíg nem láttam meg Emmettet azon az éjszakán. Az a medve szinte már cafatokra tépte őt és kész csoda volt, hogy még élt. Abban a pillanatban, hogy megláttam, tudtam, meg kell mentenem, mert ha nem teszem, képes lettem volna belehalni. Igaz már akkor is halott voltam, de akkor elvesztettem volna a halott előtt álló három betűs jelzőt, hogy élő.
Pár óra alatt végeztem, amikor eszembe jutott, hogy jobban körbe kellene néznem, hiszen olyan csalogatóak ezek az üzletek. Bementem a fehérnemű üzletbe, ahol csupa vörös csodát vásároltam szerelmem örömére, majd megnéztem néhány ruha szalon, ahol szintén a vörös színben tündöklő ruhák voltak előnyben. Rengeteg ruhával tértem ki mindegyik szalonból, majd az ékszerészhez is benéztem, de itt már nem csak magamra gondoltam. Vettem mindenkinek valami kis csekélységet. Aztán az ékszerész mellett volt egy telefonos üzlet, ahol egy boldogságtó ragyogó lányba ütköztem, mert egyszerre léptünk ki a két üzletből és egymás irányába fordulva, neki koccantunk a másiknak.
-Elnézést, nem figyeltem. Elvonta a figyelmem ez a fantasztikus készülék.-hadarta el egy szuszra, majd már ott sem volt. Megnéztem a kirakatban díszelgő darabokat, majd a bejárat feletti feliratot, és mind-mind arra ösztönzött, hogy lépjek beljebb. Így is tettem, nem kérettem sokáig magam. Mindig azért panaszkodnak, mert kéretem magam, hát most nem tettem. Első szóra tettem, amit kértek tőlem.-mosolyogtam el magam, ami az eladó srácot apró rózsapírre ösztönözte. Engem csak a környezet ösztönzött egy jelentéktelen cselekvésre, a vásárlásra. Azonnal megláttam néhány darabot és mindenkire gondolva meg is vásároltam őket. Kértem azt a szegény fiút, hogy külön csomagolja mindegyiket, mert ajándék lesz. Meg is jegyezte, hogy jó nagy családom lehet, amire én csak büszkén mosolyogtam. Persze ez nem kellett volna, hisz a csávó már így majd nem elájult, de szerintem, ha kilépek innen, akkor meg is teszi.
Szinte táncolva léptem ki az üzletből, szorosan magamhoz ölelve a hatalmas pakkokat. Emberi tempóban szaladtam ki a parkolóba. Rápillantottam az órámra, ami 6 órát mutatott. Gondoltam, Alice még úgy sem jön, így előkotortam az okos telefonomat, amit magamnak vettem és használható állapotba állítottam. Még épp hogy csak megízleltem milyen szuper találmány is ez, amikor Alice türelmetlen hangjára lettem figyelmes. Még így sem kapott tőlem kellő figyelmet, amire idegességre gerjesztette őt. Nem utál jobban semmit sem annál, ha nem kap figyelmet, amikor ő akar valamit.
Majd lassan hazaindultunk, amikor végre ő is képes volt bepakolni a kocsiba azt a rengeteg szatyrot, amit a nap folyamán szerzett persze nem üresen.

Egy kérés!

Sziasztok! Egy nem is olyan régi blogomon írtam egy történetet, amit most szünetre ítéltem, mivel nem sok érdeklődést mutattak iránta az olvasók, így sem kedvem, sem ihletem nem volt a továbbírására. Úgy döntöttem, hogy pihentetem egy kicsit és majd a későbbiekben folytatom. De, hogy ne álljon üresen a blog, úgy döntöttem, hogy írok egy történetet, ami nem lesz olyan hosszú, de remélem annál izgalmasabbra sikerül :)

A kérésem csak annyira lenne, hogy ha van egy kis időtök és úgy gondoljátok, nézzetek be és olvassátok el a tartalmát, a prológust, illetve a szereplők menüpontban megismerhetitek a szereplők többségét,  persze majd bizonyára bővülni fog a történet során... :) szóval köszönöm szépen /előre is/ ha valaki benéz és esetleg, ha még nem túl nagy kérés, akkor szavaz, vagy komit ír a prolihoz :)

A blog címe: Utolsó fénykép

Köszönöm,

Puszi

Barbie

Híreim

Sziasztok! Az a nagy hírem van, hogy nem tudom hova ígértem a fejiket és mi egyéb volt már, ugyanis már egy hete kórházban vagyok, vagyis már nem tegnap este jöttem haza, de még nagyon sokat kell pihennem. nem tudom, lehet ti a helyemben őrülnétek egy 3 hetes őszi szünetnek, de én ennek nem nagyon tudok őrülni, mint tudják néhányan ebben az évben lesz érettségim és nem jó ilyen sokat hiányozni...a lényeg az, hogy még nagyon kell vigyáznom magamra, mert a betegség ami miatt kórházba feküdtem ráment a májamra, a lépemre és a manduláim is már majdnem összeértek... :( szóval nagy bajban voltam és egy kicsit még abban vagyok, de most már jobb...nem is ezért írok most nektek, hanem csak jelentkeztem és ígérem a sok pihenés mellett megpróbálok még ha lopva is, de írni a fejiket és hamarosan hozom is :) Puszi!
u.i.: Remélem nem haragudtatok meg, ha valahol elmaradt a feji érkezése, bár már kiírtam az időpontot, de én sem terveztem kórházba menni :(
Barbie

Híreim

Sziasztok kedveskéim! Már hetek óta tanakodok, hogy miként végződjön a történetem sorsa. Eddig nem láttam értelmét még csak annak sem, hogy ezt a könyvet, amit elkezdtem be is fejezzem, hiszen nem vagy csak egy komit kaptam. :( Ez miatt nagyon szomorú voltam, hiszen nem értettem, mi ennek az oka. Elvégre, ha szar lett a feji, akkor az embernek megvan a véleménye ha jó lett, akkor szintén megvan a vélemény, de hát miért nem írjuk le azt a kiba***tt véleményt /elnézést a kifejezéseimért, de ez rettentően dühít engem/
Szóval a döntésem a következő, ami természetesen változhat, mint az évszakok :) Szóval ezt a könyvet már biztosan befejezem, de a többinek nem látom nagy esélyét arra, hogy napvilágot lássanak. Ebből a könyvből már csak 6 feji van vissza /ha jól számoltam/ és vége, de miután én eredetileg ezt a történetem 3 könyvesre terveztem, így valószínű, hogy a befejezés sem biztosan "happy end" lesz...de ez jelenleg őszintén szólva nem érdekel. Megelégeltem, azt hogy nincs komi és semmi visszajelzés sem...
Ma már megértettem a komi hiány okát. Egyszerű a kérdésre a válasz: Nem érdekel titeket és ennyi az egész. Hát akkor engem miért érdekel? Ha nem lesz befejezve az sem tűnik fel nektek...szerintem. :( ha be lesz fejezve talán még az sem tűnik fel, szóval van értelem?
Puszi
Barbie

Új blog!

Sziasztok! Igen jól látjátok, nyitottam egy új blogot. Megint. Viszont szerintem már ez lesz az utolsó blogom... :)
Nem szándékozok újat nyitni, mert most szeretnék befejezni minden elkezdett történetet és azok helyére újabb és újabb történeteket hozhatok, így nincs szükségem több új blogra.
Kérlek titeket, hogy nézzetek be és olvassátok el a prológus már fent van. A blog még némi változtatást kíván, de mindent csak szép sorjában. Ha elolvastátok, kérlek titeket, hogy írjátok meg nekem véleményeteket!
Köszönöm! Puszi!
Blog címe: http://barbielenyei.blogspot.com/

Fontolgatni való

Nos kedves olvasóim!
Nagyon szomorú vagyok, mert már meg sem merem számolni hány fejinél nem kaptam komit, vagy nagy nehezen megszületett egy komi, max. 2. Miután ezek az "apró" jelek arra utaltak engem, hogy nem jó...a következő fejezeteket pedig a komi hiány miatti hangulatom eléggé befolyásolta...és most lehet azzal jönni, hogy megint rinyálni fog, de nem. Sőt nem könyörgök többé, hanem drasztikus lépésre folyamodok, azt látván, hogy titeket úgy sem érdekel.
Azt kellene már csak eldöntenem, amiben talán ti segíthettek, de úgy sem fogtok, mert minek?!
Szóval a történet sorsa a következőképp alakulhat:
-befejezem ezt a könyvet úgy, ahogy én azt alapból terveztem és itt a vége, úgy lesz befejezése, ahogy az eredetileg is lett volna ennél a könyvnél, ami hát nem biztos hogy boldog vég...
-ill. befejezem ezt a könyvet és elkezdek ezen a blogon egy másik történetet, és talán majd a későbbiekben, ha lesz rá igény, folytatom és talán be is fejezem a történetet teljes formájában...
Szóval tőletek csak az a része érdekelne, hogy mi legyen a történettel, ha végeztem az első könyvével?!
Elnézést azoktól, akiket fárasztottam és előre is köszönöm azoknak, akik megtisztelnek a bejegyzés témájáról szóló véleményükkel...
Puszi:
Barbie!
:(

24. fejezet-Egy angyal szerelme

Sziasztok! Meghoztam a fejit. Nem lett valami hosszú és esemény dús, de miután a következők már az utolsó fejik lesznek, így szeretnék egy kicsit többet foglalkozni vele, aminek az a következménye, hogy többet kell várnotok a következő fejezetekre... szeretném normálisan megírni, persze ehhez a fejihez szeretnék kapni néhány komit! Köszönöm! Puszi! Jó olvasást!

"Az ember mindig éppen arra vágyik legjobban, amit soha, de soha nem kaphat meg."



Una szemszöge:

Annyira szeretem őt, de még csak észre sem veszi. Olyan fájdalmas volt nézni, ahogy ott ül és a szenvedés kiül az arcára. Világgá kiáltanám mennyire szeretem, és ha kérné neki a fülébe is elsuttognám, nincs nála szebb. Tudom, hogy el kell felejtenem őt és erre egy egész örökké valóság áll rendelkezésemre.
-Szia! Min gondolkodsz ennyire?-vettem magamon bátorságot és végre rákérdeztem a nyilvánvalóra. Megint ő járt a fejében. Fájdalmas tekintettel bámult rám, majd meggyötört hangon válaszolt.
-Tudod jól.-igaza volt. Túl jól ismertem és ez volt az egyik oka annak, hogy nem tudom elfelejteni őt. Ő egy nagyszerű angyal. Értékes számomra és ezt szívem és elmém is megjegyeztette. Nem tudom kitörölni, hiszen ez a szempont nem egy apróság.
-Ugyan már. Próbálj legalább úgy tenni, mint aki olyan, mint egy angyal. Tudod mi mindig boldogok vagyunk. Mosoly, tudod még mi az?-fakadtam ki magamból, bár neki csak úgy hatott, mintha ez is csak amolyan csipkelődés lett volna. Én komolyan aggódok miatta. Annyira fáj. Szeretlek! Mosolyogj, mert ha ilyen én sem tudok boldogságot mutatni.
-Kérlek most menj el!-mondta halkan, de szinte ordításként hatott szívemnek. Eddig még soha sem küldött el engem. Azt hittem menten meghalok. A pokol legfájdalmasabb bugyrába került egy angyal és nem tud kiszabadulni onnan.
Egy másodperc alatt tűntem el onnan, mert már éreztem a meleg nedvet kibuggyanni szememből és nem akartam, hogy ezt lássa az egyetlen személy, aki előtt még erős lényt mutatok.
Egy apró sziklához rohantam és zokogni kezdtem. Nem tehetek róla, de már nem bírom tovább. Amióta ismerem, szerelmes vagyok belé. És ő? Folyton azt hallom, hogy akit szeret, nem szereti viszont. Már teljesen összeomlottam és nincs több erőm küzdeni érte. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy elfelejtem őt és úgy teszek, mint akit nem is érdekel a család alapítás. Megelégeltem a véget nem érő küzdelmeket. Ideje továbbállni.

Zachariah szemszöge:

Rájöttem, hogy néha az angyaloknak is az kell, ami soha nem lehet az övé. Fájdalmas szerelem, fájdalom, fájdalom és még több fájdalom.
Úgy döntöttem, elindulok egy sétára. Hosszú sétára, ami talán örökké tart, de talán csak a feléig. Épp a folyóhoz tartottam, amikor zajokat hallottam onnan. Odaosontam az egyik bokorhoz és hallgattam. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de legbelül úgy éreztem, meg kell tennem és ennyi.
A folyó szélénél Una keservesen zokogott egy sziklának dőlve, míg Bella a hátát simogatta és megpróbálta megnyugtatni őt.
-De hát mi történt?-kérdezte szerelmem azt, ami engem is nagyon érdekelt.
-Zachariah, nos...-zokogta és én késztetés éreztem arra, hogy kiugorjak a bokorból, hogy elkiáltsam azt, amit Una épp mondani akart.
-Szeretlek!-pattantam ki és minden szem rám szegeződött. Bella mosolygott, Una pedig reményteli pillantást vetett felém. Nem tudtam kiét mire véljem.
-Azt hiszem, akkor most magatokra hagylak.-állt fel Bella és azt hiszem, ő úgy gondoltam, hogy Unanak szólt a vallomás.
-Bella én nem..szóval én ezt neked mondtam.-hebegtem, amire Bella ijedten bámult rám. Az a tekintet amolyan "na ne még te is!" nézés volt. És ez fájt. Rettentően nagyon fájt.

Bella szemszöge:

Épp a sziklánál élveztem azt a nyugalmat, amit a környezet árasztott felém, amikor keserves zokogásra lettem figyelmes. A patak másik partján egy angyalka zokogott egy sziklának dőlve. Egy kicsit közelebb lépkedtem a patak széléhez, hogy jobban lássam őt és akkor döbbentem rá, hogy az a szomorú angyalka Una volt. Odateleportáltam magam mellé, de mivel nem reagált, leguggoltam hozzá és nyugtatólag a hátát kezdtem simogatni.
-De hát mi történt?-aggodalmaskodtam. Tudni akartam, hogy miért sír ilyen keservesen.
-Zachariah, nos...-kezdett volna valamiféle magyarázatba, arra azonban nem számítottam, hogy a bokor háta mögül épp egy szerelmes angyal ugrik elő. A szerelmes részt abból gondoltam, hogy egyetlen szócskát kiáltott.
-Szeretlek!-üvöltötte teljes torkából. Hatalmas boldogság öntötte el a nem létező szívem, úgy éreztem, hogy végre Una is talált magának egy szerető férfit.
-Azt hiszem, akkor most magatokra hagylak. -szólaltam meg. Úgy éreztem, most magukra kell hagynom, hogy mindent megbeszéljenek. Valamiért azt is éreztem, hogy talán Zachariah miatt sírt annyira barátnőm.
-Bella én nem...szóval én ezt neked mondtam.-dadogta Zachariah és én azt hittem menten elsüllyedek. Az előző boldogság abban a pillanatban átváltozott aggodalommá. Zachariah jól tudja, hogy az egyetlen férfi, akit szeretek az Edward. Erre ő ideállít és szerelmet vall, amire megjegyzem Una csak jobban zokogni kezdett. Tudtam mit jelent ez. Una szerelmes Zachariahba, de ő sajnos engem szeret.
-Tudod jól, hogy én...-kezdtem volna magyarázkodni, de Zachariah fejét rázva rohant el onnan. Nagyon megbántottam őt, de ha egyszer ő is jól tudta, mit érzek.
-Látod? Ez az én bajom! Mindenki csak téged szeret! És én? ÉN kinek kellek?-üvöltötte zokogva Una.
-De hát én nem tettem ezért semmit sem. Nem én akartam, hogy ez így történjen.-próbáltam hatni barátnőmre, de ő meg sem hallotta, amit mondtam.
-Ne hazudj! Zachariah mindig mindent megosztott velem és tudom, mi mikor, hogyan történt! Elég volt! Kérlek hagyj békén!-üvöltötte, majd elillant.
Azt hittem, hogy a szívem ennél több fájdalmat már nem bír elviselni, pedig ekkor még nem is sejtettem, mi minden vár még rám...

23. fejezet- Mennyei út

Sziasztok! Meghoztam a 23. fejezetet. Ez most nem lett olyan hosszú, bevallom nem volt mostanság ihletem, de erőt veszek magamon és kitalálok a következőben valami jót :) Jó olvasást! Remélem azért kapok pár komit! Puszi!

"Minden nagy teljesítmény egy álommal kezdődik. A tölgyfa alszik a makkban, a madárka vár a tojásban, és a lélek látomásában egy ébredező angyal mozdul. Az álmok a valóság magjai."


Zachariah szemszöge:

A napok nélküle úgy telnek, mintha a pokolban lennék, bár talán jó lenne, de csak, ha ő is ott lenne velem. Féltékeny vagyok, és ez bűn. Halandó bűne a bizalmatlanság szíve választottja iránt.
-Szia! Min gondolkodsz ennyire?-érdeklődött Una. Ő mindig kedves és őt igazán érdekli min megyek keresztül egy nő miatt.
-Tudod jól.-csak ennyit feleltem. A szerelem minden energiámat elveszi, főleg azért, mert viszonzatlan szerelem az enyém. Más férfit szeret, más férfira mosolyog úgy, ahogy rám szeretném, ha mosolyogna. Én csak a barátja vagyok. Semmi több.
-Ugyan már. Próbálj legalább úgy tenni, mint aki olyan, mint egy angyal. Tudod mi mindig boldogok vagyunk. Mosoly, tudod még mi az?-viccelődött Una. Tudom, hogy csak engem akart felvidítani, de ezzel most nem segít. Csak rosszabb lesz.
-Kérlek most menj el!-kérleltem őt, amire szomorú és csalódott tekintettel elillant a közelemből. Még a végén megmérgezem őt a savanyúságommal.


Edward szemszöge:

Szerelmem pár órája végre hazajött, de azzal a lendülettel, mellyel érkezett, el is tűnt. Valami olyasmi indokkal, hogy a mennybe kell mennie. Hát ez szép mondhatom. Majd beleőrülök a hiányába, erre ő ahelyett, hogy megcsókolna, átölelne, megint itt hagy, hogy magamban forrjak a dühtől.
-Edward elég legyen már!-förmedt rám Jasper, aki épp ebben a pillanatban lépett be az ajtón. Szegény ilyenkor nem is nagyon tartózkodik itthon. Egy kicsit azért sajnálom. Ez az én hibám.
-Edward miért van az, hogy ha rád szólók, hogy ne nyomorgasd magad, akkor jön az, hogy valami még idegesítőbb dolgon agyalsz? Válaszolj nekem!-kelt ki magából fivérem. Emmett jó ízűen kuncogni kezdett a tv előtt és most már jobban érdekelte, hogy mi lesz velem, mint a tévében játszódó baseball meccs.
-"Mi az Eddy csak nem hiányzik a mi kis Bellank? Vagy sokkal inkább a meleg..."-kezdte Emmett, de ettől a mondatától felhúztam magam és egy pillanat alatt mögé kerültem, hogy aztán jól tarkón vágjam ezt a nagyra nőtt gyereket.
-Áuu! Ezt most meg miért?-játszotta az értetlent, vagy inkább az ártatlant.
- Ne játszd meg magad, különben nagyobbat kapsz, de azt már nem tőlem.-böktem orrommal a konyhából érkező Rosalie felé.
-Mi az? Történt valami, míg én távol voltam?-érdeklődött Rose.
-Nem is tudom, Em meséljünk neki?-kérdeztem megjátszott fenyegető éllel a hangomban. Jasper már alig bírta befogni a száját, hogy el ne röhögje magát. Voltaképpen már én is alig bírtam tartani magam. Lehet, hogy néha mindenki agyára megy ez a lökött medve, de azért sokszor jól jön az ő humora. Felvidít és elcsavarja a fejed a nyüzsgő gondolatoktól.
-Na ha már így kinevettétek magatokat, akkor valaki elmesélhetné, hogy mi történt!-vált szigorúvá Rosalie tekintete és karját a csípőjére helyezte.
-Ugyan Rose! A fiúk már megint átmentek gyerekekbe. Hisz tudod milyen nagyra nőtt gyerekek néha.-lépett be Alice, ezzel megmentve Emmettet egy kis megleckéztetéstől.
-Edward Carlise hívott, hogy menj be hozzá. Van egy esete, aminél rád is szüksége van.-csatlakozott a társasághoz Esme. Kedvesen mosolygott, ahogy mindig is tette, ha rám nézett, vagy bármelyikünkre.
-Miről van szó? Nem mondta?-érdeklődtem. Esme csak a fejét rázta.
-Vagyis de, valami komáról beszélt, meg agyi életjelekről.-magyarázta Esme. Ez a nő mostanában egy kissé szétszórt. Egy vámpírtól ez azért nem jó.
Siettem a kórházba ahogy csak tudtam. Bementem Carlise irodájába, szerencsémre ott meg is találtam.
-Carlise, anya mondta, hogy szükséged van rám.-rohantam le azonnal.
-Nos igen fiam. Arról lenne szó, hogy van betegem, aki már hónapok óta komában van és szeretném, ha megnéznéd az agyi funkciókat. Egyáltalán működik-e még, vagy már teljesen reménytelen eset.-szomorodott el Carlise. Sosem szeretett veszíteni a betegséggel szemben. És ezt nem én leszek az, aki hagyja. Láttam Carlise fejében az esetet és a kórtermet, így azonnal odarohantam, apám pedig követett.
Az ágyon egy ismerős lány feküdt. Csupa heg volt az arca, a fején pedig egy hatalmas tekercs kötés állt.
-Szóval ő lenne Abigail...-kezdte volna bemutatni nekem a beteget, de én sajnos jól tudtam, ki ő.
-Abigail Bower.-fejeztem be apám helyett.
-Ismered?-kérdezte értetlenül.
-Nos odajár abba a suliba, ahova én is.-mondtam és lehajtottam a fejem.
-De ez még nem minden igaz?-kérdezte fogadott apám. Bólintottam.
-Ő Bella egyik legjobb barátnője és már régóta eltűnt. Voltaképpen pont nemrég volt róla szó. Bellat érdekelte, hogy vajon mi lehet vele.
-Mi történt vele?-kérdeztem.
-Vámpírok megtámadták. Én kiszívtam belőle a mérget, de a testén látszó hegeken már csak itt a kórházban tudtam segíteni. Idehoztam azzal, hogy sok vért vesztett. A csuklóját addigra már bekötöttem, hogy senki se lássa a harapás nyomot. De sajnos azóta sem reagált semmilyen kezelésre. Félek, hogy talán az agya már nem is működik, mert ez azt jelenti, hogy le kell kapcsolnunk a gépekről, de azt én...-mesélte, de hangja hallhatóan elcsuklott. Mint mondtam sosem szeretett veszíteni a betegségekkel szemben.

Bella szemszöge:

A mennybe érkezésemkor mindenki lerohant engem, hogy gratuláljanak, bár ők még semmit sem tudnak.
-És ugye minket is meghívsz majd?-kérdezte Una hatalmas mosollyal az arcán.
-Nos én, szóval...-dadogtam és megpróbáltam inkább csak bólintani a dologra, mint elszólni valamit, amit senki sem tudhat meg. Elég leszek én hozzá és az "apám", akire nem tekintek a ként. Főleg nem ezek után.
-Atyám hol van?-érdeklődtem Pandorahoz fordulva.
-Most sajnos "tárgyalása" van, ezért addig majd én feltartalak és elviszlek valahova.-mondta és azzal már ellenkezés nélkül magával ragadott és legközelebb már egy hatalmas vízesésénél eszméltem fel.
-Ez...ez egyszerűen meseszép.-még a lélegzetem is elállt. Olyan gyönyörű volt ez a hely. A víz, ahogy leesett az álló tócsákba, szinte aranylóan ragyogott a gyönyörű kék keverékében. A halacskák, mint a gyerekek ugrándoztak, fickándoztak és játszottak egymással. Sok apró halkölyök kötözködött a szüleivel. A tó tükrén arcom, mintha nem is az enyém lett volna. Valahogy a vízen volt benne valami szép is a sok gonoszon kívül. A víz tetején ezernyi színben pompázó tavirózsák úszkáltak, és azokon édesen parányi békák próbálgatták hangjukat. Itt minden olyan nyugodt és könnyű volt.
Egy percre elfelejtettem minden gondomat.

Díj

Sziasztok! Kaptam még egy díjat. Ezért nagyon hálás vagyok Kaludia-nak !!!! :) <3

Szabályok:
1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg a díjat attól akitől kaptad!
3.Írj ki magadról 7 dolgot!
4.Küld tovább 7 írónak. (ne felejtsd el belinkelni a blogjukat)!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket!

1. megvolt :)

2. már megköszöntem, de azért még egyszer: Nagyon szépen köszönöm!!!! <3

3. Rólam:
-a Twilight összes könyvét szeretem, de ha nagyon ki kellene emelnem egyet, akkor a Breaking Dwan lenne az
-zongorázok, ahogy Robert Pattinson is és imádom a gitárt is :)
-nehezen barátkozó típus vagyok, így az írás egyfajta megnyílás a világ felé.
-a barátnőm szerint néha kiakasztó ötleteim vannak :)
-reménytelenül szerelmes vagyok...a könyvekbe XD
-imádom a kedves olvasóimat, akik támogatnak engem. <3
-a fantáziámnak senki és semmi sem szabhat gátat ;)

4.Akiknek küldöm:
http://vampirehunt.blogspot.com
http://incredible-emptiness.blogspot.com/
http://kirminblogja.blogspot.com/
http://barany94.blogspot.com/
http://aketvolturiskalandjai.blogspot.com/
http://atelihold-csabitasa.blogspot.com
http://boldogveg.blogspot.com

5. azonnal szólók :)

Puszi mindenkinek!
Barbie

Infók

Na sziasztok! Először is bocsi, hogy eltűntem mostanság, de tudjátok egész nyáron tepertem, hogy az olvasóim ne várjanak olyan sokat a következő fejikre, de rájöttem, hogy nekem is kell egy kis pihi. Mivel úgy látom, mások is pihennek-nem írtak, csak egy kedves névtelen/megjegyzem köszi neki<3/-ezért gondolom nem is zavart titeket az eltűnésem. :) Úgy döntöttem, hogy visszavonom a komi határt és a fejezetet hozom, ha megírtam. Megjegyzem a szeptembertől kezdetét veszi az iskola, amit persze ti is tudtok :), viszont nekem ez lesz az utolsó évem, jön az érettségi és ebben az évben rengeteget kell tepernem, szóval előre is bocsi, ha egy kicsit sokat kell várnotok a fejikre, de higgyétek el, hogy már most elmondom, szívesebben ülnék a gép előtt és írnám nektek a fejit, mint a könyvek felett ülni és tanulni az anyagot... :(
A friss fejit még nem tudom, mikor hozom. Megpróbálom még ebben a hónapban, de nem ígérek semmit. Élvezzétek ki a nyarat, mert ezek már az utolsó hetek. Sajnos. További jó pihenést erre a maradék időre! Puszi mindenkinek!
Barbie

Új blog!

Sziasztok! Igen jól látjátok már megint egy új blog, de ha egyszer nem bírtam már magammal! Na szóval ez a blog twilight alapú, így szerintem sok embert érdekelni fog és remélem, hogy azoknak tetszeni is fog. A prológus és a tartalom már fent is van. Kérlek nézzetek be és véleményezzétek, ha csak a feji alatti pipával, de ez sokat jelentene nekem! Köszönöm! Puszi!
Barbie

Blog:   Háború és Szerelem

22. fejezet-Hív a pokol

Sziasztok! Meghoztam a 22. fejit. Remélem izgultok a folytatás miatt, én igen :) Jó olvasást! Komikat! Puszi!

"Angyal szerint áldás, ördög szerint nem,
az ember nyelvén ez szerelem."



Edward szemszöge:

Már kezdtem bepánikolni, amikor szerelmem végre feleszmélt és hatalmas mosollyal ragyogta be a nappalit. A nap hét határra kezdett sütni és tudtam ezt ő csinálta. Ki húzott a ház elé és a felhők felé mutatott. Nem láttam semmit sem, aztán épp el akartam emelni tekintetem, hogy szerelmemre kérdő pillantást vessek, amikor a felhők betűkké álltak össze. A felhők egyetlen szót alkottak: "Boldogan". Tudtam ez a válasza iménti kérdésemre.
Kacagva kaptam karjaimba és megpörögtem vele, ettől is ő felnevetett. Olyan gyönyörű volta hangja. Nem találkoztam még olyan lénnyel, aki így elkápráztatott volna, aki el tudta rabolni féltve őrzött szívem. Esküszöm az égre, hogy soha nem engedem ki a karjaimból. Ő az enyém, mert szeret és én is szeretem őt.
Egész nap lent voltunk a kedvenc rétünkön, és simogattuk becézgettük egymást. Ajkunk örökre egybeforrt. Nem váltak szét, csak akkor, amikor az égen már ezernyi csillag vetette ránk fényét.
Bella még szebb volt, ahogy a  Hold és a csillagok apró fénye megvilágította arcát. Szív alakú formája még igézőbbnek hatott. Arra ösztönzött, apró puszikkal hintsem be.
-Edward?-kérdezte, amikor épp eltűrtem nyakáról haját, hogy azt is apró csókokkal díszítsem. Csókom hatására összerezzent, ami jó jel volt, hiszen ez a reakció ugyanaz volt, mint amit ő keltett bennem az ilyesfajta érintésével.
-Hm?-hümmögte, de nem igazán figyeltem, nyaka nőies íve sokkal jobban elvonta jelenleg a figyelmemet.
-Arra gondoltam, hogy holnap bemehetnénk suliba.-fejezte be, bár én azt hittem valami újabb bonyodalmat akar közölni velem.
-Bella biztosan ezt akartad mondani?-fordultam el hívogató nyakától.
-Nos az igazság az, hogy lenne még mit mondanom, de inkább mutatom. -felelte és vadul ajkamra tapadt. Lassan az ölembe ült úgy, hogy velem szembe kerüljön, közben egy pillanatra sem szakítottuk meg csókunkat. A vörös köd teljesen ellepte elmém és nem tudtam szabadulni.
Futó tűzként ért a felismerés, hogy mit akarunk már megint tenni. Edward Cullen hirtelen két részre szakadt. Az egyik része az önzőbb, amelyik erre vágyik már azóta, hogy első csókunkat váltottuk. A másik az úriember részem, mely régi korunk illedelem szerint nem tenne ilyet addig, amíg feleségként nem fekszik karjaiban.
A két fél harcolni kezdett egymással és testem egy hosszú csókkal húzta az időt, míg el nem válik, ki győzött. A harc véget ért bennem és a jobbik fél győzött.
-Bella várj!-toltam el magamtól szerelmem, és már most szomjaztam csókjáért, de nem szabad, hiszen akkor nem lesz újra erőm a józan gondolkodásra.
-Mi a baj? Valami rosszat csináltam? Nem jól csináltam valamit?-értetlenkedett és szemeiből a vágy, aggodalomra változott. Annyira édes volt, ezzel az ártatlan bájjal, ami ő rendelkezik. Hiába egy "szörnyeteg gyermeke". Ő mégsem az. Benne a legszentebb lény lakozik. Ő egy angyal inkább, mint ördög.
-Nem te mindent nagyon jól csinálsz, de én tudod ezt szeretném az esküvő utánra hagyni. -magyaráztam zavartan, amire ő megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Oh!-csak ennyit mondott.
-Te sem akartad?-kérdeztem, mert az a megkönnyebbül sóhaj ezt jelezte nekem.
-Jaj nem dehogy is szerelmem. Csak azért volt ez a sóhaj, mert azt hittem, hogy nem vagyok elég jó neked és ezért toltál el.-magyarázta és éreztem, hogy zavarban van, bár arca nem vörösödött el.
-Te túl tökéletes vagy Bella és nekem kell félnem attól, hogy valamit nem jól teszek.-feleltem.
-Szeretlek! És ez mindent tökéletessé tesz.-vágta rá Bella. Igazat kellett adnom neki. Valóban a szerelem mindent tökéletessé tesz.


Jasper szemszöge:

-Alice menjünk már!- könyörögtem szerelmemnek, mivel már órák óta a gardróbba bújva készülődik. Mi ez a nagy lelkesedése, nem tudom.
-Egy pillanat szerelmem, de már régen voltunk suliban és ezt a mai napot meg kell ünnepelni. Tudod ma valami suli fesztivál lesz, vagy mi.-magyarázta szerelmem. El kellett mosolyognom magam, hogy milyen nőbe vagyok visszavonhatatlanul szerelmes. Nélküle az életem üres lenne. Sosem voltam az a lelkizős típus, így magam sem értem, miért pont én kaptam az érző képességet.
-A fesztivál alatt a szalagavatóra gondolsz? Ugyan is Bella és Edward most fog érettségizni.-mondtam és nagyot kuncogtam az orrom alatt a tudat miatt, hogy Edward már vagy nem is tudom hányadszor érettségizik. Egy halom érettségizős kalapunk van, meg minden baromság, amit ilyenkor adnak. Kitüntetések, amiért egész évben szorgos nebuló voltál...blablabla.
-Na jó igen. Tudod ma bekísérjük Bellat és Edwardot a suliba, s amikor jövünk vissza, az igazgató megkér majd, hogy szervezzem meg a szalagavató részleteit.-magyarázta szerelmem, de még mindig nem értettem, mi ez az egész.
-Akkor most nem lesz szalagavató?-kérdeztem.
-Nem te butus. Az már rég megvolt. Egyszerűen a látomásomban ebben szerepeltem. -mondta és kilépett végre a rejtekéből egy lila selyem overálban, és egy fekete magassarkú cipőben. Olyan gyönyörű volt.
-Azért az állad felvehetnéd a padlóról. Annyira édes vagy, amikor így reagálsz rám.-lépett elém szerelmem és állam a helyére hajlította, majd egy szolid puszit nyomott ajkamra. A mi kapcsolatunk rendkívül szolid és meghitt. Mi nem a vágyak önfeledt kiengedésére törekszünk, hanem a lágy, gyengéd romantikus éjszakákra. Szerelmem az ilyeneket szereti, bár néha megengedjük magunknak a vágyaink kieresztését is. Ezek a pillanatok nagyon fülledtek szoktak lenni. Csak úgy szikrázik köztünk a levegő, olyankor...

Bella szemszöge:
Edward és én a Volvóval mentünk be a suliba. Szeretnék érettségizni, ezért muszáj bejárni erre a pár hétre. Szerelmem elintézte, hogy úgy tűnjön eddig másik iskolába voltam, ő pedig külföldön volt cserediák, vagy valami ilyesmit talált ki.
-Ne izgulj! Minden rendben lesz. Alice úgy is szólna, ha nem így történik.-bizonygatta szerelmem és megszorította kezemet, mely combomon pihent. Próbáltam elég szexisen öltözni, mert Alice látott valamit, ami szerinte szexiben előnyösebb.
Egy fekete miniruha van rajtam. Aminek elég kivágott a dekoltázsa és egy bross dísz teszi még elegánsabbá ezt a darabot. Ehhez csak egy ezüst fülbevalót és egy szintén ezüst színű cipőt húztam fel.
Szerelmem így is alig bírt ellenállni a kísértésnek. Az biztos, hogy ha kettesben leszünk, ezért még kapni fogok.
-Olyan gyönyörű vagy és csak az enyém.-mondta, közben alsó ajkát beharapta. Már attól féltem, hogy kárt tesz magában, de szerencsére nem így történt.
Végül megérkeztünk az iskolába, ami semmit sem változott az elmúlt időszak alatt.
Az iskola előtt szaladgáló diákok döbbenten figyeltek Edwardot és engem. Szerelmem, mint az igazi kamaszok kezét vállamra tette és úgy sétáltunk be a "pokolba".
A benti diákok sem reagáltak másképpen, mint a kint lévők. Csak most vettem észre, hogy mögöttünk betódult a diák csorda és minket figyeltek az ajtóból. Alice és Jasper alig tudtak minket követni a bámészkodó tömeg miatt.
Alice mellém táncolt és átkarolta szabad kezem, míg Jasper kedvese mellé lépkedett és úgy, mint Edward, átölelte szerelmét. Alice fülig érő mosollyal vette tudomásul, hogy mellettünk Jasper is felenged. Tudom, hogy egy nő számára az ilyen gesztusok nagyon sokat jelentenek és ezt Jasper és Edward is jól tudja, hiszen most is bevetették.
Annyira boldogok voltunk, hogy nem is figyeltük már a tömeget, ami nagy hiba volt, mivel épp ebben a pillanatban csattantunk össze egy valószínűleg másik párral, mivel érezni lehetett, hogy szétszakadnak az ütközés során. Bár mi túl éltük, hiszen csak ők estek el. Amikor lepillantottam a lábunk előtt heverő két személyre, nagyon megőrültem.
-Prue!-kiáltottam fel és nyomban felrántottam barátnőm a földről, aki szintén fellelkesült a látványomtól és szorosan megöleltük egymást.
-Bella te itt?-lepődött meg.
-Nos igen. Nem bírtam tovább Edward nélkül és te is már eszeveszettül hiányoztál.-magyaráztam.
-Héj és a jó öreg Alice? Én már nem is voltak oka a visszautazásodnak?-háborodott fel Alice. Magamhoz rántottam őt, így Jasper kénytelen volt elengedni kedvesét egy pillanat erejéig.
-Dehogy is nem! Te hiányoztál a legjobban.-viccelődtem, és éreztem, hogy szerelmem sértődötten megfeszült mellettem. Ártatlanul rebegtetni kezdtem szerelmem felé pilláimat, aki abban a pillanatban magához húzott és mindenki előtt szenvedélyesen megcsókolt engem. Én pedig nem ellenkeztem, hiszen ki tenni, ha egy ilyen Isten csókolná meg őt, mint amilyen Edward is. Az egész iskola lánydiákja engem irigyelt és a helyembe vágyakoztak.
Csak most vettem észre, hogy Prue és Kellan is csókolózik, mint mi, ahogy Alice és Jazz is. Talán Jasper miatt van ez az egész?

Egész nap a történteken rágódtam, bár nem is volt baj, ami történt. Boldog voltam, de még mindig nem tudtam, mi hozta ki ezt Jazzből is és Kellanből is, mivel mindkét fiút úgy ismertem meg, hogy visszafogottak társaságban legalább is.
Egész nap valami különöset éreztem. Mintha valaki hívna engem. Aztán meghallottam apám szavát. Reméltem, hogy nem akar megint azzal előjönni, hogy nem lehetek a földön a szerelmemmel.
-Drágám most mennem kell, de ígérem hamar visszajövök majd.-mondtam szerelmemnek, és mielőtt még kérdezhetett volna elillantam onnan. Csak egy csettintésembe került és már a pokolban is voltam, ahol apám örömmel fogadott engem.
-Lányom, Bella!-üdvözölt és átölelt engem. Ott állt mellette Ophelia és Orpheus is. És drága barátnőm Bertha, aki most sem tudná letagadni, mennyire szeret engem. Én is szeretem őt. Ő olyan nekem, mint a testvér, aki sosem lehetett. Elvégre anyám még engem elhagyott.
Apám a trón felé taszigált, majd helyet foglaltam az engem megillető trónban, bár megjegyzem sosem akartam ezt. Aztán apám sóhajtott és elkezdte, amit mondani akart.
-Bella beszélnünk kell. Látom, pár napja teljesen meggyógyultál, ezért szeretném, ha...-kezdte, és én megijedtem, mert úgy éreztem, megint valami rossz következik. Orpheus és az anyja gonoszan vigyorogtak rám. Orpheus emellett még diadalittasan vicsorgott. Pedig még nem dőlt el semmi sem.

Alice ruhája:

Bella ruhája:

21. fejezet-Meglepetés

Sziasztok! Meghoztam a 21. fejezetet! Remélem ehhez is hamar kapok 5 komit! :) jó olvasást! Komikat! Puszi!

"A hirtelen támadt szerelem,
amely házasságot indít, igazgyöngy,
gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb
művész csiszolt, kincs, amelyet a szív
legmélyén kell elrejteni."



Carlise szemszöge:

Még éjszaka van. Éppen munkában vagyok. Életemben először türelmetlenül várom, hogy lejárjon a műszakom. Ma, azaz reggel nagy napra virrad. Fiam fontos lépés előtt áll és ebben mind támogatjuk őt.
-Dr. Cullen!-szólított valaki és muszáj volt odafigyelnem.
-Igen tessék?-fordultam ahhoz, aki engem szólított az imént. Amikor megfordultam, nagyon meglepődtem. Mostanában túlságosan elhanyagoltuk azt a személyt, akinek Bella segítséget kért.
-Kellan?-kérdeztem rá, hogy nem tévedek-e, bár jól tudtam, hogy nem.
-Igen, kérem mentse meg őt!- könyörgött és a karjaiban fekvő lányra bökött orrával. Amikor a lányra néztem ismét megdöbbentem. Bella nagyon fog haragudni ezért. Nem figyeltünk oda rá kellőképpen.
-Mi történt?-kérdeztem idegesen.
-Azt hiszem a tegnapi veszekedés miatt gyógyszereket vett be, de ezt nem teheti velem! Én csak most jöttem rá, hogy szeretem őt.-magyarázta és nagyon megsajnáltam őt.
-Jól van ne aggódj! Mindent megteszek érte.-biztosítottam. Csak egy gyomor mosás, aztán persze muszáj lesz, hogy egy pszichológus is kezelésbe vegye. Ezt sajnos mindenképpen meg kell tennie, mert ilyenre folyamodott bármi is volt az oka.
-Nővér!-kiabáltam a pultnál álló hölgynek, aki azonnal mosolyogva rohant oda hozzám. A kórházban az össze nő így reagál, ha megszólítom. Ha tudnák, hogy csak a szörny mivoltom miatt vonzódnak hozzám...Nekem ott van életem napsugara. Ő beragyogja az egész örökké valóságomat. Esme a mindenem és persze a közös fogadott gyermekeink.
-Prue hallasz engem?-szólongattam az ágyon fekvő lányt, aki élettelenül hevert a fehér vászon ágyon. Valahogy életet kellett lehelnem belé. Bevittük az egyik műtő szobába és élesztgetni kezdtem, mivel a szíve megállt. Valószínűleg már nem most vette be a gyógyszereket. Féltem. Nagyon féltem, hogy ha elveszítem őt, akkor Bella nagyon haragudni fog, de a baj az, hogy nem csak rám, hanem az egész családot okolná és akkor én lennék a hibás, hogy Edward és ő már megint szétmentek. Azt senki nem élné túl.
1,2,3, töltés. 1,2,3, töltés.... próbáltam mindent, amit csak tudtam. Hirtelen egy fényt láttam meg Prue mellett az ágynál. A nővér éppen egy orvosnak ment szólni. Egy angyal volt az.
-Ki vagy te?-kérdeztem, mert rá nem emlékeztem a múltkori angyalokkal való találkozásból.
-Calliope vagyok. Shhh! Ez a mi titkunk. Bella nem tudhatja meg!-tette mutatóujját a szájára. Hirtelen úgy éreztem, van benne valami, ami Bellaban is. Úgy éreztem ő Bella egy darabkájából való. Vagy fordítva.
-Te vagy Bella a...-akartam kimondani, de ekkor belépett a nővér mögötte az orvossal. Amikor visszafordultam a lányhoz, épp köhögni kezdett. Sikerült. Calliope megmentette őt. Gyorsan előkészítettük a műszereket a gyomormosáshoz és aztán elvégeztük a teendőinket. Nem sokkal később két nővér áttolta a ideiglenes szobába, ahol látogathatják, amíg a kórházban tartózkodik. Kimentem a folyosóra és láttam az egyik széken Kellant. Kétségbeesetten ült, és fejét a tenyerébe süllyesztette. Teste remegett. Gondolom a sírástól. Odamentem hozzá és kezemet a vállára tettem. Ő a váratlan érintéstől összerezzent, de aztán felpattant és reményekkel teli tekintettel nézett rám. Még mindig folytak a könnyei. Nagyot nyelt várva az igazságra.
-A 225-ösben vár téged.-csak ennyit mondtam. De ez a mondatom mindent elmondott neki, ami egyenlőre fontos.
-Köszönöm Dr. Cullen! Nagyon köszönöm!-virult ki az örömhírtől. Annyira jó érzéssel töltött el, ha egy betegem hozzátartozóját ekkora boldogság önti el az én jó voltámból. Nem akarok önteltnek tűnni, de a sikereim eredménye a sok boldog arc, ami engem is mosolyra fakaszt.
Ezután már csak pár óra volt hátra a műszakomból és már türelmetlen voltam. Egyre csak fokozódott bennem ez az érzés.  És az aggodalom, hogy mi lesz, ha kiderül egyrészt ez az egész Bella barátnőjével és ha beigazolódik, amire ma én magam is rájöttem. Főleg, ha Bella megtudja, hogy én már tudtam erről...


Prue szemszöge:

Meg akartam halni. Már nem kellettem senkinek. Annyira nagy seb tátong a szívemen, hogy az már kibírhatatlan. Meg kell halnom. Tegnap késő estig itt volt Kellan. Oh de bárcsak ne így lett volna. Életemben először kívánom ezt, de sajnos már túl későn. Visszavonhatatlanul szerelmes vagyok belé. Tudom, ő mást szeret. A legjobb barátnőm elnyerte szívét, bár szerintem nem is harcolt érte.
Tegnap nagyon sokat gondoltam Bellara. Eddig is ő járt a fejemben, de tegnap kifejezetten sűrűn eszembe jutott. Meg is említettem este Kellan előtt, de ő nagyon feldúlt lett ettől. Nem értettem semmit. Én csak ki akartam önteni neki a szívem. A barátnőm miatti hiányomat akartam könnyíteni azzal, hogy mesélek neki róla, rólunk. Ő viszont másként reagált, mint ahogy azt én elképzeltem. A poharat, amiben épp vörös bor volt, a falnak vágtak és ordítani kezdett. Féltem tőle. Ő nem az a Kellan volt, akibe én szerelmes lettem. Az a Kellan teljesen más, mint amit tegnap este láttam. Olyan dolgokat vágott a fejemhez. Meg tudtam, hogy ő csak azért volt velem, mert azt hitte, Bella felfog keresni engem, de nem tette, aztán megkedvelt engem, de még mindig őt szereti. Visszavonhatatlanul. Épp úgy, ahogy én őt szeretem. Ez a szerelmi három szög. Csak engem érhetett el.
Aztán felpofoztam őt, amire ő elrohant, de az ajtóban még hozzám vágta, hogy gyűlöl engem és hogy soha nem jön vissza. Többet nem fogom őt látni. Ebben most már biztos vagyok.
A kezemben rengeteg féle gyógyszer van és egy pohár víz, hogy könnyebb legyen lenyelni. Késő estére jár. Egy kád vizet is engedtem, hogy a gyógyszerek előtt megfulladjak.
Remegő kezekkel emeltem ajkamhoz a markomban lévő "megváltást" és mindet bevettem. Aztán megittam a pohárban lévő vizet. Elöntött a nyugalom. A könnyeim erőtlenül hullottak le arcomon. Lassan elindultam a kád felé. Hideg víz volt benne. Beültem, majd hátradőltem és behunytam a szemem. Vártam a halált. Teljesen ellepett a víz és éreztem, hogy az oxigén hiány miatt kezdem elveszíteni az eszméletemet. Talán  jobb is így. Eleget szenvedtem már és megspórolom ezt az utolsó pillanatot. Fájdalom mentes lesz.
Éreztem, hogy testemet elhagyja az élet. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy valaki a nevemet kiáltja, de én egy erős fényű nő mellett állok. Aztán amikor körbe néztem, rájöttem, hogy egy kórházban vagyok.
Amint az ágyon fekvő lányra pillantottam, rájöttem, meghaltam. Sikerült, amire készültem, de valamiért bűntudatom volt. Kimentem a folyosóra és az egyik széken összetörten találtam szerelmemet. Odasuhantam hozzá és kezemet a feje búbjára helyeztem. Valószínűleg semmit sem érzett, de mégis mintha valahol tudta volna, hogy én vagyok. Felnézett, aztán egyik-másik oldal felől körbe nézett. Nem látott semmit így visszahajtotta fejét és tovább zokogott.
Abban a pillanatban úgy éreztem, vissza kell mennem. Az ajtóban lévő angyal bólintott és éreztem, hogy távolódom szerelmemtől. Akaratom ellenére vonzott vissza a testem és én nem tehettem ellene semmit. A testem, amint belekerültem, életre kelt. Még hallottam, hogy Dr. Cullen valami beszélt az angyallal, aztán már nem hallottam semmit sem. Sem kép sem hang nem volt.


Kellan szemszöge:

Rohantam a megadott szoba felé.  Úgy futottam, mint aki az életéért küzd, szalad. Amikor megtaláltam a szobáját, félve nyitottam be. Az ágyon feküdt. Még mindig olyan élettelen állapotban volt, mint amikor behoztam. Nem tudom, mit tett, vagy miért tette. Vagyis tudom, hogy tegnap nagyon megbántottam, de azt nem tudtam, hogy ez neki ennyire fontos. Már régóta érzem, hogy az érzelmeim sokkal erősebbek pusztán a baráti érzelmeknél, de magamnak sem akartam bevallani, hiszen azt hittem, mást szeret és féltem az újabb zsákutcától. Amikor beleszerettem Bellaba, rájöttem, hogy lehetetlen lenne érte harcolni, aztán eszembe jutott hogy Pruen keresztül, de nem látogatta őt, én pedig lassacskán kezdtem hevesebb érzelmeket táplálni Prue iránt.
Váratlanul mocorogni kezdett és valamit makogott, de nem értettem. Közelebb hajoltam hozzá és a nevemet ismételgette. Nagyon boldog voltam, de féltem, hogy csak képzelődtem és valami teljesen más okból hajtogatja a nevem.
-Prue kicsim hallasz?-szólongattam, amire a fejét jobbra-balra forgatta. Aztán szemével hunyorítani kezdett párat, majd megpróbálta kinyitni azt. Valószínűleg az erős fény miatt nem bírta sokáig nyitva tartani, így még egyszer neki futott. Végül sikeresen kinyitotta gyönyörű szemeit. Elvesztem bennünk.
-Szia!-köszöntöttem, de jól tudtam ennél többet kellene mondanom. Mosolygott.
-Szia!-üdvözölt ő is. Aztán arca megint aggodalomról árulkodott.
-Mi a baj?-kérdeztem kíváncsian. Tudni akartam, mi bántja a szívét, hogy eloszlassam számára.
-Csak tegnap...aztán a gyógyszerek...és semmire sem emlékszem.-mondta zavartan. Dr. Cullen mondta, hogy meghalt, így valószínűleg ezért nem emlékszik semmire.
-Oh. Nos tudod, amikor azt a hatalmas butaságot csináltad, meghaltál. És én hajnal tájban, vagy még éjszaka lehetett, amikor behoztalak és Dr. Cullen megmentett. Visszahozott az élők sorába. Kérlek többet ne csinálj ilyet jó! Tudom, hatalmas hazugságokat vágtam a fejedhez és nagyon sajnálom, de valamit el kell mondanom...-kezdtem, de ő félbeszakított.
-Te hoztál be? Az éjszaka közepén?-értetlenkedett. Olyan édes volt. Az ember nem is tudja addig, ki a fontos számára, amíg nem történik valami olyan, ami akár végzetes is lehet. Szerencsére én kaptam még egy esélyt. És ezért harcolni fogok érte.
-Igen.-mondtam mosolyogva.-Talán baj, hogy az életemet is odaadtam volna a tiédért cserébe?-kérdeztem és lehajtottam fejem. Féltem attól, hogy ezt nem akarja hallani.
-Kérlek ne mondj ilyeneket, ha nem gondolod komolyan!-kérte szomorúan.
-De én ezt komolyan gondolom. Csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire...mennyire. Szóval Szeretlek!-böktem ki végre. Ő pedig lefagyottan állt és csak bámult rám. Most nem hitt nekem, vagy teljesen összeromboltam a barátság falat?


Bella szemszöge:

Úgy döntöttem, hogy meglepem Carliset és hozzá megyek először, hogy aztán, ha vége a műszaknak, vele megyek a Cullen villába. Már több, mint egy hete elmentem, hogy Aro katonáival harcolhassak, bár többnyire csak én harcoltam. Felemeltem őket a levegőbe és aztán az akaratommal széttéptem őket és elégettem. Egy kisebb újszülött sereget kellett megölnöm, így a többiek tudtára adva, hogy a királyság ellen nem harcolhatnak.
Már alig várom, hogy szerelmem karjaiban legyek. Jane és én nagyon jól összemelegedtünk ebben az egy hétben és pár napban. Azt hiszem mindketten tévesen ítélkeztünk a másik felett. Kiderül, hogy a katona, akit megöltem még Jane előtt csak pát hete volt velük. Sajnáltam, hiszen ez azt jelentette, hogy a csatlakozásával aláírta a saját halálát. Már nem tehetek semmit. Innentől apám feladata ellátni a lelkét, mivel embereket evett, ők a pokolba mennek majd.
-Akkor majd még látlak ugye?-kérdeztem Janetől, mivel épp most búcsúzkodtunk. Tényleg nagyon megkedveltük egymást. Mostanra barátnők lettünk.
-Természetesen. Már türelmetlenül várom.-mondta mosolyogva, majd megöleltük egymást és én játékosan megráztam.
-Áu!-kiáltott fel és felkarját kezdte vakargatni, mivel ott ráztam meg.
-Csak, hogy tudd, ha megint találkozunk és nem szeretsz már, kivel gyűlik meg a bajod.-mondtam játékosan, amire nevetni kezdtünk.
-Értettem kapitány!-szalutált kezével. Aztán elindultam utamra.
Egy szempillantás alatt újra otthon voltam. A csomagjaimat persze szerelmemmel közös szobánkba vittem, de láthatatlanná vált, hogy ne lássák, itthon vagyok. Aztán ugyanúgy láthatatlanul elindultam Carlisehoz a kórházba.
A kórházba érve néhány nővér valami különös esetről beszélgettek, amit Carlise oldott meg. Valami kétségbeesett szerelmes lányról és a barátjáról, meg valami rosszul sikerült éjszakáról. A lány állítólag majdnem belehalt, de Carlise megmentette. Tulajdonképpen visszahozta a halálból. Mindenki erről beszélt. Siettem az irodája felé. Kinyitottam az ajtót, amire Carlise értetlenül figyelt az ajtó felé. Felállt és egy centire tőlem megállt. Persze ő nem látott engem. Lágy puszit nyomtam arcára. Ez amolyan gyermeki puszi volt, hiszen úgy tekintek rá, mintha az apám lenne. Boldog is lennék, ha így lenne. Aztán odasuhantam a székébe és leültem. Lábamat az asztalára tettem és úgy tettem, mintha már régóta várnék rá és a körmömet vizsgálgattam. Levontam magamról a láthatatlan pajzsot és amikor megfordult meglepetten pillantott rám.
-Szia Carlise! Azt hittem már sosem nézel rám.-mondtam mosolyogva.
-Bella! Annyira őrülök neked!-lépett mellém és szorosan megölelt engem.
-Én is neked!-viszonoztam, amit ő nyújtott nekem.
-Miért nem mentél haza?-kérdezte. -És jól éreztem, hogy az imént  az arcomhoz értél?-kérdezett megint.
-Héj! Egyszerre csak egy kérdést!-csattantam fel színészkedve.
-Sajnálom, de nagyon őrülök neked és túl sok kérdésünk van hozzád. Főleg Edwardnak.-célozgatott valamire és én nem értettem mire gondol. Valóban nekem is hiányoztak, de nem rohanom le őket abszúrd kérdésekkel. Mi ez kifaggatás?
-Nos meg akartalak lepni téged is és őket is. Amúgy meg már voltam otthon, csak ők nem láttak engem. A bőröndöket letettem a szobába, de azt sem láthatják. És ide jöttem. Gondoltam mindjárt lejár a műszakod és együtt meglepjük őket. És igen jól érezted, hogy hozzá értem az arcodhoz. Csak egy ártatlan gyermeki puszit nyomtam apám arcára.-magyaráztam, és úgy láttam ettől az utolsó mondatomtól, jobban mondva az apám szótól meghatódott egy kicsit. Ha most tudott volna, szerintem sírt volna.
-Köszönöm!-suttogta egy síró görcsöt elnyomva.
-Semmit sem kell megköszönnöd. Ezt érezteted velem, hogy én is a lányotok vagyok.-céloztam itt Esmere és rá. Megölelt engem, aztán elindultunk, mivel lejárt a műszak. A kocsiba pattantunk és száguldottunk a haza vezető úton.
Otthon mindenki meglepődött, de örömmel fogadott engem. Sorban megölelgettek és közösen bosszút esküdtek ellenem, hiszen nem tudtam szerelmem karjaiba bújni, mivel valaki mindig faggatott engem a távollétemről. Már egyre idegesebb és feszültebb voltam, amikor végre szerelmem mellém lépett és szorosan megölelt engem. Az a féloldalas mosolya most is ott ragyogott arca szegletében. Annyira hiányzott már. Úgy szerettem volna már megölelni, megcsókolni és ezerszer a fülébe súgni mennyire szeretem.
-Szeretlek!-mondtam és lágy csókot leheltem ajkaira. Nem húzódott el, tehát még mindig nem ítél el, amiért egy szörnyetegként látott két hete. Sőt épp úgy szomjazott csókomra, ahogy én az övére. Szomjaztam csókjára, ölelésére, szerelmes vallomásaira és még valamire, amit már rég meg akartam volna tenni. Sokkal többre vágytam, mint amiket megkaptam tőle. Persze nem vagyok hálátlan, de én nő vagyok, ő meg férfi és van egy fajta vágy, amit még nem elégíthettünk ki.
-Szeretlek! Nagyon hiányoztál! Tudod?-vallotta be, amit hallani szerettem volna, amióta megérkeztem Forksba.
-Ezt mertem remélni.-feleltem mosolyogva.
-Bella készültünk valamire, de te jól megleptél minket, így egy kicsit most másképp fog elsülni a dolog.-kezdte Alice.
-Igen tudod boldogan készültünk és Carlise most mondta, hogy mit tettél velünk.-csatlakozott Esme.
-A kicsi Bella keresztbe tett a mi kis Eddy fiúnknak-viccelődött Emmett, amire Rose jól nyakon csapta a nagy mackót.
Értetlenül szerelmem felé néztem, de nem találtam velem szemben, Aztán éreztem, hogy valaki a kezemnél matat, így lenéztem és Edward előttem térdelt. Éreztem, mi következik most és mérhetetlenül boldog voltam.
-Istenem!-mondtam boldogan, amire mindenki velem együtt mosolygott.
-Isabella Marie Swan a pokol, a föld és a menny leggyönyörűbb teremtése szeretném, ha legszebb perceid velem töltenéd az idők végezetéig. Bella lennél a feleségem?-bökte ki végül a nagy kérdést. Nekem pedig elakadt a szavam és a lélegzetem a kérdéstől. Nem hittem a fülemnek. Csak álltam ott és figyeltem őt. Válaszolni akartam, de nem tudtam...Ez nekem is meglepetés volt. Egy hatalmas meglepetés...

Egy hatalmas kérés!

Sziasztok! Nem rég írtam, hogy van egy új blogom és lenne egy hatalmas nagy kérésem. Kérlek titeket, hogy nézzetek be oda és olvassátok a történetemet! Egy angyalkáróé szól, de későbbre tartogatok egy meglepetést, amit nem hagyhattok ki! Kérlek nézzetek be, olvassátok és komizzatok! Köszönöm! Legyetek jók!
A blogom címe: Fekete Bárány

20. fejezet- Volturi látogató

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma hoztam a fejit! Remélem őrültök. Sajnálom, hogy nem lett annyira hosszú, de sajnos most akármekkora ihletem is volt, nehezen tudtam írni, mivel megint kiújult az ínhüvely gyulladásom és kínok közt írtam meg egy icipici sort is, de amiért ilyen gyorsan írtok nekem komit, megéri a fájdalom :)

Köszönöm! Jó olvasást! Puszi!

"A bent didergő éjszakát
sejlő fényremény fűti át
szív öröme feldereng
benső béke csöndje cseng
nyugalom derűje száll
s angyalok ideje jár."


Alice szemszöge:

Annyira boldog voltam, amiért Bella végre megint velünk van. Megígérte, hogy eljön velem vásárolni és akkor megveszem neki azt a ruhát, amit a látomásomban. És ha megvan a ruha megtörténhet az, aminek meg kell történnie... Remélem a látomás mostanában lesz, mert annyira izgulok, hogy megtörténjen.
Jasper és én arcunkon egy hatalmas mosollyal, haladtunk a szobánkba, ahol aztán meghitt kapcsolatunkat ápolgattuk. Ez fontos!
-Szerelmem arra gondoltam, hogy miután mindenki boldog, eltölthetnénk néhány napot valahol, csak mi ketten.-nyomta meg az utolsó szavakat. Szerelmem boldogan húzott közelebb magához, és lágy csókot lehelt ajkamra. Most többre vágytam. Vadul ízlelte ajkait, amitől ő elégedetten nyögött fel. Ez nagyon hízelgően hatott szívemre. Talán halott szívem fel is dobbant, amikor egyszerűen egy ilyen kincset találtam. És ő az enyém! Örökre!
Éppen kedvenc blúzom gombjaival vacakolt Jasper, amikor látomásom volt. Aro és néhány katonája látogat meg minket. Pontosan 5 perc múlva ideérnek. Miért nem láttam előbb őket?
-Várj!-intettem le szerelmem, aki mint egy kisgyerek lebiggyesztette száját, mintha sírni készülne.
-Most meg mi történt szerelmem?-kérdezte csüggedten. Csak most jöttem rá, mennyire hanyagoltam őt egy ideje.
-Sajnálom! Tudom, hogy mostanában nem voltam a legjobb feleség, de ha a családdal gond van, én sem vagyok boldog.-magyarázkodtam miközben szerelmem arcát lágyan megsimogattam.
-Tudom életem! Nem is haragszom ezért. Szeretlek!-mondta és én egy csókot nyomtam ajkára, aztán rohantam a nappaliba, hogy szóljak a többieknek is.
-Carlise! Esme és mindenki!-üvöltöttem, bár nem volt rá szükség, ha súgtam volna, akkor is itt termettek volna egy pillanat alatt.
Rosalie és Emmett a ruhájukat igazítva jöttek le a lépcsőn. Esme a konyhából lépett ki és Carlise a dolgozószobájából érkezett.
-Mi a baj Alice?-lépett mellém Esme.
-Carlise, jönnek! Jön a Volturi. Illetve csak Aro, Jane, Alec és néhány katonája.-magyaráztam.
-Láttad?-kérdezte Emmett. Most nem viccelődött, de az eszét még ilyenkor sem tudja használni.
-Nem Emmett felhívtak és bejelentették, hogy még időben vacsorát készítsünk nekik!-gúnyolódtam, amire a hatalmas medve gyermeki sértődöttséggel fordult felesége karjaiba.
-Pisis!-mondtam, amire mindenki elmosolyogta magát. Hihetetlen, hogy az a tudat, hogy Bella velünk van, még azt is elfelejteti velünk, hogy talán bajban vagyunk.
És akkor, abban a pillanatban kopogtattak az ajtón és én táncolva odasiettem. Ők voltak azok, ahogy megjósoltam.
-Szia Aro! Rég láttalak.-próbáltam kedvesen üdvözölni. Azt hiszem elég hihető lehettem, mert még magam is elhittem, hogy őrülök nekik.
-Szia Alice! Ha csatlakoznál, akkor többet találkoznánk.-jött megint a szokásos ajánlata, de nem voltam rá kíváncsi.
-Tudod, hogy mi erről az álláspontom.-csak ennyit mondtam, amire ő mosolygott, majd beljebb lépett a katonáival együtt.
-Carlise, barátom! Rég láttalak.-üdvözölték egymást fogadott apám és Aro.
Aro katonái kissé feszülten álltak körülöttem és amikor én léptem, ők is léptek egyet. Furcsán meresztgettem a szemeimet.
-Aro megmondanád a pincsiknek, hogy szálljanak le rólam?-kérdeztem kissé gúnyos hangnemben.
-Elnézést Aro, de Alice nem szereti, ha így ráragadnak.-magyarázkodott Carlise.
-Semmi baj. Megértem. Felix, Demetri!-szólította meg a hozzám legközelebb álló katonáit, akik abban a percben arrébb léptek tőlem. Seggnyalók!-gondoltam és ezt szinkronizáltam egy hozzájuk rendezett fintorral.
Aztán a nappaliba mentem és leültem szerelmem mellé, aki óvva átkarolta a derekam.
Aztán Aro beszélni kezdett, de ekkor megérkeztek az elveszett bárányok.


Edward szemszöge:

Szerelmemet szinte azonnal a hátam mögé toltam, amikor megláttam, hogy a nappali tele van Volturi katonával. Vajon mit akarnak itt?
-"Szia Edward! Látom még megvan ez a ízé!"-küldte sértő gondolatait felém Jane és az ízé alatt szerelmemre célzott. Azonnal rámordultam, amire a katonák tűzfalat álltak, ha harcra kerül sor.
-Ejnye fiúk! Egy kis vendég érzet lehetne bennetek! Ki volt az?-kérdezte felém nézve Aro.
-Szeretném, ha Jane visszafogná a gondolatait.-böktem ki, ami miatt az előbb úgy reagáltam.
-Jane?-fordult az említett felé.
-Igen mester?-nézett Aro felé.
-Gyere ide!-hívta oda magához és amikor odament megérintette kezét, hogy lássa, mi volt az iménti gondolata.
-Nos ez nem volt szép tőled!-szidta le Janet. Jane valószínűleg most bosszút forral ellenünk, de állok elébe.
-Szóval visszatérhetnénk oda, ahol elkezdtük?-kérdezte finoman Carlise.
-Egy pillanat!-állt fel Aro és megindult felénk. Hozzánk érve szerelmemhez lépett és meghajolt előtte. Nem értettem, miért csinálja ezt.
-Szerettem volna megosztani veletek ezt a dolgot, de úgy vélem, hogy ezt előbb neki kell elmondanom. Végül is őt érinti a dolog.-magyarázta Aro. Nem láttam a gondolatait, vagyis láttam, de nem azt, amiről beszélni akart. Végig valami új katonai terven jártak a gondolatai.
A házból kilépett szerelmem és Aro, majd Jane, Alec és Felix és Demetri. A nappaliban maradt még néhány katona, akiknek nem igazán tudtam a nevét, bár nem került volna semmibe belenézni a fejükbe. De most nem akartam. Túlságosan érdekelt Aro terve. És bár tudtam volna mit akar...


Bella szemszöge:

Meglepett, hogy Aro velem akart beszélni, de főleg az, hogy engem érintett a dolog.
-Nos drága Bella egy szívességet szeretnék kérni tőled! Remélem nem túl nagy kérés.-kezdte Aro. Szerelmem feszülten várakozott az ajtó másik oldalán, ahogy mögötte felsorakozott az egész család is.
-Mi lenne az?-keltette fel az érdeklődésemet.
-Szeretnénk, ha segítenél egy harc során.-bökte ki, amit akart.
-Chh! Miben tudnék én segíteni a hatalmas Aronak és katonáinak?-kérdeztem, amire Jane felmordult.
-Figyelj te, nem ajánlom, hogy rám morogj, mert azt megbánod!-förmedtem rá erre a kis ribancra. Kölcsönösen utáltuk egymást.
-Akkor te se beszélj így a mesterrel!-csattant fel, én pedig gonoszan elmosolyogtam magam és az egyik szemöldököm kérdőn felhúztam. Jane hátrál egy lépést. Felkacagtam.
-Mi az mégis félsz tőlem?-kérdeztem.
-Bella kérlek!-könyörgött a nagy Aro.
-Jól van, mi lenne a dolgom?-kérdeztem.
-Segíts kiképezni a harcosaimat. A te erőddel sokat segítenél.-magyarázta.
-Melyik katonáról lenne szó? Vagy egyáltalán hányról?-jöttek az újabb kérdések.
-Nos egy párról.-felelte.
-Értem, akkor hozd őket ide, mert én nem megyek sehova.-makacskodtam.
-Esetleg, ha te harcolnál. Mondjuk megnéznénk, mire vagy képes, ha a családod bajban van.-puhatolózott finoman. Megint felemeltem az egyik szemöldököm és kíváncsian néztem rá.
-Ajánlom olyan katonával tesztelj, akinek nem fontos az élete.-mondtam és felkacagtam. Ilyenkor annyira ördögi volt a hangom. Ilyenkor valóban annak éreztem magam. Ahogy a ház felé kezdtem sétálni átváltoztam. És még a ház előtti lépcsőknél megálltam és Aroékkal szemben álltam.
-Mi lesz?-kérdeztem, amire Aro Jane felé nézett. Azt hittem ő lesz az ellenfelem.
-Jane hívj ki mindenkit!-adta ki a parancsot és azután mindenki beleértve a családom, kijött a házból.
Elmagyaráztuk, mi a helyzet, aztán mindenki beleegyezett a dologba.
Az egyik katona elkapta barátnőmet. Alice megpróbálta kihúzni magát a vasmarkokból, de nem sikerült.
Gonoszan ránéztem az ellenségre, aztán rémületet láttam annak szemében. Jane képességét kezdtem használni és a vámpír üvölteni kezdett a fájdalomtól. Hirtelen összeesett és a földön visított tovább. Állati kínját magába nyelte az ég. Aztán még mindig fájdalmat pumpálva testébe, felemeltem őt a puszta gondolatommal. Hirtelen abbamaradt minden fájdalma, de ez csak a háború előtti csönd volt. Az égben kapálózott és riadtan könyörgött az életéért. Az égen villámok kezdtek cikázni és egy jól megerősített darab hatalmas hanggal vágott a prédájába. Az pedig cafatokban hullott szét a réten. Aztán koncentrálni kezdtem a tetem darabokra, melyek sorban gyulladtak fel és égtek tovább.
Felemeltem a fejem és döbbent szemekkel találkoztam.
-Ki a következő?-kérdeztem. -Választhatok?-kérdeztem, amire Jane felé néztem és őt is felemeltem. A lábától felfelé hirtelen jégréteg kezdett képződni, ami hatalmas fájdalommal járt. Jane is ordított. A testét szinte már teljesen belepte a jég. Már épp a nyakánál tartottam, amikor Aro megszólalt.
-Kérlek őt ne!-könyörgött.
-Miért ne?-kérdeztem és egy centit növeltem a jégen, amitől Jane kínlódott.
-Mert ő szinte már olyan, mintha a lányom lenne.-felelte és büszke tekintettel Jane felé pillantott.
-Én viszont őt akarom, mert ha eszetekbe jut véletlenül bántani a családom, vagy azokat, akiket én szeretek, akkor lássátok én mire vagyok képes.-köptem  szavakat és abban a pillanatban végett vetettem Jane fájdalmának. Teljesen beleptem jéggel, majd a gondolataimmal egy képzeletbeli kalapáccsal rácsaptam a jégre, ami már teljesen átivódott Jane testén, így az ütéssel Jane is darabokra tört. Aro fájdalmasan zokogott a darabok felett, melyek a "semmiből" felgyulladtak.
-Miért?-zokogta. Nem volt szívem tovább nézni, ahogy szenved. Én nem ez vagyok.
-Vigyázz!-förmedtem rá Arora és Jane égő darabkáihoz térdeltem. Felnéztem az égre és az esőre gondoltam. Esni kezdett. Jane darabkáit körül ölelő tűz elaludt. Alig égett meg teste. Arra kezdtem gondolni, hogy a darabkái álljanak össze, mintha csak Puzzle lenne és megtörtént.
Aztán kezemet a "puzzle" fölé emeltem és Jane részei már egyben is voltak. Aztán dobogni kezdett a szíve, ami már sok-sok éve nem dobolt. Aro és mindenki más szinte meghatódva figyelte a jelenetet. Jane szemei hirtelen kipattantak és felült. Vámpír volt. Vámpír dobogó szívvel.
-Mit érzel?-kérdeztem tőle.
-Azt, hogy élek.-felelte egyszerűen. Sírni kezdett és valódi könnyek hulltak szeméből. Szemeihez nyúltam és homlokától lefelé végig húztam a kezem. Amikor Jane ismét kinyitotta a szemét, azok égszínkéken tündököltek.
-Szóval a kis Jane így nézett ki, amikor még ember volt?-jegyeztem meg véleményem.
-Jane? Lányom?-szólította őt Aro. Jane odaszaladt hozzá és megölelte őt. Még sosem láttam  egyik Volturi uralkodót ilyen érzelgősnek. Azt hiszem ebben különbözik Aro a másik kettőtől.
-Jane ezt a külsőt, még 3 napig élvezheted, aztán visszaáll a régi rend.-figyelmeztettem, hogy a varázslatom épp úgy, mint Hamupipőkéé, nem tart örökké. Mert nem akarom, hogy örökké tartson.
-Várj!-kiáltotta, én pedig visszafordultam hozzá.
-Meddig tart ez? Úgy értem, milyen lesz, amikor visszaváltozok?-kérdezte.
-A szíved felgyorsul, mint az átváltozásnál, aztán egy utolsót dobban éjfélkor, de előtte még elájulsz. Csak egy percig leszel eszméletlen, aztán a régi Janeként ébredsz fel.-magyaráztam, aztán elindultam családom felé.
-Köszönöm!-mondta. Azt hiszem ezután elnyertem a bizalmát. Mindenkinek. Nem is olyan szörnyű lény ő, csak túl sok gonoszság veszi körül és elfelejtette, milyen volt a régi emberi Jane.
A harcnak ezzel vége lett. Ők megnyerik a csatájukat bárkivel szemben, de velem nem. Az én szörnyetegem halhatatlan és erős. Nem küzdheti le földi lény. Semmi sem elég erős ahhoz, hogy ez a szörny meghaljon. Semmi csak a szerelem. Edward szerelme épp oly halandóvá tesz, mint bárki más a földön...

19. fejezet- Nyertem, ő az enyém!

Sziasztok! Nagyon boldog vagyok, mert most olyan hamar összejött a komi, sőt most nem 5 komit kaptam, hanem 6 komit :) lehet, hogy most jót nevettek, de ez nekem nagy boldogság. Végre látom, hogy tetszik, hogy igazán tetszik, amit írok! Ez jó! Mivel ilyen ügyesek voltatok, én is az leszek, és hozom a fejit.:)

 Remélem őrültök. Jó olvasást! Komikat! Puszi!

U.i.: Ez most nem lett olyan hosszú, de azért remélem, így is tetszeni fog nektek! :)

"Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik. Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő... de mégsem az. Angyal."




Bella szemszöge:

-Szeretlek Edward!-mondtam ki hangosan, amit jelen pillanatban és mindig is éreztem iránta. Új erővel pattantam fel az ágyról és szerelmem karjaiba ugrottam, ő pedig szorosan láncolt vasmarkai közé. Nem szándékoztam kibújni szerelmem óvó bilincséből. Legszívesebben sosem mozdulnék. Megállítanám az időt, mert félek, hogy az életem még közel sem felhőtlen. Még sok harc vár rám és sok győzelem.
-Annyira féltem, hogy most tényleg elveszítlek!-mondta Edward, amikor mélyeket szippantott hajamból. Nyakamat kezdte cirógatni, de valaki megszakította ezt a pillanatot.
-Héj Edward hagyj nekünk a mi Bellankból!- csattant fel Alice, az én drága barátnőm. Nevetve bújtam át az ő karjaiba és alaposan megszorongattam. Csilingelő hangja most nagyon jól eső érzéssel töltött el.
-Jaj Alice úgy hiányoztál!-vallottam be, amire még jobban mosolygott. Jazz már-már alig bírta ki ezt a hatalmas boldogság hullámot, ami most terjengett a szobában.
-Én nekem is hiányoztál! És amiért így rám ijesztettél, eljössz velem vásárolni!-emelte fel a mutatóujját és láthatóan nem tűrt ellenkezést. Így csak mosolyogva bólogattam a kérésen.
-Nos tényleg ne csinálj ilyet Bella, mert majdnem belepusztultam drága feleségem szenvedésébe és a többiekébe is együtt véve. Gondolhatod, hogy elég volt a saját érzelmemet feldolgozni, amit szintén te váltottál ki belőlem, és akkor még a többiek is!-szidott le játékosan, aztán a következő pillanatban meglepett a gesztus, amivel megajándékozott. Hirtelen magához szorongatott és jó szorosan megölelt. Annyira jó volt, hogy ő is olyan közvetlen velem, mint a többiek. Elvégre sosem tudnék ennek a családnak ártani. Még Rosalienak sem, pedig ő valamiért nem kedvel és ezt számtalanszor kimutatta.
-Köszönöm, hogy végre felengedtél mellettem!-súgtam, amire elhajolt és csak mosolygott.
-Ugyan Edward talán nem haragszik meg, ha már ennyire a szívemhez nőttél!-célozgatott közvetlenségére.
Hirtelen valaki, valami nagy mamlasz felkapott és megpörgetett a szoba közepén. Nem telt sok időbe, mire rájöttem Emmett nem bír magával. Szokásához híven mindenkit felkap. Remélem, Rosalie nem haragszik meg még jobban!
-Jaj húgi ne tudd meg, milyen érzés volt a tudat, hogy elhagysz minket. Mert tudod, már hiányzott a viccelődés, és az is, hogy nem volt kivel birkózni, meg kötekedni. Ezek nem fogják a jó viccet, te viszont tudod mi a jó.-magyarázta Emmett a saját szokása szerint.
-Te is hiányoztál nagy mackó!-mondtam és megborzoltam sötét haját.
-Jaj Bella! Tudod már olyan vagy nekem és Esmenek, mintha a saját lányunk lennél és végtelen nagy fájdalommal járt ez a pár nap, amíg élettelenül feküdtél és nem nevettél köztünk.-lépett elém Carlise. -Nem volt még példa arra, hogy orvosként megbuktam volna, de te megtanítottál arra, hogy erre is képes vagyok, mert nem tudtam segíteni neked, csak a remény maradt! Hiányoztál!-ölelt végre magához. Őszintén szólva még sosem került hozzám ilyen közel, úgy értem szó szerint. Még sosem érintett meg, vagy ilyesmi. Mindig tisztes távolságból küldött néhány kedves pillantás, szót, vagy mosolyt. Most először ölelt meg, bár ez is elég feszengő ölelés, de kezdetnek ez is megteszi.
-Te is hiányoztál!-mondtam, majd most én léptem oda valakihez. Méghozzá Esme anyukámhoz. Sosem ismertem az igazi anyám, de ha valahol még él, akkor szeretném, ha olyan lenne, mint ő.
-Esme nagyon hiányoztál! Tudod te anyám helyett anyám vagy. Sosem éreztem, milyen érzés az anya oltalma, de te megmutattad nekem és feltétel nélkül szerettél. Bár nem hibáztatom anyámat, amiért elhagyott egy szörnyet, ő volt az egyetlen, aki jól cselekedett.-mondtam és egy mosolyt erőltettem arcomra.
-Jaj kis butus, hiszen te épp oly szent vagy, mint az angyalok.-jött ő is azzal, amivel Calliope nemrég.
-Köszönöm, de túlságosan elfogult vagy, vagyis mindannyian azok vagytok velem szemben.-mondtam, majd elváltam tőle.
Ezzel nekem be is fejeződött a "nagyon hiányoztál" féle üdvözlés, és már mentem volna szerelmem óvó karjaiba, amikor egy hang szólított meg. Meglepődve fordultam a hang irányába és csodálkoztam, hogy ki szólított.
-Bella, sajnálom! Sajnálom, hogy olyan undok voltam veled és esélyt sem adtam arra, hogy bebizonyítsd nem vagy gonosz és tényleg szereted a bátyám. Őszintén szólva egy kicsit féltékeny is voltam.-magyarázkodott. Elnevettem magam. Még hogy ő féltékeny, rám?
-Mi? Ne butáskodj! Már miért kéne féltékenykedned rám?-kíváncsiskodtam. Elmosolyogta magát.
-Mert, amikor vámpír lettem, Carlise Edward mellé szánt, de neki nem voltam elég jó. És aztán jöttél te, aki az első pillanattól fogva megőrjítetted a puszta emlékeddel. Valami olyat tudtál, amit én akkoriban nem. Rájöttem, hogy erre csak egy magyarázat van.-mondta és mindenki meglepődve és kérdőn nézett rá.
-Rosalie, én...-kezdtem volna, de közbe vágott.
-Tudsz valamit, amit én is ismerek, de nehéz volt észre vennem, hogy ez túl nagy ok volt arra, hogy nem kellett neki.-mondta.- A magyarázat csak egy szóból áll. Szerelem.-fejezte be és én közelebb léptem hozzá. Majd kissé bátortalanul, de megöleltem. Végül is mit árthatna nekem?
-Tudod, amikor úgy éreztem, hogy meg fogsz halni, nagyon megijedtem és csak akkor jöttem rá, mennyire fontossá váltál az életemben.-egészítette ki magyarázatát és szorosabban ölelt magához.
-Te is hiányoztál!-mondtam és nem hazudtam. Annak ellenére, ahogy viselkedett velem, sosem gyűlöltem. Talán úgy éreztem, ő szintén olyan személy, mint az anyám. Az ösztönei azt súgták ne bízzon bennem és ő csak követte azt, de az idő elrontotta az ösztönöket termelő gépet és most már bízik bennem. Ez nagy hiba!
Miután mindenkivel alaposan elbeszélgettem, szerelmemmel kettesben maradtunk.
-Most mi lesz?- kérdezte Edward, amikor az erdőben sétáltunk.
-Mi az, hogy mi lesz?-kérdeztem vissza értetlenül, bár valahol sejtettem, mire akar kilyukadni.
-Visszamész?- helyesbített kérdésén. Lehajtottam a fejem, hiszen nem tudtam, mit feleljek erre.
-Nem tudom, de egyenlőre még itt szeretnék lenni veled és élvezni a szerelmet, amit irántad érzek.- feleltem. Tényleg nem tudtul, mit hoz a jövő, de bármi is lesz az, megküzdünk vele.
-Értem. Tudod apád nagyon félt, hogy elveszít téged, de szerintem rájött arra, hogy ha odalent fog, akkor azzal megöl téged.
-Lehet, de ismerem őt és tudom, hogy ezt nem hagyja annyiban, még ha most szunnyadni látszik. Hidd el már kieszelt valamit, amivel szétszakít minket. Én leszek az uralkodó, ha ő véletlenül meghal, bár már ősidők óta ő a pokol ura. Én csak egy szerencsétlen szerelem lángjából pattantam ki. Rosszul sült el, hiszen a világon nincs még egy ilyen lény, mint én. Tudod, amikor még nem voltam annyira rossz állapotban a hiányod miatt, vagy is, miután téged felhoztalak, és visszamentem, hallottam, amint apa és Ophelia arról beszélnek, hogy ki volt az anyám.-meséltem.
-Mi? És megtudtad?-kérdezte szerelmem.
-Nem. Vagyis azt nem, hogy pontosan ki is az, de azt ami ő volt, igen.-magyaráztam.
-És mi volt?-tette fel a következő kérdést Edward.
-Egy angyal. Még hozzá nem kis hatalmú angyal. Egy véletlen alkalmából találkoztak össze és az első perctől vonzódtak egymáshoz. Ez olyan szerelem volt első látásra. Csak egy éjszaka volt, de az az éjszaka elég volt ahhoz, hogy életre keltsenek engem.-hajtottam le a fejem. Könnyeim potyogni kezdtek. Szerelmem finoman állam alá nyúlt és úgy kényszerített, hogy a szemében nézzek. Hideg ujjaival letörölte véres könnyemet és mélyen, bátorítóan a szemembe nézett, majd lágy csókot lehelt ajkamra.
-Amikor megszülettem, anyám egyszerűen apámnak adott és többet nem is találkoztak. Azóta sem apám, sem anyám nem jött a földre, mivel igazából itt fogantam. Talán ezért is vágytam ennyire ide.-fejeztem be a történetem, amit hallottam.
-És nem kérdeztél rá arra, amit véletlenül hallottál meg?-kérdezte szerelmem. Megráztam a fejem. Undorodtam a tudattól, hogy megszólítsam apámat. Senkivel sem beszélgettem, és csak süllyedtem a mélybe, szerelmem hiánya felemésztett.
-Együtt kiderítjük ki volt az anyád.-biztatott szerelmem.
-Nem!-förmedtem rá, ő pedig értetlenül nézett rám.
-Miért?
-Mert eldobott magától és ha ő elhagyott, az bizonyára azért volt, mert nem akart engem. Mit gondolsz, évszázadokkal később már kellenék neki?-tettem fel a költői kérdést.
Edward magához ölelt és szerelmes csókokkal borította be arcom, majd szenvedélyes csókkal pecsételtük meg szerelmünk.
Órákkal később hazamentünk, de ami fogadott az nagyon megijesztett minket. Főként engem, bár nem tőlük féltem, hanem, hogy valakinek baja esik, akit én szeretek...

18. fejezet-Esküvő, de nem velem!

Sziasztok! Köszönöm az 5 komit és mivel ilyen hamar összejött az a plusz 2, úgy döntöttem, már ma hozom a fejit! A fejiről annyit, hogy ez még szomorú rész az elején, de a vége vidámabb lett. :) Remélem tetszeni fog nektek és a kövi most is 5 után érkezik! Jó olvasást! Puszi!

"Mint édes ködből előtűnő napfény, mint először elszavalt csodás költemény,
mint hullámzó tenger kék vizén a holdfény, azzá lettél nekem...
s hiszem, hogy van remény. "


Tanya szemszöge:

Eltűnt végre az életünkből. Már hetek óta nem láttam és hírét sem hallottam. Edward azt mondta egyességet kötött az apjával az ő életéért cserébe az a ribanc lent maradt a pokolban, ahova való.
Holnap lesz az esküvőnk, amit már hetekkel ezelőtt ismét sikerült kinyavalyognom Edwardnál. Akkora egy papucs, de azért szeretem. Talán igazuk van a többieknek abban, hogy azért szeretem annyira, mert tiltott gyümölcs, mert érte nekem kellett harcolnom és nem ő harcolt értem.
Senki sem segít nekem. Már Rosalie bizalmát is elvesztettem, mert nemrég elég csúnyán összevesztem vele, bár nem hiányzik. Ha végre összeházasodom szerelmemmel, úgy is elmegyünk innen és akkor senki sem szakíthat szét minket.
-Eddy cica arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk Esme szigetére, és ott töltenék egy hosszú nászutat. Mit szólsz hozzá?-kérdeztem, bár jól tudtam, hogy úgy is igent mond rá.
-Nekem mindegy Tanya!-mondta kedvetlenül. Még nem szeret engem, de nemsokára minden porcikámért esedezni fog.
-Edward! Edward velem kell jönnöd! Most!-rontott be szerelmem szobájába Alice. Felpattantam és fújni kezdtem rá, mint egy macska. Nem engedem, hogy minden elrontson ez a ribanc!
-Mégis mit képzelsz magadról te ribanc?-kérdezte szikrázó szemekkel. Én pedig támadó állásba helyezkedtem.
-Jasper!-üvöltött ennek a ribancnak a férje után. Az említett aggódva rohant fel kedveséhez, ehhez a hárpiához. Edward kezeit körém fonta és Jasper pedig felesége köré. Már majdnem elvághattam a torkát, de megint megmentették őt. Utálom őt! Utálom ezt az egész családot! Mindenkit utálok!
-Engedj el, hallod!? Most megölöm ezt a ribancot!-ordította Alice férje karjai közt kapálózva. Carlise és mindenki más Edward szobájába gyülekezett, hogy tanúi legyenek eme kitörésünknek
-Elég legyen! Tanya, ha ezt nem hagyod abba, akkor kénytelen leszek elzavarni téged nem nézve a családoddal évek óta tartó barátságunkra.-mondta Carlise és hánynom kellett ettől a nyál csorgatós szövegtől. Még őt is utálom!


Alice szemszöge:
Épp szerelmemmel ültünk a nappaliban, amikor hirtelen a semmiből jött egy látomásom. Őt láttam. Az én drága barátnőm meggyötörten feküdt egy szobában. Körülötte minden csupa vér és a tollai is lehullottak.
Megijedtem, hiszen lehet, hogy halott. A látomásomban nem mozdult. Szeméből egy vércsepp folyt végig az arcán. Mérhetetlen fájdalom ült ki arcán. Szinte halott volt, ahogy kréta fehér arcára néztem. Fekete szeme halált tükrözött. Szárnyai testére fáradtan ernyedtek. Olyan volt, mint a halál madara. Nem bírtam tovább nézni és Edward szobájába rohantam, ahol az a kis ribanc mint mindig most is fűztem a bátyám. Nem engedhetem, hogy véghez vigye ezt az esküvőt, főleg úgy nem, hogy tudom Bella miatta szenved. Megmentette az életét, de ezzel megölte magát.
Egy kisebb szokásos incidens következett Tanya nevű ellenfelemmel, de aztán végre Edward beszélt velem. Már hetek óta senkivel sem áll szóba. Csak ostorozza magát. Tanya kérdéseire csak hümmög egyfolytában, de nincs semmi értelmes válasza.
-Nos csak tudatni szeretném veled, hogy újabb látomásom volt róla.-mondtam,  mivel ez már a sokadik. Minden látomásomban  egyre rosszabb barátnőm állapota. És ezután már nem akarok mást látni csak boldogságot.
Amikor Edward meglátta azt, amit nemrég én, idegesen viharzott ki az ajtón. Pár fa kárára.
Nem tudom mire készült, de biztosan sikerrel jár a végén.-gondoltam magamban és feszülten szerelmem karjába fúrtam magam.
-Szeretlek!-mondta és egy puszit nyomott homlokomra.
-Én is szeretlek Jasper!-suttogtam és még szorosabban bújtam hozzá.


Edward szemszöge:

Miután kiirtottam a fél erdőt, egy mezőre kerültem és üvölteni kezdtem torkom szakadtából.
A rét virágai hirtelen elhalni kezdtek és fekete köd lepte be. Éreztem a gonoszt és akkor megjelent egy Bellahoz hasonló külsejű lény, bár Bella sokkal szebb volt még átváltozva is olyan volt, mint egy angyal. Különleges lény volt.
-Gyere velem!-szólított meg az a lény.
-Ki vagy te?-kérdeztem.
-A nevem Bertha és azért jöttem, hogy elvigyelek hozzá.-mondta titokzatosan, de én tudtam, hogy az én szerelmemre célzott.
-Mi történt vele? Ugye még nem...?-kérdeztem, bár nem tudtam kimondani azt a számomra végzetes szót.
-Nem. De közel van hozzá. Még sosem láttam ilyen sebezhetőnek.-magyarázta. Valóban ő a világ legerősebb teremtménye, és én vagyok az egyetlen, aki megölheti?

A pokolba érve szerelmem apja aggódva fogadott engem.
-Kérlek mentsd meg őt!- kérlelt engem és a szobája felé lökdösött. Félve beléptem Bella birodalmába és a látvány, ami fogadott nagyon megijesztett. Persze nem szerelmemtől féltem, hanem attól, amit vele műveltek az érzelmei.
Élettelenül feküdt a padlón, mellette egy gömb alig pislákolt. Épp úgy, mint Bellaban az élet. Rájöttem, hogy ez a gömb maga Bella, hiszen csak neki mutatja meg a világot, így valószínűleg ebben Bella rejtőzik, vagyis csak egy része szerelmemből. De már az is haldoklik. halványan láttam az üvegben húgomat, amint a többieknek meséli el a látomását, de aztán a gömbben lévő fény kialudt. Féltem, hogy már túl késő. Szerelmem meredt a semmibe. Arca csupa vér volt, de még most sem álltak el a könnyei. Folytak véres könnyei, pedig a szobának már nem volt olyan része, ami nem volt véres. Mindent fekete tollpihe fedett, csak szerelmem szárnya ernyedt kopaszon Bella testére, ami élettelenül, fagyottan terült el a földön.
Fel sem tűnt neki, hogy itt vagyok. Letérdeltem elé és beszélni kezdtem hozzá, de csak a könnyei voltak, melyek egyetlen életjelként csurogtak le arcán.
Óvatosan megemeltem testét és ölembe csúsztattam. Az ajtóban aggódó szempárok figyelték, mit csinálok.
Bella fájdalmas arca megmozdult. Szemeit elfordította és rám nézett. Meggyötörten felnyögött és az én szívem is majd meghasadt, mert így kellett látnom őt.
-Bella miért?-tettem fel a kérdést és már én is zokogni kezdtem. Szememet szúrták a láthatatlan könnyek.
-Edward.-nyögte erőtlenül nevem és én fájdalmasan elmosolyogtam magam.
-Igen én vagyok az. Eljöttem érted. Szeretlek! Kérlek légy erős! Ne hagyj el!-könyörögtem neki, amire ő arcára erőltetett egy apró mosolyt, bár ez sem volt meggyőző.
-El kell vinnem innen őt!-jelentettem ki, amire szomorúan, de apja bólintott. Lehunyta szemét és a következő pillanatban szerelmemmel a karomban találtam magam. A házunk előtt voltunk. Bella még mindig szinte holtan ernyedt karjaimban. Alice riadtan rohant ki a házból és odaszaladt hozzánk. Zokogva szólongatta szerelmem, de ő nem mozdult.
-Hagyd most! Majd én segítek neki. Odalent is csak rám reagált egy apró pillanatig. Haldoklik, de nem engedem el. Már nem!-bizonygattam, amire húgom fájdalmasan bólintott. Közben Jasper lépett oda hozzá és átkarolta feleségét.
-Tudom Edward! Te képes vagy rá!-mondta Alice, én pedig bevittem szerelmem a házba. Felmentem vele az emeletre és próbáltam életjelet kicsikarni belőle. Csak még egy apró jelet és onnantól menni fog.
-Bella hallasz engem? Szerelmem kérlek nyisd ki a szemed! Hallod? Edward vagyok, a te szerelmed.-mondtam és közben arcát lágyan simogattam. A többiek is itt voltak, kivéve Tanya, aki állítólag Alaszkába ment, hogy elhozza családját az esküvőnkre, de most nem tudtam erre gondolni, sőt egyenesen rohantam volna utána, hogy nem lesz esküvő. Ne jöjjön vissza!
Alice és mindenki a másikat átkarolva próbált a másiknak támaszt nyújtani, bár mindenki ki volt teljesen. Zokogva figyelték próbálkozásaim. Semmi sem történt.

***napokkal később***

Már 3 napja próbálom Bellat felébreszteni, de semmi. Természetesen nem adom fel. Carlise is próbálkozott már, de eddig csak én értem el nála egy-egy apró nyögést, vagy hangos sóhajt, de semmi komolyabbat nem volt hajlandó, pedig ez nem elég nekem.
-Könyörgöm Edward csinálj már valamit!-kérlelte Alice és mindenki más is csendben. Tanya is itt járt, de egy kisebb vitába keveredtünk és én véget vetettem az esküvőnek. Nem vagyok képes megtenni. Nem szeretem őt. É ezt ő is jól tudta.
-Bella kicsim, hallasz engem? Szeretlek! Légy a feleségem, hallod? Szeretlek!-zokogtam és kézfejére hajoltam, mert már nem tudtam, mit csinálhatnék, hogy életjelet adjon.
Felnyögött, amire mindenki rá kapta a tekintetét. Arcán legördülő véres könnycsepp hirtelen megállt, majd visszafelé kezdett folyni. Ha nem a saját szememmel láttam volna, akkor el sem hiszem, hogy ez történik. Ajkai elnyílottak egymástól és még egy halk nyögést hallatott. Teste ívbe feszült és eddig kopasz szárnya felerősödve nyíltak szét, majd a következő pillanatban, mintha a természet felgyorsult változatát néznék, szárnyain  fekete tollpihék jelentek meg.
Szerelmem újjászületve feküdt előttünk. Fölé hajoltam és apró csókot leheltem arcára, majd amikor elhajoltam hirtelen kipattantak szemei és új életerővel ült fel az ágyon.
Értetlenül nézett körbe és amikor meglátott ajka mosolyra görbült. Bár arca még mindig véres volt, de az az előző könnyek hatására nézett ki úgy. Bőrére száradt a vér, de még így is ő volt a leggyönyörűbb lény, akit valaha is láttam.
-Szeretlek!-mondtam, amire ő közelebb hajolt és apró kezével közelebb húzott magához. Csókunk közben visszaváltozott. Amikor elváltunk csodálattal néztem végig arcán, amely még mindig meggyötört heteiről mesélt.

Bella szemszöge:

A sötétség újult erővel támadt rám és nem tudtam kiszabadulni szoros karmai közül.
Egy angyal hívogató hangjára lettem figyelmes. Hideg mégis kellemes érintést éreztem testemen, majd márvány kemény testet, amelyen erőtlenül feküdtem.
Hallottam hangját és egy pillanatra sikerült kinyitnom a szemem, de aztán ez az apró mozdulat is hatalmas fájdalommal járt, így gyorsan visszacsuktam és hallgattam. Egy fájdalmas nyögéssel adtam tudtára, hogy még itt vagyok, de lelkem legsötétebb ellenségével vívom harcomat. És a küzdelmet az ő segítségével kell megnyernem.
A szörnyeteg felém futott és harca kélt. Győznöm kellett.
A harc alatt végig hallottam az angyalt, ahogy zokogva engem szólít, de nem volt többé elég erőm kinyitni a szemem. Helyette hol fájdalmas sóhajra, hol erőtlen nyögésre futotta.
Reméltem, hogy nem hagy magamra és továbbra is erőt ad a harcra, hogy aztán újult erővel szerelmemhez szaladhassak és szorosan karjaiba bújjak. Élvezve minden érintését.
Már majdnem legyőztem a bennem élő szörnyet, amikor valaki megérintette kezem. Az angyal ismét engem szólított. Nem tudtam mennyi ideje küzdök ellene, de nem is érdekelt. Egyetlen cél lebegett szemem előtt, hogy legyőzzem a sötétséget, hogy aztán láthassam szerelmem. Ebben az angyalom is segített.
-Szeretlek!-hallottam meg Edward hangját és felerősödtem. Éreztem, hogy a sötétség fölé kerekedek és a győzelem íze beivódott a bőröm minden négyzetcentiméterébe.
Testem megújult. Újjászületett. Éreztem szárnyaim kibontakozását. A könnyeimet legyőzve kinyitottam a szemem, mert közben megéreztem szerelmem ajkait ajkamon. Ajka édes íze jelentette az életet nekem. Szeretlek!-gondoltam magamban.
-Szeretlek Edward!-mondtam és most már legyőztem a bennem tomboló harcost.
Örökre!

Fejivel kapcsolatos kérdésem

Sziasztok! Szomorúan veszem tudomásul, hogy nem ér meg nektek 5 komit az előző feji! Miért? Miért nem érdemlem meg azt az 5 komit? Nem tetszik? Nem értem, mi a baj vele. Ha nem tetszik, akkor írjátok azt, de ne hagyjatok kétségek közt! A következő feji már elkészült és rátok vár! Ha holnapig összejön az az 5 komi, akkor holnap érkezik a következő feji, ha nem, akkor még vártok a fejire, amíg valaki nem szánja el magát a komi írásra!!!! Ennyi. Szerintem nem kérek sokat a 23 r.o.-tól és még ki tudja hány névtelen olvasótól!
Köszönöm azoknak, akik rendszeresen írnak komit és támogatnak engem! <3
Puszi!

Új blog!

Sziasztok! Napok óta nem hagy nyugodni egy történet a fejemben és ma beadtam a derekam neki! Így született meg egy új blogom, amin jelenleg egy saját történet íródik, de később talán olvashattok mást is...egyenlőre erről még nem szólók semmit, majd eldől....:) Kérem azokat, akik szeretik az írásaimat, nézzenek be ebbe a blogomba is és szeretettel várom máskor is. A prológus már fent van, remélem kapok hozzá komikat!

Köszi! Puszillak titeket!

A blog címe:

Fekete Bárány 

17. fejezet-A szerelem égető percei

Sziasztok! Köszönöm a komikat, nagyon őrülök, hogy ennyire tetszett és remélem, hogy nem haragszotok meg rám emiatt a feji miatt :) KICSIT Gonosz voltam :) azért kérek komikat....min. 5 komi után érkezik a kövi! Jó olvasást! Puszi!

U.i.: Ezt  fejit a rendszeresen komizó olvasóimnak küldöm! <3

"Gyönyörű álmom volt az éjjel, egy csillag szeretkezett a holdfénnyel.
Nem álom volt, valóság. Én voltam és Te voltál. "


Alice szemszöge:

El sem tudtam hinni, amit láttam. A legjobb barátnőm most megint elhagy minket. Még egyszer és félek, hogy ezzel már nem lehet semmi sem helyrehozni. Elmegy és nem érdekli senki sem. Bár, ha jobban belegondolok, akkor megértem őt, hiszen nagyon csúnyán bántunk vele, sőt a csúnya nem is kifejezés arra, amit vele tettünk.
Edward robotszerűen követett minket, mivel éppen haza tartottunk. Nekem feladatot adtak és az ígéretemet mindig megtartom, így át kellett gondolnom, hogyan kezdjek neki az összeboronálásnak és azt hiszem, hogy valamit kitalálok Edward és Bella érdekében is, mert ez már rosszabb a szappanoperáknál is.
Egész úton Tanya fecsegését kellett hallgatnunk, bár Edward láthatóan nem figyelt rá, mert elkalandozott a tekintete. Talán még azt sem fogta fel igazán, hogy haza felé tartunk éppen.
Végül a nappaliban tért magához és arca meglepettséget tükrözött. Majd egy szempillantás alatt a szobájában termett és ez a pincsi Tanya mindenhova követi bátyám.
Aztán jött az, aminek jönnie kellett.  Ezt a jelenetet tegnap láttam, bár akkor még nem tudtam, hogy mi az előzménye ennek a vitának.
-Szerelmem? Most, hogy végre eltűnt az életünkből, megbeszélhetnénk az utolsó simításokat. -szólalt meg Tanya épp úgy, mint a látomásomban. Edward még csak most eszmélt fel, hogy hol van.
-Mit mondtál? Ne haragudj nem figyeltem!-mondta Edward ridegen és nem is tudom, hogyan nem veszi észre magát Tanya, amikor nyilvánvaló, hogy testvérem nem szereti őt.
-Jellemző. Sosem figyelsz rám, amikor ez a liba a képbe jön. Olyankor folyton elmélázol. Elegem van belőle. Érted? Elég volt. Ha most rögtön nem küldött el a pokolba, akkor én...-kezdte Tanya a hisztijét, de Edward ezt már nem hagyta szó nélkül, illetve cselekvés nélkül. Hallottuk a nappaliban, hogy valami nagyot koppan a falon, bár én jól tudtam, hogy mi történt. Edward neki vágta Tanyat a falnak. Ha valaki, akkor neki kell móresre tanítania a kis menyasszonyát, bár remélem, már nem sokáig lesz az.
Aztán ajtó csapódás és bátyám rohan le a lépcsőn, majd egy pillanatra megállt és rám nézett. Mindenki őt nézte, aztán továbbment.
-Edward várj már! Ne is törődj vele, hallod?-kiabáltam utána, mert jól tudtam, hogy megint kioltja a fél erdőt. Természetvédőnek kellene állnom.
Aztán mindenki rám nézett és vártak. Gondolom magyarázatra. Aztán Tanya leviharzott az emeletről és dühöngő tekintettel bámult rám. Egy pillanatig azt hittem, hogy bunyó lesz, de csak elém lépett és mélyen félelemkeltően a szemembe nézett. Na nem mintha megijesztett volna. Ő aztán biztosan nem fog. Majd leült és Rosalie vigasztalni kezdte. Ő volt az egyetlen, aki védte őt, bár mindenki utálja már. Mostanra a mindig szeretetet adó Esme is utálja. Pedig aztán ez már nagy szó nála.
-Na akkor Alice mesélj nekünk, kérlek!- mondta Carlise és mindenki helyet foglalt. Tanya pedig szúrós tekintettel nézett rám.
-Te idefigyelj, ha ezt nem hagyod abba, akkor Isten bizony, hogy megtéplek!- förmedtem rá erre a kis libára, mert már nagyon az agyamra ment. Mégis mit képzel magáról ?
-Te csak ne fenyegess, mert én leszek az, aki megtép valakit és nem te.-vágta rá dühösen, de amint megrántottam egy kicsit az öklömet, hátra lépett egy kicsit. Azt hiszem jól teszi, ha fél tőlem. Nála elég lenne csak a szempillámat megmozdítani és már berezelne nekem.
-Elég legyen már!- kiabálta el magát Esme, amire síri csend kerekedett a szobában.
-Rendben van, akkor most mesélj drágám!- mondta férjem és én rá mosolyogtam.
-Szóval tegnap volt egy látomásom és abban láttam ezt a jelenetet, bár akkor még nem tudtam, hogy mi történt előtte, ami miatt ez a vita megtörtént.Egyszerűen Edward már megelégelte azt, hogy Tanya folyton undorító, egoista megjegyzéseket tesz Bellara és azt hiszem, ma betelt nála a pohár. Úgy hogy talán búcsút is mondhatsz az esküvőnek.-mondtam egy diadalittas mosoly kíséretében, amire Tanya elgondolkozott és ijedt arcot vágott.
-Aztán ma, amikor azt mondta Bellara, hogy hülye liba, meg ehhez hasonlók, Edward felpattant és a nyakánál fogva a falnak vágta, aztán a többit már ti is tudjátok. -fejeztem be a magyarázatom, amit igazából nem is nekem kellett volna tennem.
-Szegény fiam! Miken kell végigmennie ahhoz, hogy boldog legyen. -jegyezte meg Esme a szokásos anyai aggódásával.
-Ne aggódj drágám! Azt hiszem Edward magának köszönheti azt, amin most keresztül megy. -mondta ki fogadott apám, és nagyon is igaza volt. Edward is és Bella is fordítva van bekötve, mert mindig másként cselekednek, mint a többi ember, vagy vámpír, vagy mi.
-Eddy bátyó neki ment egy nőnek?-esett le végül Emmettnek is a tantusz. Jó reggelt! Néha annyira fárasztó tud lenni. Persze Rosalie nem hagyhatta férje megjegyzéseit, így egy jól irányzott nyaklevessel jutalmazta őt.
Aztán mindenki ment a dolgára. Esme a konyhába, Carlise a dolgozószobájába, Emmett a tv elé. Rosalie egy női magazint vett elő és azt lapozgatta, mintha már nem látta volna századszorra. Tanya elviharzott valahova, én és Jazz pedig felmentünk a szobánkba egy kis nyugalom reményében.
Nem sokkal később pedig lementünk és alig hittünk a szemünknek, amikor az ajtó kinyílt és olyan személyek jöttek be azon, akikre nem is számítottunk.


Edward szemszöge:

-Szeretlek Bella! El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek téged! -mondtam ki hangosan is, amit éreztem jelen pillanatban. Ami meglepett, hogy választ kaptam előbbi vallomásomra. Alig hittem a szememnek, amikor megpillantottam azt a lényt, aki a mindenséget jelenti számomra.
-Én is szeretlek Edward! El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek téged. Csak téged. -felelte és az utolsó két szót kihangsúlyozva ejtették ki ajkai.
Lassan, apró léptekkel kezdtem közeledni felé, hogyha ez egy látomás, akkor el ne tűnjön, mire odaérek. Még lassabban közeledtem arcommal arcához, amikor már biztos voltam benne, hogy amit látom az valóság.
Ajkai még édesebbek voltak, mint amikor utolsó csókomat leheltem rájuk. Nyelvemmel útat próbáltam törni magamnak, és meg is kaptam az engedélyt. Lágy táncba kezdtünk nyelvünkkel. Élveztem minden percét.
-Edward!-sóhajtotta kéjes hangon, ami nekem valóban nagyon sokat jelentett. Több volt minden szónál.
-Légy az enyém örökre!-suttogtam szerelmesen és ő szorosan átkarolta a nyakamat. Jól tudtam, hogy most már el sem akarja engedni, de nem bántam. Miért is bánnám?
-Kívánlak, annyira...szeretlek!-nyögte. A kéjtől már gondolkodni sem volt képes. Épp úgy mint nekem, neki is ellepte a vörös köd az elméjét és cselekvő képtelenné vált, illetve csak egyetlen cselekedetre tudott koncentrálni.
Lassan gombolni kezdte az ingemet, én pedig az ő ruhájával bíbelődtem. Amikor már csak három gomb volt vissza, elfogyott szerelmem türelme és egy hangos reccsenéssel széttépte rajtam Alice kedvenc ingét. Ebből a darabból nagyon sokat vett, mert szerinte eddig ebben nézek ki a legjobban. Azt hiszem ezután a nap után hiszek neki.
Lágyan szerelmem feneke alá nyúltam, amire ő derekam körül összekulcsolta lábait, mintha egy bilincs lenne. Bella felsőtestét már csak a melltartó takarta, ami mondhatom tökéletesen kiemelte báját. Gyönyörű keblei hívogatóan tekintettek vissza rám. Annyira kívánatos volt. Nem győztem betelni minden egyes porcikájával.
Az erdőből zajokat hallottunk. Nem tudtuk mi vagy ki lehet az. Nem is törődtünk vele.
Éppen a földön feküdtünk, jobban mondva én feküdtem, szerelmem pedig csípőmre ült és ruhán keresztül izgatta vágyamat. Behunytam szemem és élveztem ezt a fajta kényeztetést, amit csak ő képes megadni nekem. Hirtelen eltűnt szerelmem apró súlya és egy hatalmas csapódást hallottam, majd sorozatosan fák reccsenését lehetett hallani.
Szemeim ijedten pattantak fel, amikor megvilágosodtam. Rájöttem, hogy valószínűleg szerelmem esett bajba.
Amikor körbe néztem elkapott a harci méreg. Mégis mit képzel magáról ez a ...-gondoltam, de egy illedelmes férfi nem mondhat ilyen jelzőket a másik nemre, így nem fejeztem be a gondolatomat.
Szerelmem megpróbált a képessége nélkül harcolni Tanya ellen, aki láthatóan olyan dühös volt, mint még soha. Csak most fogtam fel, hogy ő végignézte a mi majdnem "akciónkat". Valószínűleg ez féltékenység, de jól tudja, hogy akit én szeretek az Bella és nem ő.
-Tanya hagyd abba!-ordítottam rá, de mintha meg sem hallotta volna. Éjfekete szemekkel rohant Bella felé és én azt hittem, itt a vég. Egy hatalmas fény gömböt láttam, aztán már semmire sem emlékeztem. Nem tudom mi történt. Ki halt meg? Talán én? Talán szerelmem, talán Tanya? Nem tudom. Talán mindannyian halottak vagyunk, bár szerelmem már bebizonyította, hogy ő nem tud meghalni. De talán most végül mégis halott.
Hol vagyok? Mi történt? Ha meghaltam, akkor miért érzek fájdalmat és aggódást? Lehet, hogy a pokolba kerültem és azért fáj, és aggódom, hogy vajon ő jó helyre került-e.
Aztán megláttam azt a helyet, amit pontosan így képzeltem el. A poklot. Hát nekem volt igazam, nincs lelkem.
-Üdvözöllek!-szólalt meg egy kemény hang. Hasonló volt kinézetre, mint szerelmem, amikor átváltozik, de ez az alak valahogy mégis más. Ő benne nincs semmi angyali, míg szerelmem csordultig tele van ártatlansággal, csak ő nem képes ezt bevallani.
-A pokolba kerültem?-kérdeztem, bár jól tudtam a választ.
-Nos igen is meg nem is. -felelte titokzatosan.
-Sajnálom, de nem értem önt uram!-mondtam, amire egy jót kacagott.
-Te vagy Edward?-kérdezett vissza, mintha meg sem hallotta volna előző mondatomat.
-Igen én vagyok.
-Gyere velem!-mondta és én úgy tettem, ahogy ő kérte. Körülöttünk mindenhol szenvedő lelkek sikoltoztak a kíntól. Szinte már én is átéreztem, amit ők éreznek.
Egy hatalmas terembe léptünk, aminek közepén egy hatalmas trón állt. Egy nagyobb és egy kisebb trón székkel.
-Ez az én helyem, ez pedig azé a lényé, aki mindkettőnk számára fontos személy.-mondta titokzatosan, de azt hiszem jól tudtam, kiről beszélt. Az én szerelmem volt a téma.
-Meghaltam? Ugye neki nem esett semmi baja?- kérdeztem kétségbeesetten, amire ő elmosolyogta magát. Kezével az ajtó felé mutatott és éppen akkor lépett be rajta életem szerelme.
-Bella!- pattantam fel a helyemről, mert időközben leültem egy széknek nevezett valamire. Szerelmem lehajtotta a fejét, mintha szégyellt volna valamit.
-Ülj le kérlek!-mondta és én nem ellenkeztem, ha ő kéri tőlem. Bella helyet foglalt a másik trónon és onnan figyelt lehajtott fejjel.
-Tényleg szereted a lányom?-tette fel a kérdést, most már rájöttem, a sátán.
-Az életemnél is jobban. -feleltem úgy, hogy mélyen a szemébe néztem, hogy egy apró kételye se legyen az érzelmeim felől.
-Értem. Én is szeretem a lányomat és látom, hogy mennyire  szenved miattad. Egy egyességet szeretnék veled kötni. A lelkedet adod a lányomért cserébe.-mondta és én szerelmemre pillantottam, aki kétségbeesetten pillantott hol rám, hol apjára. Nem értettem, hogy ebben mi olyan félelmetes, hiszen tudom, hogy úgy sincs lelkem, meg aztán amúgy is pokolra kerülnék.
-És ebben mi lenne az egyesség, hiszen én így is úgy is pokolra jutnék, lelkem meg amúgy sincs. -feleltem, amire hatalmas röhögésben tört ki a sátán.
-Nem! Apám nem teheted ezt!-üvöltötte Bella. A sátán felpattan helyéről és a gondolataival fájdalmat okozott szerelmemnek, aki a fájdalomtól a földre rogyott.
-Elég legyen!-kiáltottam, amire abbahagyta szerelmem kínzását.
-Apa ugye tudod, hogy erősebb vagyok nálad?-szólalt meg hirtelen szerelmem, mintha mi sem történt volna az előbb.
-Csak ugyan? De nem mernél ellenem szegülni. -mondta magabiztosan.
-Már miből gondolod, ha te a saját lányod ellen harcolsz, akkor a véred miért ne tenné meg ellened?-kérdezte Bella kíváncsian és egy gonosz mosoly jelent meg arcán. Apja rémülten pislogott vissza rá és tudtam, ezzel a pillanattal valami megszakadt apa és lánya között.
-Kössünk kompromisszumot!-ajánlotta lányának.
-Miről lenne szó?-lett kíváncsi Bella.
-Elengedem Edwardot és visszamehet a földre, ahogy te is, de neki Tanyaval kell élnie és ti soha nem kerülhettek össze!-mondta.
-És nekem ez miért lenne jó?- kérdezte Bella még mindig rezdületlen arccal.
-Hát te fent lehetnél a földön és a kis angyal barátaidat sem bántanám.
-Ugye tudod, hogy attól, hogy még egyszer sem bántottalak még megtehetem.-mondta fenyegetően Bella.
-Lehet, de nem fogod. Sosem mernél megölni. -felelte magabiztosan a sátán.
-Gondolod? Lehet, hogy nem ölnélek meg, de elég nagy fájdalmat okoznék ahhoz, hogy egy örökké valóságra félj tőlem. De az is megeshet, hogy végzek veled. -magyarázta Bella, amire a sátán magabiztossága egy pillanat alatt elillant. Szinte én is éreztem, hogy most Bella tényleg nem viccel és képes lenne megtenni bármit, hogy senkinek se essen semmi baja.
-Hát legyen. Valóban ennyire szereted?-kérdezte meglepődve lányától.
-Valóban. El sem hiszed mennyire szeretem őt. -válaszolta szerelmem és rám nézett. Egy apró mosolyt megengedett magának, de szinte azonnal  visszakeményedett arca. Egy csepp érzelmet sem mutatott onnantól.
-Akkor elengedem őt. Senkinek sem esik bántódása, de te visszajössz!- parancsolta. Végül Bella megtört. Láttam, hogy sosem egyeznének meg és én nem akartam, hogy ilyen áron kerüljünk egybe.
Rájöttem, hogy maga a sors sem- aki egymás útjába küldött minket- még az sem akarja, hogy minek közös jövőnk legyen.
Bella meghajolt apja kérése előtt és láttam, hogy szeméből hullani kezdtek a vérszerű könnycseppek. Szárnyai idegesen remegtek és tudtam ennyi volt. Ismét elvesztettem őt. Bár ne lettem volna, akkora barom, hogy elhagytam. Talán akkor minden könnyebb lenne.
-Mennünk kell!-mondta amikor elém lépett és két kezével megfogta az enyémeket. Hirtelen hatalmas nyomást éreztem a fejemnél, és ismét el vesztettem az uralmat elmém felett. Minden elsötétült és onnantól semmire sem emlékeztem.

Nem tudtam mennyi ideje voltam eszméletlen állapotban, de azt jól tudtam, hogy jó pár napig így voltam. Amikor végre kezdtek kitisztulni a fejemben a gondolatok, tudtam, hogy nemsokára felébredek és talán rájövök, hogy mindez csak egy szörnyű álom volt. Bár már az nevetséges, hogy egy vámpír álmodik, hiszen mi még csak aludni sem tudunk. Pedig mennyivel könnyebb lenne minden.
A szobámban ébredtem. A sok gondolat hirtelen zúdult elmémbe és nem volt elég erőm ahhoz, hogy elzavarjam őket. Aggódó, szerető, féltő gondolatok áradtak szobámban. Tudtam, hogy ez a családomtól jön.
Az ajtó hirtelen kipattant és Alice rontott be rajta. Azonnal az ágyamra pattant és szorosan magához ölelt.
-Annyira aggódtam érted. Mi lesz most? Annyira sajnálom! -ömlöttek húgomból a gondolatok és én semmit sem értettem.
-Várj Alice egy kicsit még nehezen fogom fel, amit mondasz, ezért kérlek lassabban!-kértem meg, amire semmit sem felelt. Aztán a többiek is bejöttek, ami azonban meglepett, hogy Tanya is itt volt. Félve a szoba sarkába lépett és onnan figyelte az eseményeket.
-Szóval akkor igaz?-kérdeztem, bár most már tudtam, hogy az álmom még sem volt álom, hanem az maga a valóság volt.
Esme és most mindenki más is aggódó tekintettel nézett vissza rám. Tudtam, hogy ez most már végleges. Bár mi is volt eddig, ezután már nincs többé Bella. Az én Bellam meghalt. Néma zokogásba kezdtem, bár családom előtt sosem szerettem kimutatni az érzelmeimet, ha azok ennyire fájdalmasak, mint Bella elvesztése, bár ennél nem is volt még nagyobb fájdalmam. Úgy éreztem végem van.


Bella szemszöge:

Fájt, hogy nem tudtam apám ellen szegülni. Miért nem tudok erős lenni, még vele szemben is? Miért? Nem érdemli meg ezt a tiszteletet, amit én megadok neki. Miattam feladtam az életem, mert Edward elhagyásával az életemet hagytam el.
Mondhatni most már kvittek vagyunk. Ő is elhagyott, hát most már én is elhagytam őt. Talán egy férfi szív összetörése sokkal hosszabb ideig gyógyul, mint a női szív, mert a férfiak túl büszkék megbocsátani.
Már hetek teltek azóta és én azóta is itt ülök a szobámban. Senki sem jön meglátogatni. Senki, mert aki jön is, elzavarom. Senki sem látott, azóta milyen állapotban vagyok. Talán jobb is. Már tükörbe sem merek nézni, hiszen rémisztő lehetek kívülről.
Ha egy olyan gonosz lélek, mint én szomorú, épp úgy látszik a bőrén és jelen esetben a tollain, mint az angyaloknak és másoknak. Hajam fakóvá válik. Tollaim hullani kezdenek. Őszintén szólva már csak egy két toll "fedi" szárnyamat. A többi mind lehullott. Körülöttem hatalmas vér tócsa, hiszen könnyeim is vérből vannak.
Nem akarom látni a külvilágot. A külvilágot és vele együtt a talán boldog Edwardot Tanya oldalán. Fáradt voltam már mindenhez. Fáradt az élethez, a harchoz és a szerelemhez is. Túl fáradt...