22. fejezet-Hív a pokol

Sziasztok! Meghoztam a 22. fejit. Remélem izgultok a folytatás miatt, én igen :) Jó olvasást! Komikat! Puszi!

"Angyal szerint áldás, ördög szerint nem,
az ember nyelvén ez szerelem."



Edward szemszöge:

Már kezdtem bepánikolni, amikor szerelmem végre feleszmélt és hatalmas mosollyal ragyogta be a nappalit. A nap hét határra kezdett sütni és tudtam ezt ő csinálta. Ki húzott a ház elé és a felhők felé mutatott. Nem láttam semmit sem, aztán épp el akartam emelni tekintetem, hogy szerelmemre kérdő pillantást vessek, amikor a felhők betűkké álltak össze. A felhők egyetlen szót alkottak: "Boldogan". Tudtam ez a válasza iménti kérdésemre.
Kacagva kaptam karjaimba és megpörögtem vele, ettől is ő felnevetett. Olyan gyönyörű volta hangja. Nem találkoztam még olyan lénnyel, aki így elkápráztatott volna, aki el tudta rabolni féltve őrzött szívem. Esküszöm az égre, hogy soha nem engedem ki a karjaimból. Ő az enyém, mert szeret és én is szeretem őt.
Egész nap lent voltunk a kedvenc rétünkön, és simogattuk becézgettük egymást. Ajkunk örökre egybeforrt. Nem váltak szét, csak akkor, amikor az égen már ezernyi csillag vetette ránk fényét.
Bella még szebb volt, ahogy a  Hold és a csillagok apró fénye megvilágította arcát. Szív alakú formája még igézőbbnek hatott. Arra ösztönzött, apró puszikkal hintsem be.
-Edward?-kérdezte, amikor épp eltűrtem nyakáról haját, hogy azt is apró csókokkal díszítsem. Csókom hatására összerezzent, ami jó jel volt, hiszen ez a reakció ugyanaz volt, mint amit ő keltett bennem az ilyesfajta érintésével.
-Hm?-hümmögte, de nem igazán figyeltem, nyaka nőies íve sokkal jobban elvonta jelenleg a figyelmemet.
-Arra gondoltam, hogy holnap bemehetnénk suliba.-fejezte be, bár én azt hittem valami újabb bonyodalmat akar közölni velem.
-Bella biztosan ezt akartad mondani?-fordultam el hívogató nyakától.
-Nos az igazság az, hogy lenne még mit mondanom, de inkább mutatom. -felelte és vadul ajkamra tapadt. Lassan az ölembe ült úgy, hogy velem szembe kerüljön, közben egy pillanatra sem szakítottuk meg csókunkat. A vörös köd teljesen ellepte elmém és nem tudtam szabadulni.
Futó tűzként ért a felismerés, hogy mit akarunk már megint tenni. Edward Cullen hirtelen két részre szakadt. Az egyik része az önzőbb, amelyik erre vágyik már azóta, hogy első csókunkat váltottuk. A másik az úriember részem, mely régi korunk illedelem szerint nem tenne ilyet addig, amíg feleségként nem fekszik karjaiban.
A két fél harcolni kezdett egymással és testem egy hosszú csókkal húzta az időt, míg el nem válik, ki győzött. A harc véget ért bennem és a jobbik fél győzött.
-Bella várj!-toltam el magamtól szerelmem, és már most szomjaztam csókjáért, de nem szabad, hiszen akkor nem lesz újra erőm a józan gondolkodásra.
-Mi a baj? Valami rosszat csináltam? Nem jól csináltam valamit?-értetlenkedett és szemeiből a vágy, aggodalomra változott. Annyira édes volt, ezzel az ártatlan bájjal, ami ő rendelkezik. Hiába egy "szörnyeteg gyermeke". Ő mégsem az. Benne a legszentebb lény lakozik. Ő egy angyal inkább, mint ördög.
-Nem te mindent nagyon jól csinálsz, de én tudod ezt szeretném az esküvő utánra hagyni. -magyaráztam zavartan, amire ő megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Oh!-csak ennyit mondott.
-Te sem akartad?-kérdeztem, mert az a megkönnyebbül sóhaj ezt jelezte nekem.
-Jaj nem dehogy is szerelmem. Csak azért volt ez a sóhaj, mert azt hittem, hogy nem vagyok elég jó neked és ezért toltál el.-magyarázta és éreztem, hogy zavarban van, bár arca nem vörösödött el.
-Te túl tökéletes vagy Bella és nekem kell félnem attól, hogy valamit nem jól teszek.-feleltem.
-Szeretlek! És ez mindent tökéletessé tesz.-vágta rá Bella. Igazat kellett adnom neki. Valóban a szerelem mindent tökéletessé tesz.


Jasper szemszöge:

-Alice menjünk már!- könyörögtem szerelmemnek, mivel már órák óta a gardróbba bújva készülődik. Mi ez a nagy lelkesedése, nem tudom.
-Egy pillanat szerelmem, de már régen voltunk suliban és ezt a mai napot meg kell ünnepelni. Tudod ma valami suli fesztivál lesz, vagy mi.-magyarázta szerelmem. El kellett mosolyognom magam, hogy milyen nőbe vagyok visszavonhatatlanul szerelmes. Nélküle az életem üres lenne. Sosem voltam az a lelkizős típus, így magam sem értem, miért pont én kaptam az érző képességet.
-A fesztivál alatt a szalagavatóra gondolsz? Ugyan is Bella és Edward most fog érettségizni.-mondtam és nagyot kuncogtam az orrom alatt a tudat miatt, hogy Edward már vagy nem is tudom hányadszor érettségizik. Egy halom érettségizős kalapunk van, meg minden baromság, amit ilyenkor adnak. Kitüntetések, amiért egész évben szorgos nebuló voltál...blablabla.
-Na jó igen. Tudod ma bekísérjük Bellat és Edwardot a suliba, s amikor jövünk vissza, az igazgató megkér majd, hogy szervezzem meg a szalagavató részleteit.-magyarázta szerelmem, de még mindig nem értettem, mi ez az egész.
-Akkor most nem lesz szalagavató?-kérdeztem.
-Nem te butus. Az már rég megvolt. Egyszerűen a látomásomban ebben szerepeltem. -mondta és kilépett végre a rejtekéből egy lila selyem overálban, és egy fekete magassarkú cipőben. Olyan gyönyörű volt.
-Azért az állad felvehetnéd a padlóról. Annyira édes vagy, amikor így reagálsz rám.-lépett elém szerelmem és állam a helyére hajlította, majd egy szolid puszit nyomott ajkamra. A mi kapcsolatunk rendkívül szolid és meghitt. Mi nem a vágyak önfeledt kiengedésére törekszünk, hanem a lágy, gyengéd romantikus éjszakákra. Szerelmem az ilyeneket szereti, bár néha megengedjük magunknak a vágyaink kieresztését is. Ezek a pillanatok nagyon fülledtek szoktak lenni. Csak úgy szikrázik köztünk a levegő, olyankor...

Bella szemszöge:
Edward és én a Volvóval mentünk be a suliba. Szeretnék érettségizni, ezért muszáj bejárni erre a pár hétre. Szerelmem elintézte, hogy úgy tűnjön eddig másik iskolába voltam, ő pedig külföldön volt cserediák, vagy valami ilyesmit talált ki.
-Ne izgulj! Minden rendben lesz. Alice úgy is szólna, ha nem így történik.-bizonygatta szerelmem és megszorította kezemet, mely combomon pihent. Próbáltam elég szexisen öltözni, mert Alice látott valamit, ami szerinte szexiben előnyösebb.
Egy fekete miniruha van rajtam. Aminek elég kivágott a dekoltázsa és egy bross dísz teszi még elegánsabbá ezt a darabot. Ehhez csak egy ezüst fülbevalót és egy szintén ezüst színű cipőt húztam fel.
Szerelmem így is alig bírt ellenállni a kísértésnek. Az biztos, hogy ha kettesben leszünk, ezért még kapni fogok.
-Olyan gyönyörű vagy és csak az enyém.-mondta, közben alsó ajkát beharapta. Már attól féltem, hogy kárt tesz magában, de szerencsére nem így történt.
Végül megérkeztünk az iskolába, ami semmit sem változott az elmúlt időszak alatt.
Az iskola előtt szaladgáló diákok döbbenten figyeltek Edwardot és engem. Szerelmem, mint az igazi kamaszok kezét vállamra tette és úgy sétáltunk be a "pokolba".
A benti diákok sem reagáltak másképpen, mint a kint lévők. Csak most vettem észre, hogy mögöttünk betódult a diák csorda és minket figyeltek az ajtóból. Alice és Jasper alig tudtak minket követni a bámészkodó tömeg miatt.
Alice mellém táncolt és átkarolta szabad kezem, míg Jasper kedvese mellé lépkedett és úgy, mint Edward, átölelte szerelmét. Alice fülig érő mosollyal vette tudomásul, hogy mellettünk Jasper is felenged. Tudom, hogy egy nő számára az ilyen gesztusok nagyon sokat jelentenek és ezt Jasper és Edward is jól tudja, hiszen most is bevetették.
Annyira boldogok voltunk, hogy nem is figyeltük már a tömeget, ami nagy hiba volt, mivel épp ebben a pillanatban csattantunk össze egy valószínűleg másik párral, mivel érezni lehetett, hogy szétszakadnak az ütközés során. Bár mi túl éltük, hiszen csak ők estek el. Amikor lepillantottam a lábunk előtt heverő két személyre, nagyon megőrültem.
-Prue!-kiáltottam fel és nyomban felrántottam barátnőm a földről, aki szintén fellelkesült a látványomtól és szorosan megöleltük egymást.
-Bella te itt?-lepődött meg.
-Nos igen. Nem bírtam tovább Edward nélkül és te is már eszeveszettül hiányoztál.-magyaráztam.
-Héj és a jó öreg Alice? Én már nem is voltak oka a visszautazásodnak?-háborodott fel Alice. Magamhoz rántottam őt, így Jasper kénytelen volt elengedni kedvesét egy pillanat erejéig.
-Dehogy is nem! Te hiányoztál a legjobban.-viccelődtem, és éreztem, hogy szerelmem sértődötten megfeszült mellettem. Ártatlanul rebegtetni kezdtem szerelmem felé pilláimat, aki abban a pillanatban magához húzott és mindenki előtt szenvedélyesen megcsókolt engem. Én pedig nem ellenkeztem, hiszen ki tenni, ha egy ilyen Isten csókolná meg őt, mint amilyen Edward is. Az egész iskola lánydiákja engem irigyelt és a helyembe vágyakoztak.
Csak most vettem észre, hogy Prue és Kellan is csókolózik, mint mi, ahogy Alice és Jazz is. Talán Jasper miatt van ez az egész?

Egész nap a történteken rágódtam, bár nem is volt baj, ami történt. Boldog voltam, de még mindig nem tudtam, mi hozta ki ezt Jazzből is és Kellanből is, mivel mindkét fiút úgy ismertem meg, hogy visszafogottak társaságban legalább is.
Egész nap valami különöset éreztem. Mintha valaki hívna engem. Aztán meghallottam apám szavát. Reméltem, hogy nem akar megint azzal előjönni, hogy nem lehetek a földön a szerelmemmel.
-Drágám most mennem kell, de ígérem hamar visszajövök majd.-mondtam szerelmemnek, és mielőtt még kérdezhetett volna elillantam onnan. Csak egy csettintésembe került és már a pokolban is voltam, ahol apám örömmel fogadott engem.
-Lányom, Bella!-üdvözölt és átölelt engem. Ott állt mellette Ophelia és Orpheus is. És drága barátnőm Bertha, aki most sem tudná letagadni, mennyire szeret engem. Én is szeretem őt. Ő olyan nekem, mint a testvér, aki sosem lehetett. Elvégre anyám még engem elhagyott.
Apám a trón felé taszigált, majd helyet foglaltam az engem megillető trónban, bár megjegyzem sosem akartam ezt. Aztán apám sóhajtott és elkezdte, amit mondani akart.
-Bella beszélnünk kell. Látom, pár napja teljesen meggyógyultál, ezért szeretném, ha...-kezdte, és én megijedtem, mert úgy éreztem, megint valami rossz következik. Orpheus és az anyja gonoszan vigyorogtak rám. Orpheus emellett még diadalittasan vicsorgott. Pedig még nem dőlt el semmi sem.

Alice ruhája:

Bella ruhája:

21. fejezet-Meglepetés

Sziasztok! Meghoztam a 21. fejezetet! Remélem ehhez is hamar kapok 5 komit! :) jó olvasást! Komikat! Puszi!

"A hirtelen támadt szerelem,
amely házasságot indít, igazgyöngy,
gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb
művész csiszolt, kincs, amelyet a szív
legmélyén kell elrejteni."



Carlise szemszöge:

Még éjszaka van. Éppen munkában vagyok. Életemben először türelmetlenül várom, hogy lejárjon a műszakom. Ma, azaz reggel nagy napra virrad. Fiam fontos lépés előtt áll és ebben mind támogatjuk őt.
-Dr. Cullen!-szólított valaki és muszáj volt odafigyelnem.
-Igen tessék?-fordultam ahhoz, aki engem szólított az imént. Amikor megfordultam, nagyon meglepődtem. Mostanában túlságosan elhanyagoltuk azt a személyt, akinek Bella segítséget kért.
-Kellan?-kérdeztem rá, hogy nem tévedek-e, bár jól tudtam, hogy nem.
-Igen, kérem mentse meg őt!- könyörgött és a karjaiban fekvő lányra bökött orrával. Amikor a lányra néztem ismét megdöbbentem. Bella nagyon fog haragudni ezért. Nem figyeltünk oda rá kellőképpen.
-Mi történt?-kérdeztem idegesen.
-Azt hiszem a tegnapi veszekedés miatt gyógyszereket vett be, de ezt nem teheti velem! Én csak most jöttem rá, hogy szeretem őt.-magyarázta és nagyon megsajnáltam őt.
-Jól van ne aggódj! Mindent megteszek érte.-biztosítottam. Csak egy gyomor mosás, aztán persze muszáj lesz, hogy egy pszichológus is kezelésbe vegye. Ezt sajnos mindenképpen meg kell tennie, mert ilyenre folyamodott bármi is volt az oka.
-Nővér!-kiabáltam a pultnál álló hölgynek, aki azonnal mosolyogva rohant oda hozzám. A kórházban az össze nő így reagál, ha megszólítom. Ha tudnák, hogy csak a szörny mivoltom miatt vonzódnak hozzám...Nekem ott van életem napsugara. Ő beragyogja az egész örökké valóságomat. Esme a mindenem és persze a közös fogadott gyermekeink.
-Prue hallasz engem?-szólongattam az ágyon fekvő lányt, aki élettelenül hevert a fehér vászon ágyon. Valahogy életet kellett lehelnem belé. Bevittük az egyik műtő szobába és élesztgetni kezdtem, mivel a szíve megállt. Valószínűleg már nem most vette be a gyógyszereket. Féltem. Nagyon féltem, hogy ha elveszítem őt, akkor Bella nagyon haragudni fog, de a baj az, hogy nem csak rám, hanem az egész családot okolná és akkor én lennék a hibás, hogy Edward és ő már megint szétmentek. Azt senki nem élné túl.
1,2,3, töltés. 1,2,3, töltés.... próbáltam mindent, amit csak tudtam. Hirtelen egy fényt láttam meg Prue mellett az ágynál. A nővér éppen egy orvosnak ment szólni. Egy angyal volt az.
-Ki vagy te?-kérdeztem, mert rá nem emlékeztem a múltkori angyalokkal való találkozásból.
-Calliope vagyok. Shhh! Ez a mi titkunk. Bella nem tudhatja meg!-tette mutatóujját a szájára. Hirtelen úgy éreztem, van benne valami, ami Bellaban is. Úgy éreztem ő Bella egy darabkájából való. Vagy fordítva.
-Te vagy Bella a...-akartam kimondani, de ekkor belépett a nővér mögötte az orvossal. Amikor visszafordultam a lányhoz, épp köhögni kezdett. Sikerült. Calliope megmentette őt. Gyorsan előkészítettük a műszereket a gyomormosáshoz és aztán elvégeztük a teendőinket. Nem sokkal később két nővér áttolta a ideiglenes szobába, ahol látogathatják, amíg a kórházban tartózkodik. Kimentem a folyosóra és láttam az egyik széken Kellant. Kétségbeesetten ült, és fejét a tenyerébe süllyesztette. Teste remegett. Gondolom a sírástól. Odamentem hozzá és kezemet a vállára tettem. Ő a váratlan érintéstől összerezzent, de aztán felpattant és reményekkel teli tekintettel nézett rám. Még mindig folytak a könnyei. Nagyot nyelt várva az igazságra.
-A 225-ösben vár téged.-csak ennyit mondtam. De ez a mondatom mindent elmondott neki, ami egyenlőre fontos.
-Köszönöm Dr. Cullen! Nagyon köszönöm!-virult ki az örömhírtől. Annyira jó érzéssel töltött el, ha egy betegem hozzátartozóját ekkora boldogság önti el az én jó voltámból. Nem akarok önteltnek tűnni, de a sikereim eredménye a sok boldog arc, ami engem is mosolyra fakaszt.
Ezután már csak pár óra volt hátra a műszakomból és már türelmetlen voltam. Egyre csak fokozódott bennem ez az érzés.  És az aggodalom, hogy mi lesz, ha kiderül egyrészt ez az egész Bella barátnőjével és ha beigazolódik, amire ma én magam is rájöttem. Főleg, ha Bella megtudja, hogy én már tudtam erről...


Prue szemszöge:

Meg akartam halni. Már nem kellettem senkinek. Annyira nagy seb tátong a szívemen, hogy az már kibírhatatlan. Meg kell halnom. Tegnap késő estig itt volt Kellan. Oh de bárcsak ne így lett volna. Életemben először kívánom ezt, de sajnos már túl későn. Visszavonhatatlanul szerelmes vagyok belé. Tudom, ő mást szeret. A legjobb barátnőm elnyerte szívét, bár szerintem nem is harcolt érte.
Tegnap nagyon sokat gondoltam Bellara. Eddig is ő járt a fejemben, de tegnap kifejezetten sűrűn eszembe jutott. Meg is említettem este Kellan előtt, de ő nagyon feldúlt lett ettől. Nem értettem semmit. Én csak ki akartam önteni neki a szívem. A barátnőm miatti hiányomat akartam könnyíteni azzal, hogy mesélek neki róla, rólunk. Ő viszont másként reagált, mint ahogy azt én elképzeltem. A poharat, amiben épp vörös bor volt, a falnak vágtak és ordítani kezdett. Féltem tőle. Ő nem az a Kellan volt, akibe én szerelmes lettem. Az a Kellan teljesen más, mint amit tegnap este láttam. Olyan dolgokat vágott a fejemhez. Meg tudtam, hogy ő csak azért volt velem, mert azt hitte, Bella felfog keresni engem, de nem tette, aztán megkedvelt engem, de még mindig őt szereti. Visszavonhatatlanul. Épp úgy, ahogy én őt szeretem. Ez a szerelmi három szög. Csak engem érhetett el.
Aztán felpofoztam őt, amire ő elrohant, de az ajtóban még hozzám vágta, hogy gyűlöl engem és hogy soha nem jön vissza. Többet nem fogom őt látni. Ebben most már biztos vagyok.
A kezemben rengeteg féle gyógyszer van és egy pohár víz, hogy könnyebb legyen lenyelni. Késő estére jár. Egy kád vizet is engedtem, hogy a gyógyszerek előtt megfulladjak.
Remegő kezekkel emeltem ajkamhoz a markomban lévő "megváltást" és mindet bevettem. Aztán megittam a pohárban lévő vizet. Elöntött a nyugalom. A könnyeim erőtlenül hullottak le arcomon. Lassan elindultam a kád felé. Hideg víz volt benne. Beültem, majd hátradőltem és behunytam a szemem. Vártam a halált. Teljesen ellepett a víz és éreztem, hogy az oxigén hiány miatt kezdem elveszíteni az eszméletemet. Talán  jobb is így. Eleget szenvedtem már és megspórolom ezt az utolsó pillanatot. Fájdalom mentes lesz.
Éreztem, hogy testemet elhagyja az élet. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy valaki a nevemet kiáltja, de én egy erős fényű nő mellett állok. Aztán amikor körbe néztem, rájöttem, hogy egy kórházban vagyok.
Amint az ágyon fekvő lányra pillantottam, rájöttem, meghaltam. Sikerült, amire készültem, de valamiért bűntudatom volt. Kimentem a folyosóra és az egyik széken összetörten találtam szerelmemet. Odasuhantam hozzá és kezemet a feje búbjára helyeztem. Valószínűleg semmit sem érzett, de mégis mintha valahol tudta volna, hogy én vagyok. Felnézett, aztán egyik-másik oldal felől körbe nézett. Nem látott semmit így visszahajtotta fejét és tovább zokogott.
Abban a pillanatban úgy éreztem, vissza kell mennem. Az ajtóban lévő angyal bólintott és éreztem, hogy távolódom szerelmemtől. Akaratom ellenére vonzott vissza a testem és én nem tehettem ellene semmit. A testem, amint belekerültem, életre kelt. Még hallottam, hogy Dr. Cullen valami beszélt az angyallal, aztán már nem hallottam semmit sem. Sem kép sem hang nem volt.


Kellan szemszöge:

Rohantam a megadott szoba felé.  Úgy futottam, mint aki az életéért küzd, szalad. Amikor megtaláltam a szobáját, félve nyitottam be. Az ágyon feküdt. Még mindig olyan élettelen állapotban volt, mint amikor behoztam. Nem tudom, mit tett, vagy miért tette. Vagyis tudom, hogy tegnap nagyon megbántottam, de azt nem tudtam, hogy ez neki ennyire fontos. Már régóta érzem, hogy az érzelmeim sokkal erősebbek pusztán a baráti érzelmeknél, de magamnak sem akartam bevallani, hiszen azt hittem, mást szeret és féltem az újabb zsákutcától. Amikor beleszerettem Bellaba, rájöttem, hogy lehetetlen lenne érte harcolni, aztán eszembe jutott hogy Pruen keresztül, de nem látogatta őt, én pedig lassacskán kezdtem hevesebb érzelmeket táplálni Prue iránt.
Váratlanul mocorogni kezdett és valamit makogott, de nem értettem. Közelebb hajoltam hozzá és a nevemet ismételgette. Nagyon boldog voltam, de féltem, hogy csak képzelődtem és valami teljesen más okból hajtogatja a nevem.
-Prue kicsim hallasz?-szólongattam, amire a fejét jobbra-balra forgatta. Aztán szemével hunyorítani kezdett párat, majd megpróbálta kinyitni azt. Valószínűleg az erős fény miatt nem bírta sokáig nyitva tartani, így még egyszer neki futott. Végül sikeresen kinyitotta gyönyörű szemeit. Elvesztem bennünk.
-Szia!-köszöntöttem, de jól tudtam ennél többet kellene mondanom. Mosolygott.
-Szia!-üdvözölt ő is. Aztán arca megint aggodalomról árulkodott.
-Mi a baj?-kérdeztem kíváncsian. Tudni akartam, mi bántja a szívét, hogy eloszlassam számára.
-Csak tegnap...aztán a gyógyszerek...és semmire sem emlékszem.-mondta zavartan. Dr. Cullen mondta, hogy meghalt, így valószínűleg ezért nem emlékszik semmire.
-Oh. Nos tudod, amikor azt a hatalmas butaságot csináltad, meghaltál. És én hajnal tájban, vagy még éjszaka lehetett, amikor behoztalak és Dr. Cullen megmentett. Visszahozott az élők sorába. Kérlek többet ne csinálj ilyet jó! Tudom, hatalmas hazugságokat vágtam a fejedhez és nagyon sajnálom, de valamit el kell mondanom...-kezdtem, de ő félbeszakított.
-Te hoztál be? Az éjszaka közepén?-értetlenkedett. Olyan édes volt. Az ember nem is tudja addig, ki a fontos számára, amíg nem történik valami olyan, ami akár végzetes is lehet. Szerencsére én kaptam még egy esélyt. És ezért harcolni fogok érte.
-Igen.-mondtam mosolyogva.-Talán baj, hogy az életemet is odaadtam volna a tiédért cserébe?-kérdeztem és lehajtottam fejem. Féltem attól, hogy ezt nem akarja hallani.
-Kérlek ne mondj ilyeneket, ha nem gondolod komolyan!-kérte szomorúan.
-De én ezt komolyan gondolom. Csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire...mennyire. Szóval Szeretlek!-böktem ki végre. Ő pedig lefagyottan állt és csak bámult rám. Most nem hitt nekem, vagy teljesen összeromboltam a barátság falat?


Bella szemszöge:

Úgy döntöttem, hogy meglepem Carliset és hozzá megyek először, hogy aztán, ha vége a műszaknak, vele megyek a Cullen villába. Már több, mint egy hete elmentem, hogy Aro katonáival harcolhassak, bár többnyire csak én harcoltam. Felemeltem őket a levegőbe és aztán az akaratommal széttéptem őket és elégettem. Egy kisebb újszülött sereget kellett megölnöm, így a többiek tudtára adva, hogy a királyság ellen nem harcolhatnak.
Már alig várom, hogy szerelmem karjaiban legyek. Jane és én nagyon jól összemelegedtünk ebben az egy hétben és pár napban. Azt hiszem mindketten tévesen ítélkeztünk a másik felett. Kiderül, hogy a katona, akit megöltem még Jane előtt csak pát hete volt velük. Sajnáltam, hiszen ez azt jelentette, hogy a csatlakozásával aláírta a saját halálát. Már nem tehetek semmit. Innentől apám feladata ellátni a lelkét, mivel embereket evett, ők a pokolba mennek majd.
-Akkor majd még látlak ugye?-kérdeztem Janetől, mivel épp most búcsúzkodtunk. Tényleg nagyon megkedveltük egymást. Mostanra barátnők lettünk.
-Természetesen. Már türelmetlenül várom.-mondta mosolyogva, majd megöleltük egymást és én játékosan megráztam.
-Áu!-kiáltott fel és felkarját kezdte vakargatni, mivel ott ráztam meg.
-Csak, hogy tudd, ha megint találkozunk és nem szeretsz már, kivel gyűlik meg a bajod.-mondtam játékosan, amire nevetni kezdtünk.
-Értettem kapitány!-szalutált kezével. Aztán elindultam utamra.
Egy szempillantás alatt újra otthon voltam. A csomagjaimat persze szerelmemmel közös szobánkba vittem, de láthatatlanná vált, hogy ne lássák, itthon vagyok. Aztán ugyanúgy láthatatlanul elindultam Carlisehoz a kórházba.
A kórházba érve néhány nővér valami különös esetről beszélgettek, amit Carlise oldott meg. Valami kétségbeesett szerelmes lányról és a barátjáról, meg valami rosszul sikerült éjszakáról. A lány állítólag majdnem belehalt, de Carlise megmentette. Tulajdonképpen visszahozta a halálból. Mindenki erről beszélt. Siettem az irodája felé. Kinyitottam az ajtót, amire Carlise értetlenül figyelt az ajtó felé. Felállt és egy centire tőlem megállt. Persze ő nem látott engem. Lágy puszit nyomtam arcára. Ez amolyan gyermeki puszi volt, hiszen úgy tekintek rá, mintha az apám lenne. Boldog is lennék, ha így lenne. Aztán odasuhantam a székébe és leültem. Lábamat az asztalára tettem és úgy tettem, mintha már régóta várnék rá és a körmömet vizsgálgattam. Levontam magamról a láthatatlan pajzsot és amikor megfordult meglepetten pillantott rám.
-Szia Carlise! Azt hittem már sosem nézel rám.-mondtam mosolyogva.
-Bella! Annyira őrülök neked!-lépett mellém és szorosan megölelt engem.
-Én is neked!-viszonoztam, amit ő nyújtott nekem.
-Miért nem mentél haza?-kérdezte. -És jól éreztem, hogy az imént  az arcomhoz értél?-kérdezett megint.
-Héj! Egyszerre csak egy kérdést!-csattantam fel színészkedve.
-Sajnálom, de nagyon őrülök neked és túl sok kérdésünk van hozzád. Főleg Edwardnak.-célozgatott valamire és én nem értettem mire gondol. Valóban nekem is hiányoztak, de nem rohanom le őket abszúrd kérdésekkel. Mi ez kifaggatás?
-Nos meg akartalak lepni téged is és őket is. Amúgy meg már voltam otthon, csak ők nem láttak engem. A bőröndöket letettem a szobába, de azt sem láthatják. És ide jöttem. Gondoltam mindjárt lejár a műszakod és együtt meglepjük őket. És igen jól érezted, hogy hozzá értem az arcodhoz. Csak egy ártatlan gyermeki puszit nyomtam apám arcára.-magyaráztam, és úgy láttam ettől az utolsó mondatomtól, jobban mondva az apám szótól meghatódott egy kicsit. Ha most tudott volna, szerintem sírt volna.
-Köszönöm!-suttogta egy síró görcsöt elnyomva.
-Semmit sem kell megköszönnöd. Ezt érezteted velem, hogy én is a lányotok vagyok.-céloztam itt Esmere és rá. Megölelt engem, aztán elindultunk, mivel lejárt a műszak. A kocsiba pattantunk és száguldottunk a haza vezető úton.
Otthon mindenki meglepődött, de örömmel fogadott engem. Sorban megölelgettek és közösen bosszút esküdtek ellenem, hiszen nem tudtam szerelmem karjaiba bújni, mivel valaki mindig faggatott engem a távollétemről. Már egyre idegesebb és feszültebb voltam, amikor végre szerelmem mellém lépett és szorosan megölelt engem. Az a féloldalas mosolya most is ott ragyogott arca szegletében. Annyira hiányzott már. Úgy szerettem volna már megölelni, megcsókolni és ezerszer a fülébe súgni mennyire szeretem.
-Szeretlek!-mondtam és lágy csókot leheltem ajkaira. Nem húzódott el, tehát még mindig nem ítél el, amiért egy szörnyetegként látott két hete. Sőt épp úgy szomjazott csókomra, ahogy én az övére. Szomjaztam csókjára, ölelésére, szerelmes vallomásaira és még valamire, amit már rég meg akartam volna tenni. Sokkal többre vágytam, mint amiket megkaptam tőle. Persze nem vagyok hálátlan, de én nő vagyok, ő meg férfi és van egy fajta vágy, amit még nem elégíthettünk ki.
-Szeretlek! Nagyon hiányoztál! Tudod?-vallotta be, amit hallani szerettem volna, amióta megérkeztem Forksba.
-Ezt mertem remélni.-feleltem mosolyogva.
-Bella készültünk valamire, de te jól megleptél minket, így egy kicsit most másképp fog elsülni a dolog.-kezdte Alice.
-Igen tudod boldogan készültünk és Carlise most mondta, hogy mit tettél velünk.-csatlakozott Esme.
-A kicsi Bella keresztbe tett a mi kis Eddy fiúnknak-viccelődött Emmett, amire Rose jól nyakon csapta a nagy mackót.
Értetlenül szerelmem felé néztem, de nem találtam velem szemben, Aztán éreztem, hogy valaki a kezemnél matat, így lenéztem és Edward előttem térdelt. Éreztem, mi következik most és mérhetetlenül boldog voltam.
-Istenem!-mondtam boldogan, amire mindenki velem együtt mosolygott.
-Isabella Marie Swan a pokol, a föld és a menny leggyönyörűbb teremtése szeretném, ha legszebb perceid velem töltenéd az idők végezetéig. Bella lennél a feleségem?-bökte ki végül a nagy kérdést. Nekem pedig elakadt a szavam és a lélegzetem a kérdéstől. Nem hittem a fülemnek. Csak álltam ott és figyeltem őt. Válaszolni akartam, de nem tudtam...Ez nekem is meglepetés volt. Egy hatalmas meglepetés...

Egy hatalmas kérés!

Sziasztok! Nem rég írtam, hogy van egy új blogom és lenne egy hatalmas nagy kérésem. Kérlek titeket, hogy nézzetek be oda és olvassátok a történetemet! Egy angyalkáróé szól, de későbbre tartogatok egy meglepetést, amit nem hagyhattok ki! Kérlek nézzetek be, olvassátok és komizzatok! Köszönöm! Legyetek jók!
A blogom címe: Fekete Bárány

20. fejezet- Volturi látogató

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma hoztam a fejit! Remélem őrültök. Sajnálom, hogy nem lett annyira hosszú, de sajnos most akármekkora ihletem is volt, nehezen tudtam írni, mivel megint kiújult az ínhüvely gyulladásom és kínok közt írtam meg egy icipici sort is, de amiért ilyen gyorsan írtok nekem komit, megéri a fájdalom :)

Köszönöm! Jó olvasást! Puszi!

"A bent didergő éjszakát
sejlő fényremény fűti át
szív öröme feldereng
benső béke csöndje cseng
nyugalom derűje száll
s angyalok ideje jár."


Alice szemszöge:

Annyira boldog voltam, amiért Bella végre megint velünk van. Megígérte, hogy eljön velem vásárolni és akkor megveszem neki azt a ruhát, amit a látomásomban. És ha megvan a ruha megtörténhet az, aminek meg kell történnie... Remélem a látomás mostanában lesz, mert annyira izgulok, hogy megtörténjen.
Jasper és én arcunkon egy hatalmas mosollyal, haladtunk a szobánkba, ahol aztán meghitt kapcsolatunkat ápolgattuk. Ez fontos!
-Szerelmem arra gondoltam, hogy miután mindenki boldog, eltölthetnénk néhány napot valahol, csak mi ketten.-nyomta meg az utolsó szavakat. Szerelmem boldogan húzott közelebb magához, és lágy csókot lehelt ajkamra. Most többre vágytam. Vadul ízlelte ajkait, amitől ő elégedetten nyögött fel. Ez nagyon hízelgően hatott szívemre. Talán halott szívem fel is dobbant, amikor egyszerűen egy ilyen kincset találtam. És ő az enyém! Örökre!
Éppen kedvenc blúzom gombjaival vacakolt Jasper, amikor látomásom volt. Aro és néhány katonája látogat meg minket. Pontosan 5 perc múlva ideérnek. Miért nem láttam előbb őket?
-Várj!-intettem le szerelmem, aki mint egy kisgyerek lebiggyesztette száját, mintha sírni készülne.
-Most meg mi történt szerelmem?-kérdezte csüggedten. Csak most jöttem rá, mennyire hanyagoltam őt egy ideje.
-Sajnálom! Tudom, hogy mostanában nem voltam a legjobb feleség, de ha a családdal gond van, én sem vagyok boldog.-magyarázkodtam miközben szerelmem arcát lágyan megsimogattam.
-Tudom életem! Nem is haragszom ezért. Szeretlek!-mondta és én egy csókot nyomtam ajkára, aztán rohantam a nappaliba, hogy szóljak a többieknek is.
-Carlise! Esme és mindenki!-üvöltöttem, bár nem volt rá szükség, ha súgtam volna, akkor is itt termettek volna egy pillanat alatt.
Rosalie és Emmett a ruhájukat igazítva jöttek le a lépcsőn. Esme a konyhából lépett ki és Carlise a dolgozószobájából érkezett.
-Mi a baj Alice?-lépett mellém Esme.
-Carlise, jönnek! Jön a Volturi. Illetve csak Aro, Jane, Alec és néhány katonája.-magyaráztam.
-Láttad?-kérdezte Emmett. Most nem viccelődött, de az eszét még ilyenkor sem tudja használni.
-Nem Emmett felhívtak és bejelentették, hogy még időben vacsorát készítsünk nekik!-gúnyolódtam, amire a hatalmas medve gyermeki sértődöttséggel fordult felesége karjaiba.
-Pisis!-mondtam, amire mindenki elmosolyogta magát. Hihetetlen, hogy az a tudat, hogy Bella velünk van, még azt is elfelejteti velünk, hogy talán bajban vagyunk.
És akkor, abban a pillanatban kopogtattak az ajtón és én táncolva odasiettem. Ők voltak azok, ahogy megjósoltam.
-Szia Aro! Rég láttalak.-próbáltam kedvesen üdvözölni. Azt hiszem elég hihető lehettem, mert még magam is elhittem, hogy őrülök nekik.
-Szia Alice! Ha csatlakoznál, akkor többet találkoznánk.-jött megint a szokásos ajánlata, de nem voltam rá kíváncsi.
-Tudod, hogy mi erről az álláspontom.-csak ennyit mondtam, amire ő mosolygott, majd beljebb lépett a katonáival együtt.
-Carlise, barátom! Rég láttalak.-üdvözölték egymást fogadott apám és Aro.
Aro katonái kissé feszülten álltak körülöttem és amikor én léptem, ők is léptek egyet. Furcsán meresztgettem a szemeimet.
-Aro megmondanád a pincsiknek, hogy szálljanak le rólam?-kérdeztem kissé gúnyos hangnemben.
-Elnézést Aro, de Alice nem szereti, ha így ráragadnak.-magyarázkodott Carlise.
-Semmi baj. Megértem. Felix, Demetri!-szólította meg a hozzám legközelebb álló katonáit, akik abban a percben arrébb léptek tőlem. Seggnyalók!-gondoltam és ezt szinkronizáltam egy hozzájuk rendezett fintorral.
Aztán a nappaliba mentem és leültem szerelmem mellé, aki óvva átkarolta a derekam.
Aztán Aro beszélni kezdett, de ekkor megérkeztek az elveszett bárányok.


Edward szemszöge:

Szerelmemet szinte azonnal a hátam mögé toltam, amikor megláttam, hogy a nappali tele van Volturi katonával. Vajon mit akarnak itt?
-"Szia Edward! Látom még megvan ez a ízé!"-küldte sértő gondolatait felém Jane és az ízé alatt szerelmemre célzott. Azonnal rámordultam, amire a katonák tűzfalat álltak, ha harcra kerül sor.
-Ejnye fiúk! Egy kis vendég érzet lehetne bennetek! Ki volt az?-kérdezte felém nézve Aro.
-Szeretném, ha Jane visszafogná a gondolatait.-böktem ki, ami miatt az előbb úgy reagáltam.
-Jane?-fordult az említett felé.
-Igen mester?-nézett Aro felé.
-Gyere ide!-hívta oda magához és amikor odament megérintette kezét, hogy lássa, mi volt az iménti gondolata.
-Nos ez nem volt szép tőled!-szidta le Janet. Jane valószínűleg most bosszút forral ellenünk, de állok elébe.
-Szóval visszatérhetnénk oda, ahol elkezdtük?-kérdezte finoman Carlise.
-Egy pillanat!-állt fel Aro és megindult felénk. Hozzánk érve szerelmemhez lépett és meghajolt előtte. Nem értettem, miért csinálja ezt.
-Szerettem volna megosztani veletek ezt a dolgot, de úgy vélem, hogy ezt előbb neki kell elmondanom. Végül is őt érinti a dolog.-magyarázta Aro. Nem láttam a gondolatait, vagyis láttam, de nem azt, amiről beszélni akart. Végig valami új katonai terven jártak a gondolatai.
A házból kilépett szerelmem és Aro, majd Jane, Alec és Felix és Demetri. A nappaliban maradt még néhány katona, akiknek nem igazán tudtam a nevét, bár nem került volna semmibe belenézni a fejükbe. De most nem akartam. Túlságosan érdekelt Aro terve. És bár tudtam volna mit akar...


Bella szemszöge:

Meglepett, hogy Aro velem akart beszélni, de főleg az, hogy engem érintett a dolog.
-Nos drága Bella egy szívességet szeretnék kérni tőled! Remélem nem túl nagy kérés.-kezdte Aro. Szerelmem feszülten várakozott az ajtó másik oldalán, ahogy mögötte felsorakozott az egész család is.
-Mi lenne az?-keltette fel az érdeklődésemet.
-Szeretnénk, ha segítenél egy harc során.-bökte ki, amit akart.
-Chh! Miben tudnék én segíteni a hatalmas Aronak és katonáinak?-kérdeztem, amire Jane felmordult.
-Figyelj te, nem ajánlom, hogy rám morogj, mert azt megbánod!-förmedtem rá erre a kis ribancra. Kölcsönösen utáltuk egymást.
-Akkor te se beszélj így a mesterrel!-csattant fel, én pedig gonoszan elmosolyogtam magam és az egyik szemöldököm kérdőn felhúztam. Jane hátrál egy lépést. Felkacagtam.
-Mi az mégis félsz tőlem?-kérdeztem.
-Bella kérlek!-könyörgött a nagy Aro.
-Jól van, mi lenne a dolgom?-kérdeztem.
-Segíts kiképezni a harcosaimat. A te erőddel sokat segítenél.-magyarázta.
-Melyik katonáról lenne szó? Vagy egyáltalán hányról?-jöttek az újabb kérdések.
-Nos egy párról.-felelte.
-Értem, akkor hozd őket ide, mert én nem megyek sehova.-makacskodtam.
-Esetleg, ha te harcolnál. Mondjuk megnéznénk, mire vagy képes, ha a családod bajban van.-puhatolózott finoman. Megint felemeltem az egyik szemöldököm és kíváncsian néztem rá.
-Ajánlom olyan katonával tesztelj, akinek nem fontos az élete.-mondtam és felkacagtam. Ilyenkor annyira ördögi volt a hangom. Ilyenkor valóban annak éreztem magam. Ahogy a ház felé kezdtem sétálni átváltoztam. És még a ház előtti lépcsőknél megálltam és Aroékkal szemben álltam.
-Mi lesz?-kérdeztem, amire Aro Jane felé nézett. Azt hittem ő lesz az ellenfelem.
-Jane hívj ki mindenkit!-adta ki a parancsot és azután mindenki beleértve a családom, kijött a házból.
Elmagyaráztuk, mi a helyzet, aztán mindenki beleegyezett a dologba.
Az egyik katona elkapta barátnőmet. Alice megpróbálta kihúzni magát a vasmarkokból, de nem sikerült.
Gonoszan ránéztem az ellenségre, aztán rémületet láttam annak szemében. Jane képességét kezdtem használni és a vámpír üvölteni kezdett a fájdalomtól. Hirtelen összeesett és a földön visított tovább. Állati kínját magába nyelte az ég. Aztán még mindig fájdalmat pumpálva testébe, felemeltem őt a puszta gondolatommal. Hirtelen abbamaradt minden fájdalma, de ez csak a háború előtti csönd volt. Az égben kapálózott és riadtan könyörgött az életéért. Az égen villámok kezdtek cikázni és egy jól megerősített darab hatalmas hanggal vágott a prédájába. Az pedig cafatokban hullott szét a réten. Aztán koncentrálni kezdtem a tetem darabokra, melyek sorban gyulladtak fel és égtek tovább.
Felemeltem a fejem és döbbent szemekkel találkoztam.
-Ki a következő?-kérdeztem. -Választhatok?-kérdeztem, amire Jane felé néztem és őt is felemeltem. A lábától felfelé hirtelen jégréteg kezdett képződni, ami hatalmas fájdalommal járt. Jane is ordított. A testét szinte már teljesen belepte a jég. Már épp a nyakánál tartottam, amikor Aro megszólalt.
-Kérlek őt ne!-könyörgött.
-Miért ne?-kérdeztem és egy centit növeltem a jégen, amitől Jane kínlódott.
-Mert ő szinte már olyan, mintha a lányom lenne.-felelte és büszke tekintettel Jane felé pillantott.
-Én viszont őt akarom, mert ha eszetekbe jut véletlenül bántani a családom, vagy azokat, akiket én szeretek, akkor lássátok én mire vagyok képes.-köptem  szavakat és abban a pillanatban végett vetettem Jane fájdalmának. Teljesen beleptem jéggel, majd a gondolataimmal egy képzeletbeli kalapáccsal rácsaptam a jégre, ami már teljesen átivódott Jane testén, így az ütéssel Jane is darabokra tört. Aro fájdalmasan zokogott a darabok felett, melyek a "semmiből" felgyulladtak.
-Miért?-zokogta. Nem volt szívem tovább nézni, ahogy szenved. Én nem ez vagyok.
-Vigyázz!-förmedtem rá Arora és Jane égő darabkáihoz térdeltem. Felnéztem az égre és az esőre gondoltam. Esni kezdett. Jane darabkáit körül ölelő tűz elaludt. Alig égett meg teste. Arra kezdtem gondolni, hogy a darabkái álljanak össze, mintha csak Puzzle lenne és megtörtént.
Aztán kezemet a "puzzle" fölé emeltem és Jane részei már egyben is voltak. Aztán dobogni kezdett a szíve, ami már sok-sok éve nem dobolt. Aro és mindenki más szinte meghatódva figyelte a jelenetet. Jane szemei hirtelen kipattantak és felült. Vámpír volt. Vámpír dobogó szívvel.
-Mit érzel?-kérdeztem tőle.
-Azt, hogy élek.-felelte egyszerűen. Sírni kezdett és valódi könnyek hulltak szeméből. Szemeihez nyúltam és homlokától lefelé végig húztam a kezem. Amikor Jane ismét kinyitotta a szemét, azok égszínkéken tündököltek.
-Szóval a kis Jane így nézett ki, amikor még ember volt?-jegyeztem meg véleményem.
-Jane? Lányom?-szólította őt Aro. Jane odaszaladt hozzá és megölelte őt. Még sosem láttam  egyik Volturi uralkodót ilyen érzelgősnek. Azt hiszem ebben különbözik Aro a másik kettőtől.
-Jane ezt a külsőt, még 3 napig élvezheted, aztán visszaáll a régi rend.-figyelmeztettem, hogy a varázslatom épp úgy, mint Hamupipőkéé, nem tart örökké. Mert nem akarom, hogy örökké tartson.
-Várj!-kiáltotta, én pedig visszafordultam hozzá.
-Meddig tart ez? Úgy értem, milyen lesz, amikor visszaváltozok?-kérdezte.
-A szíved felgyorsul, mint az átváltozásnál, aztán egy utolsót dobban éjfélkor, de előtte még elájulsz. Csak egy percig leszel eszméletlen, aztán a régi Janeként ébredsz fel.-magyaráztam, aztán elindultam családom felé.
-Köszönöm!-mondta. Azt hiszem ezután elnyertem a bizalmát. Mindenkinek. Nem is olyan szörnyű lény ő, csak túl sok gonoszság veszi körül és elfelejtette, milyen volt a régi emberi Jane.
A harcnak ezzel vége lett. Ők megnyerik a csatájukat bárkivel szemben, de velem nem. Az én szörnyetegem halhatatlan és erős. Nem küzdheti le földi lény. Semmi sem elég erős ahhoz, hogy ez a szörny meghaljon. Semmi csak a szerelem. Edward szerelme épp oly halandóvá tesz, mint bárki más a földön...

19. fejezet- Nyertem, ő az enyém!

Sziasztok! Nagyon boldog vagyok, mert most olyan hamar összejött a komi, sőt most nem 5 komit kaptam, hanem 6 komit :) lehet, hogy most jót nevettek, de ez nekem nagy boldogság. Végre látom, hogy tetszik, hogy igazán tetszik, amit írok! Ez jó! Mivel ilyen ügyesek voltatok, én is az leszek, és hozom a fejit.:)

 Remélem őrültök. Jó olvasást! Komikat! Puszi!

U.i.: Ez most nem lett olyan hosszú, de azért remélem, így is tetszeni fog nektek! :)

"Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik. Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő... de mégsem az. Angyal."




Bella szemszöge:

-Szeretlek Edward!-mondtam ki hangosan, amit jelen pillanatban és mindig is éreztem iránta. Új erővel pattantam fel az ágyról és szerelmem karjaiba ugrottam, ő pedig szorosan láncolt vasmarkai közé. Nem szándékoztam kibújni szerelmem óvó bilincséből. Legszívesebben sosem mozdulnék. Megállítanám az időt, mert félek, hogy az életem még közel sem felhőtlen. Még sok harc vár rám és sok győzelem.
-Annyira féltem, hogy most tényleg elveszítlek!-mondta Edward, amikor mélyeket szippantott hajamból. Nyakamat kezdte cirógatni, de valaki megszakította ezt a pillanatot.
-Héj Edward hagyj nekünk a mi Bellankból!- csattant fel Alice, az én drága barátnőm. Nevetve bújtam át az ő karjaiba és alaposan megszorongattam. Csilingelő hangja most nagyon jól eső érzéssel töltött el.
-Jaj Alice úgy hiányoztál!-vallottam be, amire még jobban mosolygott. Jazz már-már alig bírta ki ezt a hatalmas boldogság hullámot, ami most terjengett a szobában.
-Én nekem is hiányoztál! És amiért így rám ijesztettél, eljössz velem vásárolni!-emelte fel a mutatóujját és láthatóan nem tűrt ellenkezést. Így csak mosolyogva bólogattam a kérésen.
-Nos tényleg ne csinálj ilyet Bella, mert majdnem belepusztultam drága feleségem szenvedésébe és a többiekébe is együtt véve. Gondolhatod, hogy elég volt a saját érzelmemet feldolgozni, amit szintén te váltottál ki belőlem, és akkor még a többiek is!-szidott le játékosan, aztán a következő pillanatban meglepett a gesztus, amivel megajándékozott. Hirtelen magához szorongatott és jó szorosan megölelt. Annyira jó volt, hogy ő is olyan közvetlen velem, mint a többiek. Elvégre sosem tudnék ennek a családnak ártani. Még Rosalienak sem, pedig ő valamiért nem kedvel és ezt számtalanszor kimutatta.
-Köszönöm, hogy végre felengedtél mellettem!-súgtam, amire elhajolt és csak mosolygott.
-Ugyan Edward talán nem haragszik meg, ha már ennyire a szívemhez nőttél!-célozgatott közvetlenségére.
Hirtelen valaki, valami nagy mamlasz felkapott és megpörgetett a szoba közepén. Nem telt sok időbe, mire rájöttem Emmett nem bír magával. Szokásához híven mindenkit felkap. Remélem, Rosalie nem haragszik meg még jobban!
-Jaj húgi ne tudd meg, milyen érzés volt a tudat, hogy elhagysz minket. Mert tudod, már hiányzott a viccelődés, és az is, hogy nem volt kivel birkózni, meg kötekedni. Ezek nem fogják a jó viccet, te viszont tudod mi a jó.-magyarázta Emmett a saját szokása szerint.
-Te is hiányoztál nagy mackó!-mondtam és megborzoltam sötét haját.
-Jaj Bella! Tudod már olyan vagy nekem és Esmenek, mintha a saját lányunk lennél és végtelen nagy fájdalommal járt ez a pár nap, amíg élettelenül feküdtél és nem nevettél köztünk.-lépett elém Carlise. -Nem volt még példa arra, hogy orvosként megbuktam volna, de te megtanítottál arra, hogy erre is képes vagyok, mert nem tudtam segíteni neked, csak a remény maradt! Hiányoztál!-ölelt végre magához. Őszintén szólva még sosem került hozzám ilyen közel, úgy értem szó szerint. Még sosem érintett meg, vagy ilyesmi. Mindig tisztes távolságból küldött néhány kedves pillantás, szót, vagy mosolyt. Most először ölelt meg, bár ez is elég feszengő ölelés, de kezdetnek ez is megteszi.
-Te is hiányoztál!-mondtam, majd most én léptem oda valakihez. Méghozzá Esme anyukámhoz. Sosem ismertem az igazi anyám, de ha valahol még él, akkor szeretném, ha olyan lenne, mint ő.
-Esme nagyon hiányoztál! Tudod te anyám helyett anyám vagy. Sosem éreztem, milyen érzés az anya oltalma, de te megmutattad nekem és feltétel nélkül szerettél. Bár nem hibáztatom anyámat, amiért elhagyott egy szörnyet, ő volt az egyetlen, aki jól cselekedett.-mondtam és egy mosolyt erőltettem arcomra.
-Jaj kis butus, hiszen te épp oly szent vagy, mint az angyalok.-jött ő is azzal, amivel Calliope nemrég.
-Köszönöm, de túlságosan elfogult vagy, vagyis mindannyian azok vagytok velem szemben.-mondtam, majd elváltam tőle.
Ezzel nekem be is fejeződött a "nagyon hiányoztál" féle üdvözlés, és már mentem volna szerelmem óvó karjaiba, amikor egy hang szólított meg. Meglepődve fordultam a hang irányába és csodálkoztam, hogy ki szólított.
-Bella, sajnálom! Sajnálom, hogy olyan undok voltam veled és esélyt sem adtam arra, hogy bebizonyítsd nem vagy gonosz és tényleg szereted a bátyám. Őszintén szólva egy kicsit féltékeny is voltam.-magyarázkodott. Elnevettem magam. Még hogy ő féltékeny, rám?
-Mi? Ne butáskodj! Már miért kéne féltékenykedned rám?-kíváncsiskodtam. Elmosolyogta magát.
-Mert, amikor vámpír lettem, Carlise Edward mellé szánt, de neki nem voltam elég jó. És aztán jöttél te, aki az első pillanattól fogva megőrjítetted a puszta emlékeddel. Valami olyat tudtál, amit én akkoriban nem. Rájöttem, hogy erre csak egy magyarázat van.-mondta és mindenki meglepődve és kérdőn nézett rá.
-Rosalie, én...-kezdtem volna, de közbe vágott.
-Tudsz valamit, amit én is ismerek, de nehéz volt észre vennem, hogy ez túl nagy ok volt arra, hogy nem kellett neki.-mondta.- A magyarázat csak egy szóból áll. Szerelem.-fejezte be és én közelebb léptem hozzá. Majd kissé bátortalanul, de megöleltem. Végül is mit árthatna nekem?
-Tudod, amikor úgy éreztem, hogy meg fogsz halni, nagyon megijedtem és csak akkor jöttem rá, mennyire fontossá váltál az életemben.-egészítette ki magyarázatát és szorosabban ölelt magához.
-Te is hiányoztál!-mondtam és nem hazudtam. Annak ellenére, ahogy viselkedett velem, sosem gyűlöltem. Talán úgy éreztem, ő szintén olyan személy, mint az anyám. Az ösztönei azt súgták ne bízzon bennem és ő csak követte azt, de az idő elrontotta az ösztönöket termelő gépet és most már bízik bennem. Ez nagy hiba!
Miután mindenkivel alaposan elbeszélgettem, szerelmemmel kettesben maradtunk.
-Most mi lesz?- kérdezte Edward, amikor az erdőben sétáltunk.
-Mi az, hogy mi lesz?-kérdeztem vissza értetlenül, bár valahol sejtettem, mire akar kilyukadni.
-Visszamész?- helyesbített kérdésén. Lehajtottam a fejem, hiszen nem tudtam, mit feleljek erre.
-Nem tudom, de egyenlőre még itt szeretnék lenni veled és élvezni a szerelmet, amit irántad érzek.- feleltem. Tényleg nem tudtul, mit hoz a jövő, de bármi is lesz az, megküzdünk vele.
-Értem. Tudod apád nagyon félt, hogy elveszít téged, de szerintem rájött arra, hogy ha odalent fog, akkor azzal megöl téged.
-Lehet, de ismerem őt és tudom, hogy ezt nem hagyja annyiban, még ha most szunnyadni látszik. Hidd el már kieszelt valamit, amivel szétszakít minket. Én leszek az uralkodó, ha ő véletlenül meghal, bár már ősidők óta ő a pokol ura. Én csak egy szerencsétlen szerelem lángjából pattantam ki. Rosszul sült el, hiszen a világon nincs még egy ilyen lény, mint én. Tudod, amikor még nem voltam annyira rossz állapotban a hiányod miatt, vagy is, miután téged felhoztalak, és visszamentem, hallottam, amint apa és Ophelia arról beszélnek, hogy ki volt az anyám.-meséltem.
-Mi? És megtudtad?-kérdezte szerelmem.
-Nem. Vagyis azt nem, hogy pontosan ki is az, de azt ami ő volt, igen.-magyaráztam.
-És mi volt?-tette fel a következő kérdést Edward.
-Egy angyal. Még hozzá nem kis hatalmú angyal. Egy véletlen alkalmából találkoztak össze és az első perctől vonzódtak egymáshoz. Ez olyan szerelem volt első látásra. Csak egy éjszaka volt, de az az éjszaka elég volt ahhoz, hogy életre keltsenek engem.-hajtottam le a fejem. Könnyeim potyogni kezdtek. Szerelmem finoman állam alá nyúlt és úgy kényszerített, hogy a szemében nézzek. Hideg ujjaival letörölte véres könnyemet és mélyen, bátorítóan a szemembe nézett, majd lágy csókot lehelt ajkamra.
-Amikor megszülettem, anyám egyszerűen apámnak adott és többet nem is találkoztak. Azóta sem apám, sem anyám nem jött a földre, mivel igazából itt fogantam. Talán ezért is vágytam ennyire ide.-fejeztem be a történetem, amit hallottam.
-És nem kérdeztél rá arra, amit véletlenül hallottál meg?-kérdezte szerelmem. Megráztam a fejem. Undorodtam a tudattól, hogy megszólítsam apámat. Senkivel sem beszélgettem, és csak süllyedtem a mélybe, szerelmem hiánya felemésztett.
-Együtt kiderítjük ki volt az anyád.-biztatott szerelmem.
-Nem!-förmedtem rá, ő pedig értetlenül nézett rám.
-Miért?
-Mert eldobott magától és ha ő elhagyott, az bizonyára azért volt, mert nem akart engem. Mit gondolsz, évszázadokkal később már kellenék neki?-tettem fel a költői kérdést.
Edward magához ölelt és szerelmes csókokkal borította be arcom, majd szenvedélyes csókkal pecsételtük meg szerelmünk.
Órákkal később hazamentünk, de ami fogadott az nagyon megijesztett minket. Főként engem, bár nem tőlük féltem, hanem, hogy valakinek baja esik, akit én szeretek...

18. fejezet-Esküvő, de nem velem!

Sziasztok! Köszönöm az 5 komit és mivel ilyen hamar összejött az a plusz 2, úgy döntöttem, már ma hozom a fejit! A fejiről annyit, hogy ez még szomorú rész az elején, de a vége vidámabb lett. :) Remélem tetszeni fog nektek és a kövi most is 5 után érkezik! Jó olvasást! Puszi!

"Mint édes ködből előtűnő napfény, mint először elszavalt csodás költemény,
mint hullámzó tenger kék vizén a holdfény, azzá lettél nekem...
s hiszem, hogy van remény. "


Tanya szemszöge:

Eltűnt végre az életünkből. Már hetek óta nem láttam és hírét sem hallottam. Edward azt mondta egyességet kötött az apjával az ő életéért cserébe az a ribanc lent maradt a pokolban, ahova való.
Holnap lesz az esküvőnk, amit már hetekkel ezelőtt ismét sikerült kinyavalyognom Edwardnál. Akkora egy papucs, de azért szeretem. Talán igazuk van a többieknek abban, hogy azért szeretem annyira, mert tiltott gyümölcs, mert érte nekem kellett harcolnom és nem ő harcolt értem.
Senki sem segít nekem. Már Rosalie bizalmát is elvesztettem, mert nemrég elég csúnyán összevesztem vele, bár nem hiányzik. Ha végre összeházasodom szerelmemmel, úgy is elmegyünk innen és akkor senki sem szakíthat szét minket.
-Eddy cica arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk Esme szigetére, és ott töltenék egy hosszú nászutat. Mit szólsz hozzá?-kérdeztem, bár jól tudtam, hogy úgy is igent mond rá.
-Nekem mindegy Tanya!-mondta kedvetlenül. Még nem szeret engem, de nemsokára minden porcikámért esedezni fog.
-Edward! Edward velem kell jönnöd! Most!-rontott be szerelmem szobájába Alice. Felpattantam és fújni kezdtem rá, mint egy macska. Nem engedem, hogy minden elrontson ez a ribanc!
-Mégis mit képzelsz magadról te ribanc?-kérdezte szikrázó szemekkel. Én pedig támadó állásba helyezkedtem.
-Jasper!-üvöltött ennek a ribancnak a férje után. Az említett aggódva rohant fel kedveséhez, ehhez a hárpiához. Edward kezeit körém fonta és Jasper pedig felesége köré. Már majdnem elvághattam a torkát, de megint megmentették őt. Utálom őt! Utálom ezt az egész családot! Mindenkit utálok!
-Engedj el, hallod!? Most megölöm ezt a ribancot!-ordította Alice férje karjai közt kapálózva. Carlise és mindenki más Edward szobájába gyülekezett, hogy tanúi legyenek eme kitörésünknek
-Elég legyen! Tanya, ha ezt nem hagyod abba, akkor kénytelen leszek elzavarni téged nem nézve a családoddal évek óta tartó barátságunkra.-mondta Carlise és hánynom kellett ettől a nyál csorgatós szövegtől. Még őt is utálom!


Alice szemszöge:
Épp szerelmemmel ültünk a nappaliban, amikor hirtelen a semmiből jött egy látomásom. Őt láttam. Az én drága barátnőm meggyötörten feküdt egy szobában. Körülötte minden csupa vér és a tollai is lehullottak.
Megijedtem, hiszen lehet, hogy halott. A látomásomban nem mozdult. Szeméből egy vércsepp folyt végig az arcán. Mérhetetlen fájdalom ült ki arcán. Szinte halott volt, ahogy kréta fehér arcára néztem. Fekete szeme halált tükrözött. Szárnyai testére fáradtan ernyedtek. Olyan volt, mint a halál madara. Nem bírtam tovább nézni és Edward szobájába rohantam, ahol az a kis ribanc mint mindig most is fűztem a bátyám. Nem engedhetem, hogy véghez vigye ezt az esküvőt, főleg úgy nem, hogy tudom Bella miatta szenved. Megmentette az életét, de ezzel megölte magát.
Egy kisebb szokásos incidens következett Tanya nevű ellenfelemmel, de aztán végre Edward beszélt velem. Már hetek óta senkivel sem áll szóba. Csak ostorozza magát. Tanya kérdéseire csak hümmög egyfolytában, de nincs semmi értelmes válasza.
-Nos csak tudatni szeretném veled, hogy újabb látomásom volt róla.-mondtam,  mivel ez már a sokadik. Minden látomásomban  egyre rosszabb barátnőm állapota. És ezután már nem akarok mást látni csak boldogságot.
Amikor Edward meglátta azt, amit nemrég én, idegesen viharzott ki az ajtón. Pár fa kárára.
Nem tudom mire készült, de biztosan sikerrel jár a végén.-gondoltam magamban és feszülten szerelmem karjába fúrtam magam.
-Szeretlek!-mondta és egy puszit nyomott homlokomra.
-Én is szeretlek Jasper!-suttogtam és még szorosabban bújtam hozzá.


Edward szemszöge:

Miután kiirtottam a fél erdőt, egy mezőre kerültem és üvölteni kezdtem torkom szakadtából.
A rét virágai hirtelen elhalni kezdtek és fekete köd lepte be. Éreztem a gonoszt és akkor megjelent egy Bellahoz hasonló külsejű lény, bár Bella sokkal szebb volt még átváltozva is olyan volt, mint egy angyal. Különleges lény volt.
-Gyere velem!-szólított meg az a lény.
-Ki vagy te?-kérdeztem.
-A nevem Bertha és azért jöttem, hogy elvigyelek hozzá.-mondta titokzatosan, de én tudtam, hogy az én szerelmemre célzott.
-Mi történt vele? Ugye még nem...?-kérdeztem, bár nem tudtam kimondani azt a számomra végzetes szót.
-Nem. De közel van hozzá. Még sosem láttam ilyen sebezhetőnek.-magyarázta. Valóban ő a világ legerősebb teremtménye, és én vagyok az egyetlen, aki megölheti?

A pokolba érve szerelmem apja aggódva fogadott engem.
-Kérlek mentsd meg őt!- kérlelt engem és a szobája felé lökdösött. Félve beléptem Bella birodalmába és a látvány, ami fogadott nagyon megijesztett. Persze nem szerelmemtől féltem, hanem attól, amit vele műveltek az érzelmei.
Élettelenül feküdt a padlón, mellette egy gömb alig pislákolt. Épp úgy, mint Bellaban az élet. Rájöttem, hogy ez a gömb maga Bella, hiszen csak neki mutatja meg a világot, így valószínűleg ebben Bella rejtőzik, vagyis csak egy része szerelmemből. De már az is haldoklik. halványan láttam az üvegben húgomat, amint a többieknek meséli el a látomását, de aztán a gömbben lévő fény kialudt. Féltem, hogy már túl késő. Szerelmem meredt a semmibe. Arca csupa vér volt, de még most sem álltak el a könnyei. Folytak véres könnyei, pedig a szobának már nem volt olyan része, ami nem volt véres. Mindent fekete tollpihe fedett, csak szerelmem szárnya ernyedt kopaszon Bella testére, ami élettelenül, fagyottan terült el a földön.
Fel sem tűnt neki, hogy itt vagyok. Letérdeltem elé és beszélni kezdtem hozzá, de csak a könnyei voltak, melyek egyetlen életjelként csurogtak le arcán.
Óvatosan megemeltem testét és ölembe csúsztattam. Az ajtóban aggódó szempárok figyelték, mit csinálok.
Bella fájdalmas arca megmozdult. Szemeit elfordította és rám nézett. Meggyötörten felnyögött és az én szívem is majd meghasadt, mert így kellett látnom őt.
-Bella miért?-tettem fel a kérdést és már én is zokogni kezdtem. Szememet szúrták a láthatatlan könnyek.
-Edward.-nyögte erőtlenül nevem és én fájdalmasan elmosolyogtam magam.
-Igen én vagyok az. Eljöttem érted. Szeretlek! Kérlek légy erős! Ne hagyj el!-könyörögtem neki, amire ő arcára erőltetett egy apró mosolyt, bár ez sem volt meggyőző.
-El kell vinnem innen őt!-jelentettem ki, amire szomorúan, de apja bólintott. Lehunyta szemét és a következő pillanatban szerelmemmel a karomban találtam magam. A házunk előtt voltunk. Bella még mindig szinte holtan ernyedt karjaimban. Alice riadtan rohant ki a házból és odaszaladt hozzánk. Zokogva szólongatta szerelmem, de ő nem mozdult.
-Hagyd most! Majd én segítek neki. Odalent is csak rám reagált egy apró pillanatig. Haldoklik, de nem engedem el. Már nem!-bizonygattam, amire húgom fájdalmasan bólintott. Közben Jasper lépett oda hozzá és átkarolta feleségét.
-Tudom Edward! Te képes vagy rá!-mondta Alice, én pedig bevittem szerelmem a házba. Felmentem vele az emeletre és próbáltam életjelet kicsikarni belőle. Csak még egy apró jelet és onnantól menni fog.
-Bella hallasz engem? Szerelmem kérlek nyisd ki a szemed! Hallod? Edward vagyok, a te szerelmed.-mondtam és közben arcát lágyan simogattam. A többiek is itt voltak, kivéve Tanya, aki állítólag Alaszkába ment, hogy elhozza családját az esküvőnkre, de most nem tudtam erre gondolni, sőt egyenesen rohantam volna utána, hogy nem lesz esküvő. Ne jöjjön vissza!
Alice és mindenki a másikat átkarolva próbált a másiknak támaszt nyújtani, bár mindenki ki volt teljesen. Zokogva figyelték próbálkozásaim. Semmi sem történt.

***napokkal később***

Már 3 napja próbálom Bellat felébreszteni, de semmi. Természetesen nem adom fel. Carlise is próbálkozott már, de eddig csak én értem el nála egy-egy apró nyögést, vagy hangos sóhajt, de semmi komolyabbat nem volt hajlandó, pedig ez nem elég nekem.
-Könyörgöm Edward csinálj már valamit!-kérlelte Alice és mindenki más is csendben. Tanya is itt járt, de egy kisebb vitába keveredtünk és én véget vetettem az esküvőnek. Nem vagyok képes megtenni. Nem szeretem őt. É ezt ő is jól tudta.
-Bella kicsim, hallasz engem? Szeretlek! Légy a feleségem, hallod? Szeretlek!-zokogtam és kézfejére hajoltam, mert már nem tudtam, mit csinálhatnék, hogy életjelet adjon.
Felnyögött, amire mindenki rá kapta a tekintetét. Arcán legördülő véres könnycsepp hirtelen megállt, majd visszafelé kezdett folyni. Ha nem a saját szememmel láttam volna, akkor el sem hiszem, hogy ez történik. Ajkai elnyílottak egymástól és még egy halk nyögést hallatott. Teste ívbe feszült és eddig kopasz szárnya felerősödve nyíltak szét, majd a következő pillanatban, mintha a természet felgyorsult változatát néznék, szárnyain  fekete tollpihék jelentek meg.
Szerelmem újjászületve feküdt előttünk. Fölé hajoltam és apró csókot leheltem arcára, majd amikor elhajoltam hirtelen kipattantak szemei és új életerővel ült fel az ágyon.
Értetlenül nézett körbe és amikor meglátott ajka mosolyra görbült. Bár arca még mindig véres volt, de az az előző könnyek hatására nézett ki úgy. Bőrére száradt a vér, de még így is ő volt a leggyönyörűbb lény, akit valaha is láttam.
-Szeretlek!-mondtam, amire ő közelebb hajolt és apró kezével közelebb húzott magához. Csókunk közben visszaváltozott. Amikor elváltunk csodálattal néztem végig arcán, amely még mindig meggyötört heteiről mesélt.

Bella szemszöge:

A sötétség újult erővel támadt rám és nem tudtam kiszabadulni szoros karmai közül.
Egy angyal hívogató hangjára lettem figyelmes. Hideg mégis kellemes érintést éreztem testemen, majd márvány kemény testet, amelyen erőtlenül feküdtem.
Hallottam hangját és egy pillanatra sikerült kinyitnom a szemem, de aztán ez az apró mozdulat is hatalmas fájdalommal járt, így gyorsan visszacsuktam és hallgattam. Egy fájdalmas nyögéssel adtam tudtára, hogy még itt vagyok, de lelkem legsötétebb ellenségével vívom harcomat. És a küzdelmet az ő segítségével kell megnyernem.
A szörnyeteg felém futott és harca kélt. Győznöm kellett.
A harc alatt végig hallottam az angyalt, ahogy zokogva engem szólít, de nem volt többé elég erőm kinyitni a szemem. Helyette hol fájdalmas sóhajra, hol erőtlen nyögésre futotta.
Reméltem, hogy nem hagy magamra és továbbra is erőt ad a harcra, hogy aztán újult erővel szerelmemhez szaladhassak és szorosan karjaiba bújjak. Élvezve minden érintését.
Már majdnem legyőztem a bennem élő szörnyet, amikor valaki megérintette kezem. Az angyal ismét engem szólított. Nem tudtam mennyi ideje küzdök ellene, de nem is érdekelt. Egyetlen cél lebegett szemem előtt, hogy legyőzzem a sötétséget, hogy aztán láthassam szerelmem. Ebben az angyalom is segített.
-Szeretlek!-hallottam meg Edward hangját és felerősödtem. Éreztem, hogy a sötétség fölé kerekedek és a győzelem íze beivódott a bőröm minden négyzetcentiméterébe.
Testem megújult. Újjászületett. Éreztem szárnyaim kibontakozását. A könnyeimet legyőzve kinyitottam a szemem, mert közben megéreztem szerelmem ajkait ajkamon. Ajka édes íze jelentette az életet nekem. Szeretlek!-gondoltam magamban.
-Szeretlek Edward!-mondtam és most már legyőztem a bennem tomboló harcost.
Örökre!

Fejivel kapcsolatos kérdésem

Sziasztok! Szomorúan veszem tudomásul, hogy nem ér meg nektek 5 komit az előző feji! Miért? Miért nem érdemlem meg azt az 5 komit? Nem tetszik? Nem értem, mi a baj vele. Ha nem tetszik, akkor írjátok azt, de ne hagyjatok kétségek közt! A következő feji már elkészült és rátok vár! Ha holnapig összejön az az 5 komi, akkor holnap érkezik a következő feji, ha nem, akkor még vártok a fejire, amíg valaki nem szánja el magát a komi írásra!!!! Ennyi. Szerintem nem kérek sokat a 23 r.o.-tól és még ki tudja hány névtelen olvasótól!
Köszönöm azoknak, akik rendszeresen írnak komit és támogatnak engem! <3
Puszi!