14. fejezet-Mennyei látogató:

Sziasztok! Köszönöm azoknak, akik megajándékoztak a komijukkal. Nagyon boldoggá tettek. Itt a feji, remélem ez is tetszeni fog nektek! Puszi!

Magamat ostoroztam azért, amit az imént láttam a gömbben. Fájt, amit láttam, de legjobban a tudat, hogy mindezt én tettem. Én akartam, hogy ez legyen és most ennyire fáj. Szétmorzsolja a lelkemet, a szívemet és én oly tehetetlen vagyok. Nem bírom tovább. Meg akarok halni. Elhagyni ezt a világot és messze repülni, ahol nincsenek érzések. Csak szállni a hatalmas dimenzióban, ami egyszer talán elnyeli valómat. Egyszer.
-Bella! Bella! Engedj már be kérlek! -szólongatott Bernard az ajtó másik oldalán. Talán adnom kellene neki egy esélyt, hiszen Edward már boldog egy lány mellett. Tanya mellett.
-Bella! Az istenért! -mondta és engem elkapott a méreg. Hogy meri a szájára venni csak úgy!
-Isten nevét szádra hiába ne vedd! Most pedig menj el inkább! -mondtam dühösen. Leginkább őt féltettem, hiszen kettőnk közül ő húzhatja a rövidebbet.
-Nem! Addig nem, amíg el nem mondod, mi a baj! -mondta ellenkezést nem tűrve.
-Nem lesz esküvő érted! Edward Anthony Masen Cullen életem szerelme és nem vagyok hajlandó őt elfelejteni, megcsalni és semmi mást sem, ami az ő elvesztésére utal! -üvöltöttem és éreztem, hogy az ajtó másik oldalán most nagyon megsértettem Bernard szívét.
Miután belegondoltam abba, amit az imént a fejéhez vágtam, odaszaladtam az ajtóhoz, de már nem találtam ott.
-Ne haragudj! -mondtam, bár tudtam, hogy már csak én hallom.
Talán jobb lesz neki így. Könnyebb. Könnyebb a felejtéshez és a gyűlölethez. Mindenhez.
Visszamentem a szobámba és vártam, hogy elnyeljen a föld. De miket beszélek, hiszen a föld felettem van, engem már rég elnyelt a föld. Mikor még fel sem kerültem oda már beszippantott engem.
-Hahó egy eltévedt angyalt keresek. -szólalt meg egy kedves, szeretett hang. Egy angyal volt az ajtóm másik oldalán és  arra várt, hogy én beengedjem. Szó szerint egy angyalról volt szó.
-Pandora? -kérdeztem boldogan.
-Naná! Ki más lenne? -kérdezte döbbenten.
-Gyere be! -mondtam, majd belépett az ajtón. Szorosan megöleltem őt és nem szándékoztam őt elengedni egy darabig.
-Jól van. Én is nagyon szeretlek, de ne fojts meg, mert akkor újból vissza le kell jönnöm és az nem kevés munkával jár, tudod. -hadarta egy szuszra. Na igen, ha egy angyal meghal a földön vagy a pokolban, akkor visszakerül a menybe, mintha mi sem történt volna.
Igazából apám és Isten között a béke csak néhány évszázada létezik, ami óta egy angyal megmentett engem. Illetve 5 angyal volt, de volt köztük egy, akinek a szemébe néztem és láttam azt a hatalmas szeretetet, amit irántam, egy idegen iránt érzett. Az 5 angyal Zachariah, Una, Rhea, Pandora és a legszebb, legcsodálatosabb Calliope volt.
-Na mesélj, hogy vannak a többiek? -kérdeztem, bár éreztem, hogy hangomban ott van még az előző történések miatti fájdalom.
-Nos Zachariah...jól van. Una már nem bírja hallgatni Calliope nyavalygását, hogy mikor láthatom őt újra...blablabla...Rhea egyenesen meg van őrülve a hiányodtól és én, rólam inkább már ne is beszéljünk. Hiszen láthatod, hogy itt vagyok és ennek egy oka van. Már rossz volt látni a szenvedésedet onnan fentről.- mesélte.
-Hát igen. Ez van a rossznak szenvednie kell. -mondtam, amire felhorkant.
-Még hogy te rossz? Ugyan már!- mondta.
-Hm...-csak ennyit reagáltam erre a mondatára. Nem akartam vitába szállni vele. Most túl gyenge voltam ahhoz.
-Istenem! Gyere ide! Sírd ki magad! -mondta, mivel szememben megjelentek a vércseppek. Megállíthatatlanul suhantak arcomon. Gyorsan, fájdalmasan haltak el ajkamon. Zokogtam, egész testemben sírtam. Kiadtam magamból minden bánatom, ami oly régóta gyötörte lelkem. Lelkem, ami talán  nincs is.
-Kérlek segíts! -mondtam és magamban még ezerszer elismételtem. Minden porcikám meghalt abban a pillanatban, amikor őt láttam más karjaiban.
-Sírj csak! Sírj! Az jót tesz majd a lelkednek. -mondta nyugtatólag, de nem éreztem azt, hogy jó lesz majd. Nem ez nem lesz jobb soha.
-Nem hiszem. Ebben tévedsz. -mondtam. -Ez csak akkor lenne jobb, ha már nem lennék, meghalnék. -tettem még hozzá. Aludni akartam. Aludni és felébredni akkor, amikor a világ egy nagy semmivé vált, nincs többé.
-Ne legyél ennyire lecsüggedve! Egyszerűen csak kitartás kell neked. -mondta egyszerűen, mintha az olyan könnyű lenne.
-Hm. Mondod te. -válaszoltam a kijelentésére.
-Igen mondom én, aki nap, mint nap szenvedő embereket lát és segít rajtuk. Mondom én, mert látom, hogy vannak emberek, akik kapnak egy pofont és padlót fognak, de nem csüggednek felpattannak, még ha ezer pofon is vár még rájuk. Megteszik újra és újra. -mondta felháborodva. Lehet, hogy ezt teszik ők, de mi a helyzet egy lelketlen szörnyeteggel?
-Jól van, de...mindegy. -hagytam inkább rá. Nem volt elég erőm vitába szállni vele.
-Mi? Mi az, ami már megint elnyomja azt a butus fejedet? -kérdezte egy kissé gúnyos hangnemmel.
-Kérlek ne gúnyolódj velem! Vannak érzéseim. -kérleltem, hiszen nem akarok vele rosszban lenni, főleg azért mert kedvelem, és mert Calliope jó barátnője. Túl sok ellenségem van már így is és talán meg is érdemlem. El kell fogadnom, hogy számomra nem létezik boldogság. Nekem nincs más csak a magány, a fájdalom, és Edward hiánya. És ez utóbbi a legnagyobb fájdalom, amit valaha is át kellett élnem.
-Na jól van, akkor mielőtt még egymásnak ugranánk, amiből én húznám a rövidebbet, inkább nézzünk fel a földre! -mondta és láttam, hogy nagyon megbánta az iménti viselkedését. Sajnáltam, hogy úgy rá förmedtem az előbb, de így eléggé fáj a tudat, hogy mekkora egy önző barom vagyok, még ő is úgy viselkedett velem...
-Én...tudod...most láttam valamit, ami nagyon kiborított, szóval ha lehet, akkor most inkább valami mást csináljunk.-kértem tőle.
-Mi? Nem. Vagy is, ha ezt a lehetőséget elveted, akkor mást nem tudunk csinálni, mint felmenni a földre. Remélem, emlékszel még rá, hogy ezt a két dolgot szoktuk csinálni! -mondta és sajnos tudomásul kellett vennem, hogy igaza van. De nem szeretnék felmenni oda, ahol annyi fájdalom ért, oda ahol szerelmem egy másik nővel éli tovább az életét. És ami a lényeg, hogy boldog, amit én nem akarok elvenni tőle. Szóval maradt egy választásom, ami a kukucskálás.
-Rendben van, akkor megnézzük, mi folyik odafent, de kérlek ne őt! -mondtam és tudtam, hogy Pandora tudja kiről beszélek. Így is túl sokat szenvedek, de legalább a tudat, hogy ő legalább boldog, azért segít. Egy picit.
Felemeltem a tekintetemmel a gömbömet és egy pillanat alatt a kezemben találtam azt. Szikrázni kezdett, amit csak ritkán szokott, ha valakinek segítségre van szüksége. Majd hatalmas fény lett a szobában, aztán beléphettünk a föld titkaiba.
"Egy hófehér házat láttunk, ami körül ezernyi virág millió színben pompázott. Egy szomorú lány ült a verandán és egy hintaszékben az emlékeibe révedt. Azonnal felismertem ezt a szomorú, bánatos arcot. Ő Prue volt.
-Oh Kellan! Ha tudnád mennyire szeretlek téged! Bárcsak te is így éreznél irántam. Szeretlek! És még te is elmentél Bella. Egyedül vagyok. -mondta és észre sem vette, hogy magában beszél. Annyira rossz volt látni, hogy ennyire szenved és ebben hibás vagyok én is, ahogy mindannyian."
A kép hirtelen váltott és szinte pislantani sem volt időm, de már egy másik helyszínnel találtam szemben magam.
"Ez most egy kicsit sötétebb hely volt. Éreztem a gonoszt, de nem annál a fiúnál, aki szintén szomorú arccal nézett a semmibe. Ő Kellan volt. Láttam, hogy ő is ugyanúgy szenved, mint Prue, de ő miattam. Aztán a kép homályos lett és fekete köd lepte körbe a fiút. Akkor pillantottam csak meg Orpheust, aki gonoszan vigyorgott felém, hiszen tudja, hogy figyelem a barátaim. Ott van és bántani akarja azokat, akiket szeretek. De ezt nem hagyom. Soha!"
A kép eltűnt és én meggyötörten vettem tudomásul, azzal, hogy megismerkedtem a földi lényekkel, nagyon sokat ártottam. Aztán egy sikolyt hallottam.
-Bella! Siess! Mentsd meg!-kiáltotta és én nem tudtam, mit tegyek. Hirtelen védtelennek és tehetetlennek éreztem magam.