15. fejezet- Küldetés:

Sziasztok! Szomorú vagyok, mert az előző fejihez csak 2 komit kaptam. Nem tetszett nektek? :(

Na mindegy, vagy is nem  az, de ennek ellenére hoztam a kövi fejit, mert én nem vagyok szívtelen!

Remélem, hogy tetszeni fog, de úgy néz ki nem kell reménykednem, mert ha nem írtok nem tudom meg, hogy mi az igazság. Nem tudom meg, hogy tetszett-e vagy nem... :( Jó olvasást! Puszi! És köszi a két komit!


Ott ültem és néztem a semmibe. Mit tegyek most? Ha felmegyek a földre, akkor újra látnom kell őt. Látnom kell azt, hogy ő igenis boldog egy másik nő mellett.
Viszont, ha most nem megyek fel, akkor Prue is odavész. Nem! Azt nem hagyhatom, hiszen ő akkor sem ítélt el, amikor a többiek undorral tekintettek rám.
-Pandora segíts nekem.- mondtam ki a döntésem és barátnőm azonnal előttem termett.
-Mit kellene tennem? -kérdezte érdeklődve.
-Segítünk barátnőmnek, hogy megszerezze magának a szeretett fiút, aztán segítek a többiek lelkén is. Tudnád hívni a jól megszokott bandát? -kérdeztem és gondoltam itt Unara Rheara, Zachariahra és Pandorara. Calliopera azért nem, mert ő főangyal és csak kivételes esetekben jön le a földre, így őt most nem hívhatom, majd csak vész esetén.
-Persze, bár Zachariah most nem hiszem, hogy jó passzban van, egy ilyen dologhoz. -mondta  Pandora félénken. Most nem kérdeztem, hogy miről van szó, de tudtam, hogy ha Pandora úgy látja ő nem kéne, akkor úgy lesz jó.
-Rendben van, ha te így látod, akkor csak a többieket kérem. -mondtam és azonnal cselekedni kezdett. Gondolatban hívta őket.
Képzeletben a kedvenc rétemen voltunk és láss csodát egy pillanat alatt valóban oda kerültünk. Már mindenki itt volt és csak ránk várt.
-Szia Bella! -köszöntöttek vidáman, szinkronban.
-Sziasztok! Nagyon őrülök nektek, de most sajnos lenne egy nagyon fontos dolgunk és aztán mindent megbeszélhetünk.-hadartam el egy szuszra.
-Rendben. Mi lenne az? -kérdezte Una. Na igen, ha nincs itt Calliope, akkor ő mint Calliope legjobb barátnője veszi át az irányítást az angyalok felett. Mondhatni ő az al-főangyal.
-Nos én felveszek egy formát, egy Pegazust és ti lesztek az angyalok a megszokott módon. Ez azért kell, mert Edward nem ismerhet fel engem és szeretném, ha ti sem mondanátok ki a nevem. Elmegyünk a Cullen villába és segítséget kérünk, hogy védjék meg Pruet és Kellant. -mondtam el nagy vonalakban.
-És ha nem segítenek? -kérdezte Rhea. Okos kérdés.
-Nos, akkor már lesz egy B terv is. -mondtam egyszerűen.
Átváltoztam egy fekete Pegazussá. Sajnos az ördög csak feketévé változhat, mint a gonosz színe. A fehér a jóé, az angyaloké.
Elindultunk a Cullen villa felé és vegyes érzelmek tomboltak bennem. Féltem, ami ott fog várni, bár ők nem fogják tudni, hogy ki vagyok én. Szomorú és boldog voltam egyszerre. Szomorú, mert tudtam Edward már nem az enyém és talán utál is a sok gondért, amit én okoztam neki. Boldog, mert tudtam, hogy ha nem is mellettem, de legalább boldog egy nő mellett. Legalább ő az kettőnk közül és soha többet nem szabad elvennem tőle a lehetőséget egy jobb életre.
Amikor odaértünk kopogtatás nélkül léptünk be, de hát mit lehet tenni, ők jók és úgy sem tennének kárt semmiben. Na meg felsőbb lények és nem kell nekik engedély sehova sem. Ez tudom lenézően hangzik, de nem az, egyszerűen csak ez a szabály náluk. A Cullen klán még nem látott angyalt sem a házukban sem máshol, így ez nekik egy meglepő találkozás lesz.
A hangokra mindenki ott termett. Mint a szirén hangja, olyan volt hangom, ahogy szólítottam őket. Hívogató és gyönyörű, de ez is csak egy látszat, ahogy a mostani külsőm is. Az én hangom gonosz, állatias. Megjelenésem maga a halál.
-Hát ti meg kik vagytok?-kérdezték szinte egyszerre.
-Angyalok és szeretnénk, ha segítenétek. -válaszolta Una könnyedén. Szemrebbenés nélkül.
-És ő kicsoda?-kérdezte Edward. És itt rám nézett. Mintha megvilágosodott volna, ahogy a tekintetünk összeért. Úgy nézett rám, mint régen, amikor még szerelmesek és boldogok voltunk. Amikor felhőtlen volt az életünk.
-A legszentebb dolog, amit valaha láttál...-felelte titokzatosan Rhea. Erre a mondatára Alice felhorkant és vele együtt Edward felmordult, majd az egész család nyugtalanná vált. A két testvér, mintha most már két ellenség lenne.
-Mégis miről beszélsz? A legszentebb dolog csak nemrég halt meg a családban és egyesek képesek egy pillanat alatt elfelejteni, hogy mennyit is jelentett az a lény számára. -célozgatott Alice, de nem bírtam tovább nézni.
-Bella volt az? -kérdeztem kíváncsian, bár féltem, hogy teljesen félreértettem a szavait.
-Honnan tudod, hogy kiről van szó? -kérdezte most Edward. Hangjában, mintha felismerést hallottam volna.
-Én mindenről tudok mindent. Tudom, hogy ő szeretett és amikor elhagytad készen állt arra, hogy az életét is kockára tegye csak azért, hogy elárulja a titkát, de te meg sem hallgattad, Edward. -mondtam ki a nevét is.
-Ez lehetetlen. -mondta szerelmem.
-És azt is jól tudom, hogy bár ő most szenved valahol messze ettől a világtól, de szeret és csak azt akarja, hogy te boldog légy, még ha ez olyan áron is történik, hogy te új életet kezdesz egy Tanyahoz hasonló lánnyal. -tettem még hozzá, mert többet már nem tudtam volna mondani. Hangom már így is a sírásról árulkodott.
-Bella? -kérdezte Alice. Most lebuktam? Rá emeltem tekintetem és ő felderült, amikor pillantásunk találkozott. Hirtelen a nyakamba vetette magát, én pedig csapdosni kezdtem a szárnyaimmal, így felrepültünk.
Repültünk messze és az égen képeket mutattam neki. Az egész olyan volt, mint egy csoda. Megmutattam neki a képeket, amiket "Bella" élt át. Bella, aki én vagyok, de ezt ő nem tudhatja. Amikor visszamentünk az egész család és az angyalok is kint voltak. Gondolatban üzentem, hogy miért mentem el barátnőmmel és ők csak bólintottak.
-Most miről van szó? -kérdezte Edward. -Sajnálom, de rajta kívül még senkivel sem találkoztam, akinek nem hallom a gondolatait. -mondta és lehajtotta a fejét. Az emlékek betódultak a fejembe és a könnycseppek megjelentek az arcomon.
-Szeretlek! -csúszott ki a számon. Hirtelen mindenki értetlen arccal meredt rám, amit meg is értek. Mit tettem?-kérdeztem magamtól.
-Mit mondtál? -kérdezte Rosalie.
-Én? Semmit. -tettetem a hülyét.
-De hiszen hallottam, hogy mondtál valamit. -förmedt rám Edward.
-Most miért vagy így kiakadva? -kérdeztem tőle értetlenül. Valóban nem értettem, hogy most meg mi a baja. Miért érdekli, ha egy idegen valami olyat mondott, amit nem akart? Na jól van ez elég hülyén hangzott, de akkor is. Mi a fene ütött belé?
-Én csak...semmiért. -mondta és ismét lehajtotta a fejét.
-Tényleg nem mondtam semmit. Nem tudom, hogy mit hallottatok, de az nem én voltam. -mondtam és reméltem, hogy bevették.
-Rendben van. Edward csak egy kicsit zaklatott. Kérlek bocsásd meg ezt neki. -szólalt meg végre Carlise is.
-Persze értem én. Nem könnyű feldolgozni, hogy akit eddig szeretett az egy szörnyeteg. -mondtam és láttam, hogy szerelmem felismerte a szavakat, ami nem is olyan rég még az ő ajkait hagyta el.
-Ez nem lehet igaz. -mondta meglepetten.
-Una? -szólítottam meg barátnőmet, mintha a vezető lennék.
-Igen B...-akarta volna mondani a nevemet, de még időben megállt a nyelve és elharapta a szó végét.
-B...mi? -kérdezte Edward és Alice szinte egyszerre.
-Bertha. -mondtam és mellső lábaimat behajlítva meghajoltam, hogy így is tiszteletet mutassak előttük.
-Kedves Bertha mit szeretnétek tőlünk azon kívül, amit már...-kezdte Carlise, de Una félbeszakította.
-Szóval mit szeretnél felség? -kérdezte tőlem és hogy élethűbb legyen még meg is hajolt. Tudom, hogy én kezdtem, de azért nem kell túloznia.
-Mindent elmondtatok? -kérdeztem és láttam, hogy fogadott apám tudja, mire céloztam az imént.
-Ami azt illeti igen és éppen ezt szerettem volna az imént említeni. -mondta.
-Értem, és mi lenne a válaszotok?-kérdeztem, amire egymásra néztek és bevonultak a tárgyaló helyükre. Jól tudtam, hogy ez egy olyan kérdés, amit mindannyian megbeszélnek. Épp mosolyogva fordultam meg az ajtóban, hogy a ház belseje helyett a természetet csodálhassam, amikor egy kellemetlen személlyel találtam szemben magam. Ez a személy nem más, mint Tanya.
-Hát te meg ki vagy? -nézett rám lenézően. Aztán a többieket is felmérte.
-Sajnáljuk, de ehhez neked semmi közöd. -válaszolt helyettem Pandora. Végre ő is megszólalt. Már kezdtem félni, hogy valami baja van.
-Ebben tévedsz! -jött ki Edward és Tanya a karjaiba ugrott. Csilingelve nyáladzott, mint valami kamasz szerelmes, pedig jól tudtam, hogy egyszerűen csak azért akarja Edwardot, mert eddig még egy férfi sem utasította vissza őt. És Edward eme tulajdonsága vonzotta őt a karjaiba.
-Szia szerelmem! Megjöttem a vadászatból, és nagyon hiányoztál! -mondta nyájasan Tanya és megcsókolta szerelmemet. Akkor ott azt hittem, hogy ketté hasad alattam a föld és én lezuhanok a mélységbe, de sajnos nem így történt. Lábaim és egész testem elgyengült, már majdnem összecsuklottam, amikor Rhea és Pandora két oldalról megragadtak és támaszt nyújtottak nekem. A szívem majd belehasadt abba, amit az imént láttam. Fájt! Iszonyatosan fájt, de ki kellett bírnom. Muszáj volt.
Megszavazták a kérdést. A válaszok 100 százalékosan igen volt. Tehát segítenek és utána mindenki mehet a saját dolgára.

/Prue házánál/
Még mindig ott ült a verandán és szomorúan, lemondóan nézett a semmibe. Nem tudtam, hogy is tudnék segíteni a Kellan dologban. Aztán hirtelen eszembe jutott. Alice. Neki biztosan lenne ötlete. Még időben lefékeztem és velem együtt mindenki más is megállt. Tanya gyilkos pillantásokkal ajándékozott, de most nem volt időm felidegesíteni magamat a nagyképűségén. Mondtam már, hogy mennyire utálom őt?
-Alice!-mondtam és rájöttem, hogy mégis feszült volt a hangom és élesebb a szokásosnál.
-Igen Bertha? -kérdezett vissza. Én meg értetlenül néztem rá a név hallatán, aztán rájöttem, hogy ez az álnevem.
-Szeretném, ha megtennél nekem valamit. -kezdtem, aztán amikor bólintott folytattam. -Prue szerelmes. És tudom, hogy Bella is azt szeretné, ha legalább ő boldog lenne. Bár a szeretett férfi pont Bellaba szerelmes, ezért nem lesz könnyű, de próbáld meg. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy ők ketten egy párt alkossanak! -kértem meg, bár inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek.
Hallottam, hogy Tanya mögöttem felhorkant, de Edward közelebb vonja magához, aztán diadal ittasan rám mosolyog azzal az "ő az enyém" mosolyával. Utáltam ezt. Utáltam már akkor is, amikor még csak nem is rólam volt szó. Amikor láttam, hogy a földön megannyi lány szenved, mert egy férfit szeret, aki észre sem veszi őt. A állítólagos szerelme pedig egy ribanc, aki boldog, ha megalázhatja azt a személyt, akiről tudja, szerelmes az ő "tulajdonába".
-Természetesen megteszem. Ahogy kéred. -mondta és meghajolt, mint valami királynő előtt. Ezért még számolunk Una.-üzentem gondolatban, amire az említett személy elmosolyogta magát.
-Mégis kinek képzeli ez magát? -kérdezte nagyképűen és lenézően Tanya. Valahogy már most elegem volt ebből a lányból. Abban a pillanatban rá emeltem tekintetem és mérgesen, azokkal a hozzá hasonló gyilkos pillantásokkal bámultam rá. Fülét, farkát behúzta, ahogy rá néztem, bár ha véletlenül még ez sem lenne elég, lett volna mit bevetni ellene.
-Nem szükséges a te segítséged. -mondtam az iménti kijelentésére. Nehogy már azt higgye, hogy nélküle nem mennénk semmire. Ő nem kell senkinek sem.
-Nos, ha így állunk, akkor miért kértél segítséget? -kérdezte Tanya. Valahogy nem bírta ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó.
-Nem tűnt fel, hogy mi a Cullen családot kértük, és téged kedvesem senki sem kért, szóval jobban teszed, ha most elhallgatsz és nem mutatod ki azt az oltári nagy önbizalmad, mert a végén pofára esel!-csattant fel Pandora mellettem. Tudtam, hogy rá bármikor számíthatok. Alice és mindenki jót mosolygott ezen a jeleneten, csak Tanya állt ott sértődötten. Talán még Edward is mosolygott a bajsza alatt.
Mivel semmi baj sem volt, így lassan odasétáltam barátnőmhöz a verandára, de megkértem a többieket, hogy ne jöjjenek.
-"Neki elmondom, szóval tegyétek meg, hogy vigyáztok, hogy ők meg ne hallják!"-üzentem gondolatban és Una bólintott.
Odasétáltam és szomorú tekintetét rám emelete. Először bánatosan végig mért, aztán mélyen a szemeimbe nézett. Tekintete olyan "minek zavarsz?" kérdésről árulkodott.
-Helló!-köszöntöttem és azonnal felvidult az arca. A nyakamba ugrott és sikoltozott. Aztán a többiek felé nézett és oda akart kiáltani, hogy élek, meg minden, de mielőtt megtette volna befogtam a száját.
-Figyelj rám! Hallod? Nekik egy szót sem mondhatsz, érted? -magyaráztam neki, amire ő megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy megegyeztünk.
-El sem hiszem, hogy itt vagy. -áradozott a jelenlétemről. És még egyszer megölelt a biztonság kedvéért.
-Nem mondhatod el, hogy én vagyok. A gondolataid védve lesznek Edward előtt, de ha lehet így se nagyon őrülj nekem. Rendben? -magyaráztam és visszakérdeztem a végén, hogy mindent értett-e.
-Rendben. Annyira boldog vagyok, hogy visszajöttél. -mondta és sajnáltam letörni a pillanatnyi örömét, de muszáj volt mielőtt még nagyobb álomba ringatja magát.
-Sajnos ez lehetetlen. -mondtam, amire eddigi mosolya eltűnt.
-Mi? Miről beszélsz? -kérdezte értetlenül, bár szerintem legbelül már ő is jól tudta, csak biztosan hallani szerette volna.
-Nem maradhatok, mert az nekem fájna. És nem akarok több fájdalmat okozni. Se neked, se másnak. Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, valaki rosszat akar, de Cullenék segíteni fognak és vigyáznak rád. Ami pedig Kellant illeti Alice segít meghódítani a szívét. Csak bátran engedd magadhoz és majd ő elrendez mindent számodra. Neked csak bólintanod kell. -mondtam és láttam a szemében, hogy sírni fog. Nem akartam sírni látni, mert akkor én is sírni fogok, de akkor meglátják a könnyeimet és lebuktam.
-Szeretlek! És nagyon fogsz hiányozni. -mondta és megöleltük egymást. Sírni kezdett és éreztem, hogy nekem is folyni kezdenek a véres könnyeim. Megfordultam, hogy a többiek lássák, sírok, ezért nekem mennem kell, aztán láttam, hogy Alice és Edward észrevették a könnyeim. Rájöttek, hogy azért nem hallottak minket, mert én nem akartam és arra is, hogy ez a Pegazus nem egy angyal, nem a legszentebb dolog, mert amit látnak maga a gonosz. Én vagyok.
-Bella? -kérdezte Alice meglepve.
-Te vagy az?- mondta szerelmem és olyanok voltak, mintha befejezték volna egymás mondatát. Lebuktam. Ennyi volt, és most jöhet, aminek jönnie kell.

14. fejezet-Mennyei látogató:

Sziasztok! Köszönöm azoknak, akik megajándékoztak a komijukkal. Nagyon boldoggá tettek. Itt a feji, remélem ez is tetszeni fog nektek! Puszi!

Magamat ostoroztam azért, amit az imént láttam a gömbben. Fájt, amit láttam, de legjobban a tudat, hogy mindezt én tettem. Én akartam, hogy ez legyen és most ennyire fáj. Szétmorzsolja a lelkemet, a szívemet és én oly tehetetlen vagyok. Nem bírom tovább. Meg akarok halni. Elhagyni ezt a világot és messze repülni, ahol nincsenek érzések. Csak szállni a hatalmas dimenzióban, ami egyszer talán elnyeli valómat. Egyszer.
-Bella! Bella! Engedj már be kérlek! -szólongatott Bernard az ajtó másik oldalán. Talán adnom kellene neki egy esélyt, hiszen Edward már boldog egy lány mellett. Tanya mellett.
-Bella! Az istenért! -mondta és engem elkapott a méreg. Hogy meri a szájára venni csak úgy!
-Isten nevét szádra hiába ne vedd! Most pedig menj el inkább! -mondtam dühösen. Leginkább őt féltettem, hiszen kettőnk közül ő húzhatja a rövidebbet.
-Nem! Addig nem, amíg el nem mondod, mi a baj! -mondta ellenkezést nem tűrve.
-Nem lesz esküvő érted! Edward Anthony Masen Cullen életem szerelme és nem vagyok hajlandó őt elfelejteni, megcsalni és semmi mást sem, ami az ő elvesztésére utal! -üvöltöttem és éreztem, hogy az ajtó másik oldalán most nagyon megsértettem Bernard szívét.
Miután belegondoltam abba, amit az imént a fejéhez vágtam, odaszaladtam az ajtóhoz, de már nem találtam ott.
-Ne haragudj! -mondtam, bár tudtam, hogy már csak én hallom.
Talán jobb lesz neki így. Könnyebb. Könnyebb a felejtéshez és a gyűlölethez. Mindenhez.
Visszamentem a szobámba és vártam, hogy elnyeljen a föld. De miket beszélek, hiszen a föld felettem van, engem már rég elnyelt a föld. Mikor még fel sem kerültem oda már beszippantott engem.
-Hahó egy eltévedt angyalt keresek. -szólalt meg egy kedves, szeretett hang. Egy angyal volt az ajtóm másik oldalán és  arra várt, hogy én beengedjem. Szó szerint egy angyalról volt szó.
-Pandora? -kérdeztem boldogan.
-Naná! Ki más lenne? -kérdezte döbbenten.
-Gyere be! -mondtam, majd belépett az ajtón. Szorosan megöleltem őt és nem szándékoztam őt elengedni egy darabig.
-Jól van. Én is nagyon szeretlek, de ne fojts meg, mert akkor újból vissza le kell jönnöm és az nem kevés munkával jár, tudod. -hadarta egy szuszra. Na igen, ha egy angyal meghal a földön vagy a pokolban, akkor visszakerül a menybe, mintha mi sem történt volna.
Igazából apám és Isten között a béke csak néhány évszázada létezik, ami óta egy angyal megmentett engem. Illetve 5 angyal volt, de volt köztük egy, akinek a szemébe néztem és láttam azt a hatalmas szeretetet, amit irántam, egy idegen iránt érzett. Az 5 angyal Zachariah, Una, Rhea, Pandora és a legszebb, legcsodálatosabb Calliope volt.
-Na mesélj, hogy vannak a többiek? -kérdeztem, bár éreztem, hogy hangomban ott van még az előző történések miatti fájdalom.
-Nos Zachariah...jól van. Una már nem bírja hallgatni Calliope nyavalygását, hogy mikor láthatom őt újra...blablabla...Rhea egyenesen meg van őrülve a hiányodtól és én, rólam inkább már ne is beszéljünk. Hiszen láthatod, hogy itt vagyok és ennek egy oka van. Már rossz volt látni a szenvedésedet onnan fentről.- mesélte.
-Hát igen. Ez van a rossznak szenvednie kell. -mondtam, amire felhorkant.
-Még hogy te rossz? Ugyan már!- mondta.
-Hm...-csak ennyit reagáltam erre a mondatára. Nem akartam vitába szállni vele. Most túl gyenge voltam ahhoz.
-Istenem! Gyere ide! Sírd ki magad! -mondta, mivel szememben megjelentek a vércseppek. Megállíthatatlanul suhantak arcomon. Gyorsan, fájdalmasan haltak el ajkamon. Zokogtam, egész testemben sírtam. Kiadtam magamból minden bánatom, ami oly régóta gyötörte lelkem. Lelkem, ami talán  nincs is.
-Kérlek segíts! -mondtam és magamban még ezerszer elismételtem. Minden porcikám meghalt abban a pillanatban, amikor őt láttam más karjaiban.
-Sírj csak! Sírj! Az jót tesz majd a lelkednek. -mondta nyugtatólag, de nem éreztem azt, hogy jó lesz majd. Nem ez nem lesz jobb soha.
-Nem hiszem. Ebben tévedsz. -mondtam. -Ez csak akkor lenne jobb, ha már nem lennék, meghalnék. -tettem még hozzá. Aludni akartam. Aludni és felébredni akkor, amikor a világ egy nagy semmivé vált, nincs többé.
-Ne legyél ennyire lecsüggedve! Egyszerűen csak kitartás kell neked. -mondta egyszerűen, mintha az olyan könnyű lenne.
-Hm. Mondod te. -válaszoltam a kijelentésére.
-Igen mondom én, aki nap, mint nap szenvedő embereket lát és segít rajtuk. Mondom én, mert látom, hogy vannak emberek, akik kapnak egy pofont és padlót fognak, de nem csüggednek felpattannak, még ha ezer pofon is vár még rájuk. Megteszik újra és újra. -mondta felháborodva. Lehet, hogy ezt teszik ők, de mi a helyzet egy lelketlen szörnyeteggel?
-Jól van, de...mindegy. -hagytam inkább rá. Nem volt elég erőm vitába szállni vele.
-Mi? Mi az, ami már megint elnyomja azt a butus fejedet? -kérdezte egy kissé gúnyos hangnemmel.
-Kérlek ne gúnyolódj velem! Vannak érzéseim. -kérleltem, hiszen nem akarok vele rosszban lenni, főleg azért mert kedvelem, és mert Calliope jó barátnője. Túl sok ellenségem van már így is és talán meg is érdemlem. El kell fogadnom, hogy számomra nem létezik boldogság. Nekem nincs más csak a magány, a fájdalom, és Edward hiánya. És ez utóbbi a legnagyobb fájdalom, amit valaha is át kellett élnem.
-Na jól van, akkor mielőtt még egymásnak ugranánk, amiből én húznám a rövidebbet, inkább nézzünk fel a földre! -mondta és láttam, hogy nagyon megbánta az iménti viselkedését. Sajnáltam, hogy úgy rá förmedtem az előbb, de így eléggé fáj a tudat, hogy mekkora egy önző barom vagyok, még ő is úgy viselkedett velem...
-Én...tudod...most láttam valamit, ami nagyon kiborított, szóval ha lehet, akkor most inkább valami mást csináljunk.-kértem tőle.
-Mi? Nem. Vagy is, ha ezt a lehetőséget elveted, akkor mást nem tudunk csinálni, mint felmenni a földre. Remélem, emlékszel még rá, hogy ezt a két dolgot szoktuk csinálni! -mondta és sajnos tudomásul kellett vennem, hogy igaza van. De nem szeretnék felmenni oda, ahol annyi fájdalom ért, oda ahol szerelmem egy másik nővel éli tovább az életét. És ami a lényeg, hogy boldog, amit én nem akarok elvenni tőle. Szóval maradt egy választásom, ami a kukucskálás.
-Rendben van, akkor megnézzük, mi folyik odafent, de kérlek ne őt! -mondtam és tudtam, hogy Pandora tudja kiről beszélek. Így is túl sokat szenvedek, de legalább a tudat, hogy ő legalább boldog, azért segít. Egy picit.
Felemeltem a tekintetemmel a gömbömet és egy pillanat alatt a kezemben találtam azt. Szikrázni kezdett, amit csak ritkán szokott, ha valakinek segítségre van szüksége. Majd hatalmas fény lett a szobában, aztán beléphettünk a föld titkaiba.
"Egy hófehér házat láttunk, ami körül ezernyi virág millió színben pompázott. Egy szomorú lány ült a verandán és egy hintaszékben az emlékeibe révedt. Azonnal felismertem ezt a szomorú, bánatos arcot. Ő Prue volt.
-Oh Kellan! Ha tudnád mennyire szeretlek téged! Bárcsak te is így éreznél irántam. Szeretlek! És még te is elmentél Bella. Egyedül vagyok. -mondta és észre sem vette, hogy magában beszél. Annyira rossz volt látni, hogy ennyire szenved és ebben hibás vagyok én is, ahogy mindannyian."
A kép hirtelen váltott és szinte pislantani sem volt időm, de már egy másik helyszínnel találtam szemben magam.
"Ez most egy kicsit sötétebb hely volt. Éreztem a gonoszt, de nem annál a fiúnál, aki szintén szomorú arccal nézett a semmibe. Ő Kellan volt. Láttam, hogy ő is ugyanúgy szenved, mint Prue, de ő miattam. Aztán a kép homályos lett és fekete köd lepte körbe a fiút. Akkor pillantottam csak meg Orpheust, aki gonoszan vigyorgott felém, hiszen tudja, hogy figyelem a barátaim. Ott van és bántani akarja azokat, akiket szeretek. De ezt nem hagyom. Soha!"
A kép eltűnt és én meggyötörten vettem tudomásul, azzal, hogy megismerkedtem a földi lényekkel, nagyon sokat ártottam. Aztán egy sikolyt hallottam.
-Bella! Siess! Mentsd meg!-kiáltotta és én nem tudtam, mit tegyek. Hirtelen védtelennek és tehetetlennek éreztem magam.

13.fejezet-Hodoló a pokolból:

Sziasztok! Meghoztam a fejit, bár nem szálltatok el azokkal a komikkal :( Lassan gondolkodom a komi határon! Komolyan lassan gondolkodóra veszem azt a min. komi számot... :(

Na mind1. Jó olvasást! Azok akik írtak, nagyon köszönöm! :) Komikat! Puszi!

A jól megszokott csöndes szoba helyett egy ismeretlen ismerősre találtam. Ott ült és lehajtott fejjel várt. Várt, bár nem tudom mire. Én is várok valamire. Jobb időkre, boldogságra és szerelemre. Rájöttem, hogy sosem lehet az ember egyszerre szerelmes és boldog. Vagy az egyik, vagy a másik, de mindig hiányzik valami, amitől teljessé válik az élet.
-Bella! Végre. Már olyan régóta szerettem volna beszélni veled. -lépett elém és váratlanul megcsókolt. Egy pillanatra Edwardra emlékeztetett, de aztán jött a keserű felismerés, hogy ő nem Edward. Közel sincs a csókja, az övéhez képest.
-Ne! -kiáltottam el magam, amire elugrott tőlem. -Ne haragudj, de nekem ez nem megy. -mondtam, amire az előbbi jó kedve elröppent.
-De hát azt mondtad, ha nem sikerül odafent, akkor visszajössz. És ha visszajössz, akkor kapok egy esélyt. -magyarázta.
-Nos ha ezt mondtam, akkor...-kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem.
-Rendben értem, majd idővel. Meg gondolom még el akarod mondani apádnak, hogy mennyire szeretjük egymást...-hadarta, de nekem itt elpattant valami, mert nem bírtam tovább hallgatni, ahogy áradozik egy nem létező szerelemről. Én csak egy valakit szeretek és ő számomra meghalt. Meg kellett halnia, hogy nekem könnyebb legyen.
-Na jó most már elég legyen! -üvöltöttem rá. Talán ez a mondat magamnak is szólt, hogy most már verjem ki a fejemből őt. Nem juthat mindenről ő az eszembe. Ez nevetséges. Utálom magamat, mert nem tudok felejteni és olyan lenni, amilyen a legenda szerinti ördög. Egy szívtelen, lelketlen szörnyeteg, aki attól boldog, ha mást szenvedni lát.
-Bella, de most meg mi a baj? -kérdezte értetlenül. Még hogy mi a baj? Az hogy a világon vagyok. Hogy ennyit kell szenvednem a semmiért.
-Most menj el kérlek! -mondtam és ő készségesen tette, amit kértem tőle.
-Rendben. Akkor majd később visszajövök. Szia! -mondta és egy puszit nyomott a homlokomra.
Akartam mondani, hogy soha ne is lássam, meg hogy mi nem járunk, de nem jött ki a torkomon egy rohadt hang sem. Talán csak szánalomból. Talán csak azt akarom, hogy legalább egy valaki boldog legyen az életben. Aztán eszembe jutott Edward és a sok fájdalom, amit miatta éltem át.
Gúnynak tetted ki szívem, hamis érzelemnek,a kacajokat már nem figyelem.Halkan szivárog a könny arcomon s nevedet suttogva elhal ajkamon.
Nevedbe olvadt könnyem sós íze, keserű szereteted mérgező emléke.Lassú méregként folyik le torkomon, az ereimben nyilalló fájdalom.Szívem közepébe érve emléked mérge hatni kész: gyilkos tőrként hatol belém a felismerés:
Gyilkosom lett imádott lényed, kiölted vele szerelmemet. Utolsó könnycseppem ajkam mellett pereg, testemhez érve perzselve megéget, ölted szívem és testem:
Te szegény halott érzelmű Kedvesem. Végül amint szívem szúrtad át, testemen éreztem önzőséged gyalázatát, és akkor abban a percben utoljára suttogtam neved: én Gyilkos Szerelmem, Edward.
Erről és minden másról eszembe jutott egy gyönyörű vers. Talán belőlem pattant ki még réges régen, talán az én szívem köpte e szavakat szépen.
"Soha ne mond kérlek,
hogy soha nem szerettél,
érzelgő szíveddel,
engem nem kedveltél.

Soha ne mond kérlek,
hogy soha nem vártál,
mikor elmentem hozzád, s te mosolyogva láttál.

Soha ne mond kérlek,
hogy ennyi volt az egész,
hisz szeretlek!nekem sokat érsz!

Inkább mond azt kérlek,
hogy évek óta szeretsz,
s ha találkozok veled,
a szíved beleremeg."
A vers végére könnycseppek buggyantak szemem sarkába és megálltak egy percre. Egy percre, hogy a világot elhomályosítsa és én ne lássam, hogy mi folyik odakint. Ne lássam a sok szenvedést, ami emberek milliót gyötri. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes, de most nem akartam beengedni. Magányra vágytam.
-Menj el, mert nem érdekel senki és semmi sem. Kérlek! Most ne! -vettem inkább könyörgőre a hangomat, mert tudtam, hogy másképp úgy sem érek el semmit.
-Bella, engedj be kérlek! -kérleltek a másik oldalról.
-Nem! Menj el! Most szeretnék egyedül lenni. Miért nem lehet ezt tiszteletben tartani? -kérdeztem kissé már feszülten. Az ajtó elcsendesült és egy sóhaj jelezte a belenyugvást az akaratomba. Elment.
Odaléptem a látó gömbömhöz és felnéztem a világba. Oda, ahova már oly régóta nem néztem fel. Vajon mi történt ott? Mi van vele? Na ne Bella, ha rögtön ő jut eszedbe, akkor felejtsd el, hogy felkukkantasz! -szidtam le magam gondolatban.
A gömbre tettem a kezemet és felkészültem arra, hogy boldogságot látok szerelmem életében. Boldogságot egy boldog családban és egy szerető nő karjaiban. Bár valahol mélyen egyben féltem is ettől a gondolattól.
"A Cullen villa is épp oly szomorú, mint a család tagjai. Mindenki megtörten és unottan ül a nappaliban. Csak ő nincs ott. A bejárati ajtó kinyílik és mindenki szinte egyszerre mozdul, de nem szerelmem lépett be rajta, hanem Tanya. Arca dühről és féltékenységről árulkodott. Mi történt?
-Az a nyomorult...a megtestesült gonosz tehet minden gondomról, de esküszöm, hogy ezért még megfizet! Csúnyán megfizet mindenért! -mondta magabiztosan az a ribanc. Talán rólam beszélt, de az sem érdekel. Ha lenne rá lehetőség, hogy megöljön, akkor engedném neki. Sőt talán még én könyörögnék neki, hogy tegye meg.
-Ne merészelj így beszélni a legjobb barátnőmről! -üvöltötte Alice. Soha nem láttam még ekkora gyűlöletet a szemeiben, szóval most talán még én is féltem tőle.
-Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, rendben?-köpte a szavakat Tanya.
-Elég legyen! Kérlek titeket, elég! Minden gondból legyen vége! -zokogta Esme. Sajnáltam, annyira sajnáltam, de nem tehettem semmit. Talán pár évszázad múlva elfelejtik az érzést, amit én jelentettem nekik. Ez nekem szintén túl sok volt. Még most sem tudom megemészteni a történteket. 
-Drágám, nyugodj meg! Te pedig most inkább menj innen, mert csak borzolod a kedélyeket. -mondta Carlise. Igaza volt, bár őrültem volna annak, amit Tanya akart velem tenni.
-Apa! Hagyd békén Tanyat! -jött egy ismert hang, aminél nem volt szebb a világon, bár most kissé meggyötört volt és élettelen, mint máskor. Furcsálltam, hogy védi őt annak ellenére, hogy azt mondta szeret engem. Akkor most meg mi van? Nem értem mi folyik odafent.
-De fiam! Ha most ő itt lenne, akkor...-kezdte, de nem hagyták, hogy befejezze.
-De nincs itt, mert ő már...-mondta volna szerelmem, de hangja elcsuklott és néma zokogásba kezdett. Tanya kétszínűen odasuhant hozzá és megölelte őt. Pedig nekem kellett volna ezt tennem vele.
-Igen, mert a te önzőséged és makacsságod miatt meghalt. Most valahol máshol van és onnan figyel minket, téged. -mondta barátnőm, ami viszont nagyon meglepett, hogy Rosalie is hevesen bólogatott, hogy igaza van Alice barátnőmnek.
-Így van. Most miattad boldogtalan mindenki a családban. És ha ez még nem lenne elég, akkor még a tetejében a te önmarcangoló képedet is egész nap el kell viselnünk. Edward! Szedd már össze magad és élj! -ordította már a végét Rosalie. Emmett lágyan és fájdalmasan megfogta a vállát és megpróbálta megnyugtatni feleségét. Nem sok sikerrel.
-Nem tudod, mit élek át most, szóval inkább törődjetek a saját dolgotokkal!- üvöltötte kedvesem. Valahogy most más férfi állt előttem, mint akit megismertem. Ő vidámabb, magabiztosabb és kiegyensúlyozott volt. A szeme csillogott a boldogságtól, amikor a szemembe nézett, de most nem látok mást csak keserűséget és önpusztítást, önmarcangolást.
-Oh hát persze te vagy a megtestesült jóság, aki mindig bántva van, aki sosem bánt másokat.
-Ne merészeld! -kiabált rá Tanya, amit már nem bírtak tovább nézni és Alice neki ugrott, ami véres küzdelembe torkolt.
-Alice! Állj le, hallod? -kérlelte férje Jasper, aki csak kedvese épsége miatt aggódik. Tanya nem érdekli.
-Te hülye liba! Te miattad ment tönkre teljesen ez a család, mert értetlen vagy és nem tudod elhinni, hogy Edward téged sosem fog szeretni. Soha! -kiabálta.
-Ebben tévedsz drágaságom, mert Edward megkérte a kezem! -köpte a szavakat és a kép velem együtt megfagyott."
Hát mégis eljött az a pillanat, amitől annyira féltem és minden percemben azért könyörögtem, hogy ne így legyen. De mit is vártam, hogy várni fog rám? Hogy szeretni fog örökké egy olyan nőt, aki messze van tőle. Nagyon messze és ezzel a tettével talán még messzebb került.

12. fejezet-Napjaim tengetem, nélküled

Sziasztok! Meghoztam a fejit, bár nagyon sajnálom, hogy nem jött össze az a min. 6 komi:( Mindegy, azoknak akik írtak nagyon-nagyon köszönöm! :) <3 Ezt a fejit nekik küldöm, bár egy kicsit szomorú rész, de csak ők írtak nekem! :)

Komikat! Ha lehet, akkor most legyen meg a 6 komi! Köszi! Jó olvasást! Puszi!

Már három napja itt vagyok lent ebben a számomra sokkal inkább pokolnak nevezhető helyen, mint az itt lévő lelkeknek, akiknek egyszer majd jobb "életük" lesz, ha képesek a bűnbocsánatra.
Folyton csak azon jár az agyam, hogy miért kellett mindennek így végződnie? Miért pont én velem esett meg ez az egész? És miért ilyen bonyolult minden? Annyi kérdésem van, ami csak felmerülhet bennem, hogy az egy embernek már hatalmas teher lenne. Senki sem ad választ a megannyi kérdésre és így nem lesz "felvilágosítva", soha!
-Bella! Apád hívat. -rontott be a szobámba Bertha.
-Szia neked is! Köszi jól vagyok. És te? -kezdtem a csipkelődést, hiszen illetlenség így berohanni valahova.
-Szia! Jaj ne haragudj! Szóval sürgős lenne a beszélgetés apáddal. -mondta még egyszer, amit az imént fújtatva ecsetelt.
-Rendben van! Megyek már. Ha a felség szólít repülni kell. -mondtam és már ott sem voltam. Amúgy, ha még nem mondtam, akkor ezen a helyen átváltozva kell lennem. Egyrészt azért, mert apám arra tanított itt nem kell szégyellnem a fajtám, másrészt egy olyan -nem is tudom minek nevezzem- anyag van a levegőben, ami a testet arra készteti, hogy változzon meg...Elég nehéz elmagyarázni, szóval inkább hagyom is. A lényeg az, hogy ha nem is akarnám, akkor is át kellene változnom ezen a helyen. Gyűlöltem magam, amikor ezzel a kinézettel kellett a tükörbe néznem, és ha ez még nem volt elég, akkor még azok is undorral néznek rám, akiket a lehető legmélyebbről jövő érzéssel szeretek. Értük bármit megtennék. Az életem az ő kezükben van és soha nem szándékoztam elvenni tőlük, ahogy azt ők már egyszer megtették velem. Elvitték a lelkem, az életem, mert az életem ők voltak, főleg Edward. Nélküle az élet nem is élet.
Apám uralma felé tartva sok minden járt a fejemben, de leginkább egyetlen egy személy, Edward.
Halkan kopogtattam az ajtón és reméltem, hogy a beszélgetésen hamar túl leszek.
-Gyere beljebb lányom! -szólt egy hang. Hangja szigorú volt és bánatos egyszerre.
-Apám, hívattál? -kérdeztem, mintha nem hinnék a barátnőmnek.
-Igen. Beszélnem kell veled. -hangjából ítélve nem tűrt ellenkezést.
-Értem, hallgatlak. -egyeztem bele, na nem mintha lett volna más választásom.
-A földi életedről lenne szó. -kezdte.
-Mégis mi a fenét lehetne arról beszélni! -csattantam fel, amire apám nagyon megijedt. Még sosem láttam, hogy tőlem megijedt volna. -Ne haragudj! De nem akarok erről beszélni. Ez nekem nagyon...-akartam mondani, de a vérszerű könnycseppjeim utat törtek maguknak és nem lehetett megállítani őket.
-Lányom, annyira rossz látnom, hogy szenvedsz. Hogyan tudnék segíteni neked? -kérdezte aggódva és magát ostorozva a történtek miatt.
-Töröld az emlékeimet, kérlek! Törölj mindent, ami eddigi életem során történt, vagy ami még inkább jó lenne, ha engem törölné a történelemből.-könyörögtem, de tudtam, hogy úgy sem teljesítené a kérésemet.
-Sajnálom, de ezt nem tudom megtenni, ami a másikat illeti...-kezdte, de nem tudta befejezni, mert valaki kopogtatott az ajtómon.
-Tessék! -hívta be apám a vendéget.
-Uram! -hajolt meg apám előtt ez a kedves ismerős. Nagyon kedveltem őt, de nem úgy, ahogy ő engem. -És neked is! Remélem, hogy nem zavartam meg semmit sem, mert akkor már itt sem vagyok. -mondta, de apám nem engedte, hogy befejezze a mondatot.
-Nem semmi gond, mi csak fecsegtünk mindenféle butaságról. -mondta. Mekkora öröm lenne, ha tudnék én hülyeségekről beszélni, de sajnos az életem túl keserű ahhoz, hogy csak így haladjak vele.
-Ne haragudj, de most egyedül szeretnék lenni! Remélem, nem gond. -mondtam neki és már el is tűntem onnan.
Volt egy hely, ami az én egyetlen nyugodalmam volt ezen a helyen. Ott ha csak egy kicsit is, de megtalált a boldogság. Őrültem, mert ez a hely arra az életemre emlékeztetett, amikor még nem voltak gondjaim, amikor még kezdő szerelmesként indultam vissza a földre és akkor még azt hittem, hogy most már végleg. Edward volt a reményem és hozzá siettem innen. Elbúcsúztam, és azt mondtam, soha nem jövök vissza, ezért vigyázzon magára. Itt állt egy hatalmas rózsafa, de nem a megszokott formájában. Ezen a rózsák feketén tündököltek és apró gyémántok díszítették a szirmokat, mintha harmat csepp lenne, de ez a harmat csepp örökké megmaradt a virágon. Ahogy az én szerelmem és a vele járó bánatom is.
Megpihentem a szomorú fűz árnyékában, persze itt nem a nap sütött hét határra, hanem a tűz, ami most a lelkemben tombolt. Égetett és lassan felemésztett engem.
Fájt ez az üresség, amit szerelmem hiánya okozott. Nélküle semmi vagyok. Semmi és minden. Minden, ami rossz.
Az emlékek, melyeket még boldogan töltöttem szerelmem karjaiban, megállíthatatlanul pörögtek az elmémben és gyenge voltam a megfékezésükhöz.
Túl gyenge mindenhez, ami az élettel jár. Nincs erőm a küzdelemhez, de tudom, hogy még messze nincs vége.
Lassan felkeltem a helyemről és elindultam a szobámba, hogy szembenézzek a mostani életemmel. Nem menekülhetek folyton a problémák elől, az semmit sem oldana meg. Semmit.
Amikor hazaértem meglepetésemre már nem a hatalmas üres szoba várt, hanem valami más. Valaki más...