Sziasztok! Örülök, hogy az ízelítőhöz kaptam két komit, azért az is valami. Nekik hálás vagyok, hogy írtak. Remélem azért a fejihez egy kicsit többen fognak írni. Tényleg örülnék, ha leírnátok a véleményeteket az egyes részeknél... :) Na nem is szaporítanám tovább a szót. Íme a 27. fejezet, lassan vége az első könyvnek, vajon kíváncsiak vagytok arra is? :) Jó olvasást! Puszi
Tanya szemszöge:
Napokkal ezelőtt úgy döntöttem, hogy meglátogatom Edwardot, mert nagyon hiányzik. Azonban amikor már közel értem a Cullen villát takaró erdőhöz, meghallottam őket. Együtt voltak és vígan kacagtak. Hirtelen mérhetetlen haragra gyulladt elveszett lelkem. Tudtam, mit kell tennem és meg is akartam tenni. Muszáj, hogy az enyém legyen a szerelme. Akarom őt és csak én vagyok képes boldoggá tenni. Úgy döntöttem, hogy elnyerem szerelmét attól a betolakodótól. Még nem tudja mire vagyok képes. Nem csak az erő az, amivel győzhetünk...-jutott hirtelen eszembe és ördögi vigyorra húztam számat.
Tovább haladtam, mintha nem is láttam volna őket és meg sem álltam a villáig. Mindenki a nappaliban volt és bevallom már csak Rosalie volt, aki őszintén őrült látogatásomnak. Nem is kívántam tovább a családban tartózkodni, csak Rosalieval szerettem volna beszélni egy kicsit. Elkezdtem a tervem beteljesítését. Hamar célba kell, hogy érjen.
-Mi a baj Tanya? Kit keresel?-szólalt meg barátnőm, amikor elkezdtem színészi darabom.
-Én senkit, csak nézelődtem.-hazudtam zavartságot játszva.
-Aham és ezt higgyem is el, igaz?-válaszolta. Sikerült. A játék elkezdődött. Azért sajnáltam őt, hiszen talán akkor is segített volna, ha elmondom neki, hogy mi a tervem, de jobb ez így. Nem tudtam teljes mértékben felmérni, hogy mire képes az ellenfelem, így jobb ha ő is a látszatnak él.
-Tudod van valami, amit már nagyon régóta magamban tartok és valakinek el kell, hogy mondjam...-kezdtem bele a hazug történetembe.
-Mi az? Megijesztesz Tanya!-aggodalmaskodott Rose.
-Edward és én együtt vagyunk. Edward azt mondta, hogy szeret engem és én elhittem. Lefeküdtünk és szerettük egymást. Amikor pár hete vadászni ment, akkor is velem volt. Persze vadásztunk is, de miattam ment el otthonról. Szeretkeztünk és most azért jöttem, mert hiányzik. Látni akartam őt, bár már megbántam, hiszen együtt vannak, igaz?-célozgattam, mintha nem tudtam volna a választ. Még jó, hogy könnyeket sehogy sem tudok ejteni, mert ha képes lennék se tudnám elsírni magam. Rosalie aggódva fürkészte tekintetem, de én lehajtottam, mint aki valóban láthatatlan könnyeit akarja takargatni. Barátnőm magához ölelt, majd így szólt:
-Tudod mit? Ha ez valóban így történt, akkor még van esély arra, hogy te és Edward együtt legyetek. Szeretném, ha ezt megbeszélnéd vele, vagy ha csak játszott veled, mert ez is megtörténhetett, akkor megmondja és te végleg lemondasz róla. Rendben?-emelte fel állam, én pedig bólintottam, majd mint akinek most jut eszébe egy kis apróság azonnal ellenkezni kezdtem.
-De ott van mindig a közelében és így nem tudok vele beszélni anélkül, hogy gubancot kevernék kettejük között.-magyaráztam ki magam, amire Rosalie hevesen rázni kezdte a fejét.
-Ezen tudok segíteni. Majd addig elhívom Bellat és te pedig beszélsz Edwarddal, amikor elmegyünk. Jó lesz így?-kérdezte, amire én persze nem mondhattam nemet. Nem akarom én megsérteni őt...Apró alig látható mosolyra húztam szám és felugrottam egy fára.
-Menj és én majd követlek téged és amikor elmentek, én leugrom és beszélek vele.-mondtam, amire ő bólintott és már ott sem volt.
***percekkel később***
-Edward én szeretlek! És bármi áron is, de meg foglak kapni. Hallod!-üvöltöttem vele, de ő csak hevesen rázta a fejét és így próbált tiltakozni ellenem. Megéreztem, hogy Bella közeledik, sőt ami azt illeti hallottam is, amint Rose kiabált neki, hogy várjon még mert szeretne valamit mutatni neki, de ő rá sem hederített. Gyorsan, amíg még volt annyi időm, hogy másként tűnjön és ne lökjön el rögtön, kihasználva meglepettségét, megcsókoltam Edwardot. Bella épp abban a pillanatban lépett színpadi játékunk nézőterére és pár percig csak nézte a darabot.
-Edward!-rekedtes, akadozó hangjára szétrebbentünk, mint akik oly hosszú ideje nem buktak le. Bella szeméből véres könnycseppek kezdtek folyni és ha képes lettem volna, talán megsajnálom, de nem. Erre nem lennék képes.
Bella szemszöge:
-De Rose mit szeretnél még? Elhívtál szerelmemtől és közben azt sem tudod mit akartál mutatni nekem. Kérlek ne játszadozz, mert erre sosem voltam vevő.-mondtam, de ő csak erőszakoskodott.
-Bella várj már! Eszembe jutott, amit akartam. Gyere vissza! Kérlek!-kiabált utánam Rosalie, de én már messze voltam tőle. Azt azonban magam sem akartam elhinni, amit a következő pillanatban láttam. Szerelmem egy másik nőt csókolt. Olyan szenvedéllyel, ahogy engem még soha ezelőtt. Amikor jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy az a nő nem más, mint Tanya. Meleg nedvet éreztem a szememből kifolyni és hirtelen elvesztettem a külvilággal a kapcsolatot. Sajnos ez nem olyan jó érzéssel töltött el, mint amikor az ő csókjától történik mindez. A hangom gyengén, rekedtesen, szárazon szólt és szinte meg sem ismertem, hogy tőlem származik.
-Edward.-nyögtem ki pár másodperc elteltével, de mintha ez 100 év lett volna. 100 évnyi fájdalom, amit ezekben a másodpercekben láttam. nem tudtam volna megmondani, hogy mindez a valóság, vagy képzeletem szüleménye lett volna. Már semmire sem voltam képes. Az érzés, hogy az életet jelentő személyt más nő karjában látod, elviselhetetlen, elmondhatatlanul fáj és ennél nincs rosszabb.
Abban a pillanatban, hogy meghallották hangom, szétrebbentek és Edward ijedt tekintete csak még inkább bizonyította a bűnét. Tanya magabiztos mosolya valamiért mást ébresztett bennem, de most úgy gondoltam sokkal inkább igaz, amit láttam, mint színjáték. Nem akartam, hogy még több könnyet lásson hullni szememből, így elrohantam. Még akkor sem néztem hátra, amikor az ártatlan Rosalieba ütköztem, de se szó se beszéd, tovább rohantam. El akartam tűnni és amikor már nem láttam más kiutat, átváltoztam. Az érzés most nem töltött el olyan kellemességgel, mint máskor. Most fájt a tudat, hogy a menekülés vezérelte bennem az átváltozást szükségességét. Az ég beborult, mintha csak ábrázolni szerette volna a bennem dúló fájdalmat. Felrepültem és már nem figyeltem semmi másra. Csak szálltam és szálltam, amilyen magasra csak képes voltam. A csillagok tompán fénylettek a ködben és a készülődő viharban. Hirtelen egy óriási fényt láttam, aztán egy szúró fájdalmat éreztem szárnyamban. Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat. A hangok eltompultak és csak egy hatalmas csapódást éreztem. Valami belém ütközött, de már nem bírtam kinyitni a szemem. Emlékképeket láttam leperegni magam előtt és akkor hirtelen rájöttem, hogy ez nem lehet valóság. Nem akarom, hogy valóság legyen. Még hallottam néhány aggódó hangot, de már nem tudtam válaszolni nekik. Elfogyott az időm és én elmerültem.
"Egy hatalmas ködben sétáltam és csilingelő angyali kacajt hallottam. Nem tudtam, hol vagyok, de azt igen, hogy biztonságban. Láttam barátnőimet. Ahogy vígan kacagtak a patak partján és a pillangókkal játszottak. Pandora odaszaladt hozzám és csalogatott.
-Gyere velünk! Hagyd őket! Csak gyere velem!-mondta egy hatalmas mosollyal az arcán. Hittem neki. Már épp indulni készültem fogva az ő kezét, amikor egy sokkal kedvesebb, szeretettel teli hangot hallottam meg. Hátra fordultam és Edward állt ott. Mosolygott és a fájdalom most is ott volt a szemében, ahogy mindig is ott volt.
-Bella szeretlek! Jöjj velem! Bízz bennem! Szeretlek!-suttogta fájdalmas hangján. valamiért mégis hittem neki. Aztán ismét Pandora próbált meggyőzni.
-Bella, tudod hogy engem régebb óta ismersz, mint őt. Tudnod kell, hogy bennem bízhatsz. Bennünk. Tudnod kell!-mosolygott kedvesen és ismét hinni kezdtem neki, de akkor megint elmozdított tőle.
-Szerelmem! Kérlek higgy nekem! Tudnod kell, hogy mindig is téged szerettelek és foglak is. Nélküled nincs értelme az életemnek.-mondta és valamiért hittem neki. Elindultam felé, de akkor egy hatalmas lökést éreztem baloldalamnál és eltűntem a semmibe. Sötét helyre kerültem és nem tudtam, hol tudnék kijutni.
Ördögi nevetést hallottam és akkor végre egy apró fénysugár jutott a helyiségbe, ahol voltam. Megláttam őt és mérhetetlen düh áradt szét testemben.
-Bella kedvesem, hát nem érted meg, hogy te közénk tartózol? Te nem vagy angyal, akinek a mennybe kellene mászkálnia. Te olyan vagy, mint én.-mondta és olyan hitelesen adta elő, hogy meggyőzött. Hittem neki. Orpheus most az egyszer képes volt valami jót is tenni az érdekemben. Mosolyogtam, ahogyan ő is tette, de valamiért most még sem éreztem azt, amit kellett volna. Nem éreztem a gonoszt, amit kellett volna. Még nem voltam teljesen olyan, mint ő.
-Orpheus miért csinálod ezt velem?-kérdeztem tőle életemben először nyugodtan és kedvesen. Ő zavartan elmosolyogta magát. Végre nem azt a sátáni alakot láttam benne, amit eddig.
-Fel kell nyitnom a szemed. Te hozzád nem ő való.-mondta teljes meggyőződéssel. Aztán már csak utolsó mondata visszhangja csengett fülemben, de már nem láttam őt sehol.
-Lányom!- hallottam meg anyám hangját. Azt a hangot, amit gyermekkoromban, de amikor hátra néztem Calliope állt a fényben és kezét felém nyújtotta. A hirtelen fény miatt kezemet szemem elé kellett helyeznem.
-Calliope? Te most valódi vagy?-kérdeztem hitetlenül.-Hol vagyunk? És miért?-kérdeztem és még rengeteg kérdésem lett volna, de ő csak rázta a fejét. Kedvesen mosolygott és tudtam, benne valóban bízhatok. Elindultam felé és megfogtam a kezét. Lassan sétáltunk a fény felé és amikor beléptünk, egy hatalmas szobában voltam. Felismertem ezt a helyet. Edward szobája volt az és az egész család körülöttem volt. Alice szerelme karjaiban némán zokogott, ahogy az egész család. Edward folyton engem szólított és a hasamra helyezte fejét. Zokogott. Rájöttem, hogy a válasz végig bennem volt és még csak egy pillanatra sem változott meg.
-Calliope!-kiáltottam fel, de ő hirtelen egyre távolabb került tőlem.
-Menj Bella! Menj és dönts! A válasz már benned van, csak mondd ki!-kiáltotta, aztán eltűnt. Hatalmas fény lepte be szemem és pár hunyorítás után rájöttem, hogy újra testemben vagyok."
-Bella, szerelmem!-terült szét Edward arcán egy hatalmas mosoly, majd meg akart csókolni, de én az utolsó pillanatban eltoltam magamtól. Meglepődött, de megértette, miért teszem ezt.
Aztán már csak a többiek ölelését éreztem. Edward szomorúan állt fel ágyamról és kisétált a szobából.
