12. fejezet-Napjaim tengetem, nélküled

Sziasztok! Meghoztam a fejit, bár nagyon sajnálom, hogy nem jött össze az a min. 6 komi:( Mindegy, azoknak akik írtak nagyon-nagyon köszönöm! :) <3 Ezt a fejit nekik küldöm, bár egy kicsit szomorú rész, de csak ők írtak nekem! :)

Komikat! Ha lehet, akkor most legyen meg a 6 komi! Köszi! Jó olvasást! Puszi!

Már három napja itt vagyok lent ebben a számomra sokkal inkább pokolnak nevezhető helyen, mint az itt lévő lelkeknek, akiknek egyszer majd jobb "életük" lesz, ha képesek a bűnbocsánatra.
Folyton csak azon jár az agyam, hogy miért kellett mindennek így végződnie? Miért pont én velem esett meg ez az egész? És miért ilyen bonyolult minden? Annyi kérdésem van, ami csak felmerülhet bennem, hogy az egy embernek már hatalmas teher lenne. Senki sem ad választ a megannyi kérdésre és így nem lesz "felvilágosítva", soha!
-Bella! Apád hívat. -rontott be a szobámba Bertha.
-Szia neked is! Köszi jól vagyok. És te? -kezdtem a csipkelődést, hiszen illetlenség így berohanni valahova.
-Szia! Jaj ne haragudj! Szóval sürgős lenne a beszélgetés apáddal. -mondta még egyszer, amit az imént fújtatva ecsetelt.
-Rendben van! Megyek már. Ha a felség szólít repülni kell. -mondtam és már ott sem voltam. Amúgy, ha még nem mondtam, akkor ezen a helyen átváltozva kell lennem. Egyrészt azért, mert apám arra tanított itt nem kell szégyellnem a fajtám, másrészt egy olyan -nem is tudom minek nevezzem- anyag van a levegőben, ami a testet arra készteti, hogy változzon meg...Elég nehéz elmagyarázni, szóval inkább hagyom is. A lényeg az, hogy ha nem is akarnám, akkor is át kellene változnom ezen a helyen. Gyűlöltem magam, amikor ezzel a kinézettel kellett a tükörbe néznem, és ha ez még nem volt elég, akkor még azok is undorral néznek rám, akiket a lehető legmélyebbről jövő érzéssel szeretek. Értük bármit megtennék. Az életem az ő kezükben van és soha nem szándékoztam elvenni tőlük, ahogy azt ők már egyszer megtették velem. Elvitték a lelkem, az életem, mert az életem ők voltak, főleg Edward. Nélküle az élet nem is élet.
Apám uralma felé tartva sok minden járt a fejemben, de leginkább egyetlen egy személy, Edward.
Halkan kopogtattam az ajtón és reméltem, hogy a beszélgetésen hamar túl leszek.
-Gyere beljebb lányom! -szólt egy hang. Hangja szigorú volt és bánatos egyszerre.
-Apám, hívattál? -kérdeztem, mintha nem hinnék a barátnőmnek.
-Igen. Beszélnem kell veled. -hangjából ítélve nem tűrt ellenkezést.
-Értem, hallgatlak. -egyeztem bele, na nem mintha lett volna más választásom.
-A földi életedről lenne szó. -kezdte.
-Mégis mi a fenét lehetne arról beszélni! -csattantam fel, amire apám nagyon megijedt. Még sosem láttam, hogy tőlem megijedt volna. -Ne haragudj! De nem akarok erről beszélni. Ez nekem nagyon...-akartam mondani, de a vérszerű könnycseppjeim utat törtek maguknak és nem lehetett megállítani őket.
-Lányom, annyira rossz látnom, hogy szenvedsz. Hogyan tudnék segíteni neked? -kérdezte aggódva és magát ostorozva a történtek miatt.
-Töröld az emlékeimet, kérlek! Törölj mindent, ami eddigi életem során történt, vagy ami még inkább jó lenne, ha engem törölné a történelemből.-könyörögtem, de tudtam, hogy úgy sem teljesítené a kérésemet.
-Sajnálom, de ezt nem tudom megtenni, ami a másikat illeti...-kezdte, de nem tudta befejezni, mert valaki kopogtatott az ajtómon.
-Tessék! -hívta be apám a vendéget.
-Uram! -hajolt meg apám előtt ez a kedves ismerős. Nagyon kedveltem őt, de nem úgy, ahogy ő engem. -És neked is! Remélem, hogy nem zavartam meg semmit sem, mert akkor már itt sem vagyok. -mondta, de apám nem engedte, hogy befejezze a mondatot.
-Nem semmi gond, mi csak fecsegtünk mindenféle butaságról. -mondta. Mekkora öröm lenne, ha tudnék én hülyeségekről beszélni, de sajnos az életem túl keserű ahhoz, hogy csak így haladjak vele.
-Ne haragudj, de most egyedül szeretnék lenni! Remélem, nem gond. -mondtam neki és már el is tűntem onnan.
Volt egy hely, ami az én egyetlen nyugodalmam volt ezen a helyen. Ott ha csak egy kicsit is, de megtalált a boldogság. Őrültem, mert ez a hely arra az életemre emlékeztetett, amikor még nem voltak gondjaim, amikor még kezdő szerelmesként indultam vissza a földre és akkor még azt hittem, hogy most már végleg. Edward volt a reményem és hozzá siettem innen. Elbúcsúztam, és azt mondtam, soha nem jövök vissza, ezért vigyázzon magára. Itt állt egy hatalmas rózsafa, de nem a megszokott formájában. Ezen a rózsák feketén tündököltek és apró gyémántok díszítették a szirmokat, mintha harmat csepp lenne, de ez a harmat csepp örökké megmaradt a virágon. Ahogy az én szerelmem és a vele járó bánatom is.
Megpihentem a szomorú fűz árnyékában, persze itt nem a nap sütött hét határra, hanem a tűz, ami most a lelkemben tombolt. Égetett és lassan felemésztett engem.
Fájt ez az üresség, amit szerelmem hiánya okozott. Nélküle semmi vagyok. Semmi és minden. Minden, ami rossz.
Az emlékek, melyeket még boldogan töltöttem szerelmem karjaiban, megállíthatatlanul pörögtek az elmémben és gyenge voltam a megfékezésükhöz.
Túl gyenge mindenhez, ami az élettel jár. Nincs erőm a küzdelemhez, de tudom, hogy még messze nincs vége.
Lassan felkeltem a helyemről és elindultam a szobámba, hogy szembenézzek a mostani életemmel. Nem menekülhetek folyton a problémák elől, az semmit sem oldana meg. Semmit.
Amikor hazaértem meglepetésemre már nem a hatalmas üres szoba várt, hanem valami más. Valaki más...