6. fejezet-Csalódás:

Sziasztok! Mivel olyan gyorsan megkaptam a min. 3 komit, ezért gyorsan hoztam a következő fejit... :) Azért szerintem ennél többre is képesek vagytok! Erőltessétek meg magatokat és írjatok pár komit. Nekem annyi is elég, hogy jó, vagy ha nem tetszik, akkor szar...csak írjatok valamit, hogy tudjam mi a véleményetek! Köszönöm! És a 3 kommentezőnek is nagyon köszönöm, hogy ők legalább írtak, mint mindig :) Szóval komikat! Jó olvasást! Puszi!

Hamar odaértem a Cullen villához, amely még a mai napig a maga csodálatos pompájában csillogott. Elért az a kellemes nyugtató, mégis kissé ideges érzés. Az idegesség csak a viszontlátás miatt van és attól is, hogy milyenek, hogy fognak reagálni, ha ilyen hirtelen minden előzmény nélkül ismét megjelenek az életükben, főleg Rosalie reakciója aggaszt, hiszen ő sosem kedvelt és talán még boldog is volt, amikor eltűntem az világukból.
-Mi legyen Istenem? -kérdeztem, de most nem kaptam választ. Mintha csak magamban beszéltem volna. Vicces. Kiszálltam a kocsiból és lassan, de magabiztos léptekkel haladtam a cél felé. Halkan kopogtattam az ajtó, hiszen tudtam, úgyis meghallják. Jó fülük van.
-Bella? Tényleg te vagy az? -ugrándozott örömében, a szokásához híven.
-Szia Alice! Igen itt vagyok, de most Edwardhoz jöttem, mert beszélni akart velem és most itt vagyok, meghallgatni őt. -nem mintha sokat változna a véleményem. Tudom, hogy csak a szemembe akarja vágni, hogy ne őrüljek, mert nem miattam jött vissza és ne szóljak majd az életébe, ha egy lánnyal látom...Vagy  mit tudom én?!
-Persze! Értem. -mondtam lemondóan és már ott sem volt. Hirtelen annyira megsajnáltam, hogy így viselkedtem vele, de nem! Bella nem lehetsz ilyen suta! Ők elhagytak, Alice is köztük volt és ő sem gondolt rád. Nem gondolta, hogy mennyire fog fájni a hiányuk. Nem érdekelte, hogy élesz-e vagy halsz! -mondta a józanabbik énem. Hát igen, mondtanában egy kicsit túl sokat vitatkozik a két felem. Talán érzik, hogy valami újnak nézünk elébe. Valaminek, ami még az eddiginél is rosszabb lesz.
-Bella! Hát eljöttél!- suhant felém mérhetetlen boldogsággal, amit persze nem értettem. Ha nem szeret, akkor minek őrül. Biztos csak előre látta, hogy ki fog készíteni, de nem. Nem adom meg ezt az örömöt neki, nekik. Soha nem látnak egy gyenge teremtésnek, vagy bárminek is hisznek engem.
-Itt vagyok. Mondd mit akartál, mert nem érek rá! -sürgettem, mert egyre kellemetlenebbül éreztem magamat ebben a házban. A sok emlék a fejemben újra éledt és éreztem, hogy nagyon elszomorít ez az egész hely, körülmény. A szememet szúrni kezdték a könnycseppek. Nem akartam, hogy gyengén lássanak, ezért gyorsan elfordultam és megdörzsöltem a szemeimet és kivételesen szót fogadtak nekem és nem jött újabb a letöröltek helyett.
-Bella én sajnálom! -kezdte. Sajnál, de mit? Azt, hogy mennyi fájdalmat okozott? Vagy, mit?
-Mit sajnálsz? Azt sajnálod, hogy bántottál, vagy azt, hogy elmentél és meg sem hallgattál? Vagy azt sajnálod, hogy egyáltalán leálltál egy ilyen szerencsétlenel, mint amilyen én vagyok? Tudom nem vagyok egy főnyeremény, de akkor meg minek kezdtél ki velem? Miért, ha tudtad, hogy úgysem tudsz szeretni? Neked nincsenek érzéseid. Tudod mit? Igazad volt. -mondtam és itt egy kicsit megálltam, mert éreztem, ha folytatom, akkor el fogom sírni magamat, amit nagyon nem szeretnék.
-Miben volt igazam? -kérdezte értetlenül. Chhh! Mintha nem tudná.
-Hogy miben? Abban, hogy nincs lelked. Nincs, mert ha lenne, akkor nem tetted volna azt, amit tettél. -mondtam és láttam, hogy nagyon szíven ütötték a szavaim. De ez van, ezt dobta ki a gép.
-Ne mondd ezt kérlek! Ne mondd ezt, mert ez ne...-szipogta, de nem hagytam, hogy befejezze.
-Elég volt Edward! -kiáltottam rá, amitől az éppen felém tartó keze megállt a levegőben. Magabiztossága már színen sem volt. Rémülten rám pillantott és vártam, hogy mi lesz a következő lépés. -Ne bonyolítsuk egymás életét jó? Elegem van, hogy akárhányszor a közelemben vagy, szenvedek, mert te önző módon csak magadra gondolsz. -üvöltöttem, amire nagyon ideges lett.
-Hogy én önző? Én gondolok csak magamra, amikor mindent megtettem, hogy te boldog légy. -köpte a szavakat.
-Mindent megadtál? Lehet, de mindig minden úgy történt, ahogy te akartad. Mindenki el volt nyomva, csak a te döntésed számított. Amúgy meg, ha ennyire zavart, hogy mindent nekem adtál, minek adtad. Minek adtad nekem a szabadságod, ha nem is szerettél soha. Csak kihasználtál.
-Bella! Fogd be és hallgass! -ordított rám, amitől köpni nyelni nem tudtam. -Hát arra még nem gondoltál, hogy önző módon elhagytalak, mert féltettelek? Mert azt hittem, ha távol vagyok tőled, akkor semmi bajod sem eshet. Elfelejtesz és kettőnk közül csak én szenvedek. Csak én fogok belehalni egy reménytelen szerelembe. -üvöltötte és én hirtelen nem tudtam semmit sem mondani. Ennyi volt. A közömbösség lehullott és minden érzelmemet közszemléletre adtam. Edward lassú, pici léptelekkel közeledett felém és tudtam, hogy megkapja, amit akar. Az övé vagyok. Minden porcikám az övé. Érzem a zsigereimben, hogy ő kell nekem. Őt akarom és soha senki másra nem tudnék úgy nézni és gondolni, mint rá. Ő életem szerelme és tudom, hogy nélküle az életem nem teljes. Ő a másik felem. Nélküle az éjszaka csak sötét és nincsenek csillagok, nincs hold, vagy ha van is, akkor is csak egy félhold van. Ami valljuk be senkit sem elégítene ki. Senkinek nem lenne elég, ha csak félig teljesülne a kívánsága. A lényeg sosem lenne ott. Keze már éppen nyúlt arcom felé, amikor az ajtó kicsapódott és egy szőke szépség lépett be azon. Amikor megpillantotta szerelmemet, arca felderült és Edward karjaiba suhant, majd megcsókolta. Megcsókolta és abban a pillanatban az én szívem örökre összetört.
-Szerelmem már úgy hiányoztál! Sajnos csak most tudtam idejönni. Elbúcsúztam és a szüleim már tudják, nem megyek vissza. Örökre a tiéd vagyok, ahogy kérdted. - mesélte vidáman és nem úgy nézett ki, mintha Edward tiltakozna ellene. Rohadék, mint a többi férfi a világon.
-Tanya! -kiáltott rá és a szőkeség lehuppant a földre.
-Áu! De szívem ez most miért? -kérdezte meglepetten.
-Bella kérlek ez...ez nem...-próbálta kimagyarázni a helyzetet, de sajnos már így is túl világos volt minden. Túlságosan is az volt.
-Semmi baj. Hidd el, mindent teljesen világosan értek! -mondtam, aztán eltűntem onnan, amilyen gyorsan csak tudtam. Száguldottam a kocsimmal, és már kezdtem sajnálni, hiszen a megszokottnál egy kicsit túl hajtottam az én szerelmemet. Igen már ő az én egyetlen szerelmem. Bármennyire is fájni fog és tudom lehetetlenre készülök, de el kell felejtenem őt. Soha többé nem akarok rá gondolni. Egész idő alatt, ami nélküle telt el az elmúlt fél évben, minden éjjel csak számoltam. Számoltam a perceket, az órákat, a heteket. Számoltam, mert azt hittem, hogy vissza fog jönni hozzám. Bár azt nem tudtam, hogy meddig kell számolnom ahhoz, hogy eljöjjön a szőke hercegem, Edward. Minden éjjel azért imádkoztam, hogy újra az enyém legyen és szeressen engem,csak engem. Erre most kiderül, hogy már rég túllépett rajtam. Nem igaz, hiszen nem is volt min túllépni.
Hazaértem és egy igen különös vendég fogadott engem. A méreg olyan gyorsan forrt fel bennem, hogy az hihetetlen. Azt hittem, hogy most rögtön felfedem magam és neki ugrok a torkának, mert akkor minden szenvedésemnek vége lenne. Utána végeznék magammal -ami megjegyzem, elég lehetetlen szó- és minden baj elszállna.
-Te mit keresel itt? -szegeztem neki a kérdést, hiszen kicsit sincs most kedvem hozzá.
-Beszélnünk kell! -mondta.

5. fejezet-Egy szép nap:

Sziasztok meghoztam a fejit, remélem, már vártátok! És azt is, hogy tetszik majd ez a feji...! Jó olvasást És jó lenne, ha kapnék érte legalább 3 komit! Légyszi! Puszi!

Reggel csiga lassúsággal készültem az iskolába. Varázsoltam magamnak egy szép összhatást,aztán már otthon sem voltam. Az iskolába vezető úton azon gondolkodtam, hogy vajon mit keresett Orpheus az iskolában? Még mindig nem tudtam kideríteni, de esküszöm, hogy meg fogom tudni, ha bele is halok...
Aztán valahogy terelődtek a gondolataim, még hozzá Edward felé. A szívem még mindig nagyon fájt, amiért elhagyott és talán már sohasem leszek képes megbocsátani neki, bár nem is fog erre kérni, hiszen ha nem szeret, akkor minek kéretőzne vissza. Nélküle semmi vagyok. Elvesztem és soha nem is akarok már mást, csak őt. Olyan ez, mintha az ember nem kapna levegőt, elment vele együtt a  levegőm is elment, az életem és tudom soha nem kaphatom már vissza. Kérdezem, ki az a Bella? Sokan válaszolnak: Te. Ők tévednek. Én nem Bella vagyok, Bella már meghalt. Meghalt akkor, amikor ő elment és meg sem várva, hogy elmondjam a nagy titkomat, amit még senki nem tud ezen a földön. Nem kért belőlem és ez iszonyatosan fáj. Elvitte a másik felemet, ami nélkül sosem leszek teljes. Elvitt mindent, ami fontos volt nekem. Gyűlöllek Edward Cullen! Teljes szívemből gyűlöllek! -ordította lelkem. Már ha nekem van olyanom...
Az iskola parkolóban még volt egy hely, sőt mellettem még volt kettő hely, ahogy tegnap is. Nem értettem, hogy miért vannak olyan zsúfoltan, ha itt ekkora hely van. Mindegy a fő, hogy nekem van parkolóhelyem. Gyorsan leparkoltam és kiszálltam, az iskola irányába igyekeztem, amikor egy kedves fiú belém ütközött. Persze nekem teljesen máshol járt az eszem, szóval ez is Edward számlájára írandó. Már a sétálás is veszélyes számomra, miatta.
-Ne haragudj! Nem láttalak. -kértem elnézést a fiútól, aki nagyon feltűnően méregetett engem.
-Semmi baj. Én sajnálom! Óvatosabbnak kellene lennem. -mondta és megfogta a vállamat, amire én hátrálni kezdtem. Naná, hogy ezt észrevette. Egyszerűen ha valaki közeledni próbál felém én elfutok...úgy érzem ilyenkor, hogy megcsalom a szívemet, megcsalom a szerelmemet, aki elhagyott. -Hogy hívnak? Bocsi, de még nem láttalak és nem tűnsz éppen elsősnek. -állapította meg a nyilvánvalót.
-Oh, nem én már régen is idejártam, csak elköltöztem családi okok miatt és most megint visszajöttem, szóval inkább te tűnsz újnak. -magyaráztam. Reméltem, hogy elfelejti, amit kérdezett, mert jól tudtam, hogy a bemutatkozásból később többet akar, amire én nem leszek képes.
-Értem. Kellan. Kellan Graham vagyok. -mondta és a kezét nyújtotta, amit én készségesen el is fogadtam, de a nevemet még mindig nem mondtam meg.
-Szia Kellan! Most mennem kell. -mondtam és már el is araszoltam onnan. Mire feleszmélt már csak hűlt helyemet látta.
-Hé Bella hallottam, hogy visszatértél! -kiáltott felém egy nagyon kedves ismerős hang. Azonnal a hang tulajdonosa felé pillantottam és akkor megláttam őt. Abigail Bower az én nagyon kedves barátnőm, éppen felém tartott.
-Abi! Szia drága barátnőm! -köszöntöttem és éreztem, hogy az újbóli találkozás egy kicsit meghatotta lelkemet.
-Mi újság veled Bells? -érdeklődött hevesen.
-Semmi különös még élek. -mondtam és ebben a pillanatban éreztem, ezzel a kérdésével felszakította még nem is annyira régi sebeimet. Eszembe jutott, amikor ő elhagyott. Akkor én is elhagytam a földet és valahova teljesen más világba kerültem. Ott nincs fény, nincs boldogság, nincsenek remények, se szerelem. Semmi, ami az életet képezi.
-Sajnálom én nem akartam felhozni, csak... érdekel, hogy mi van veled....- dadogta. Na igen..tudom, hogy nem kész akarva bántott meg ezzel az egy kérdésével, de azért sikerült. Nem haragszom rá, nem is tudnék, ahogy Alice barátnőmre sem tudtam volna, ha nem bánt meg ilyen mélységesen, hiszen ugyanúgy elment minden szó nélkül. Elment és még csak el sem köszönt, akkor miért érdemelne megbocsátást?
-Nem történ semmi, csak még friss esemény. -mondtam és a kibuggyanó könnycseppet letöröltem a felsőm ujjával.
-És részvétem a szüleid miatt. Csak nemrég hallottam, ami velük történt. -mondta és úgy éreztem, mintha valaki figyelne és hallgatózna. Körbe néztem, de sehol senki.
-Jól vagy? -kérdezte Abi aggódva. Persze még neki is feltűnt, hogy mennyit mocorgok.
-Igen,csak mennem kellene. -mondtam. -Majd még beszélünk, ha máshol nem, majd az ebédlőben. Szia! -mondtam és egy puszit adtam az arcára, azzal el is mentem onnan. Még láttam, hogy a folyóson lefagyva áll és néz felém. Talán egy kicsit bunkó voltam, de nem tudom, éreztem, hogy valaki engem figyel. Talán már üldözési mániám is van. -gondoltam magamban és jót nevettem magamon. Elővettem az órarendem és rájöttem, hogy az első órám nem más, mint biológia. A kedvenc órám. Ez azért ennyire kedves nekem, mert Edward itt szólított meg először. Bár az előtte való órán egy kissé furcsa volt, persze akkor még nem tudtam, hogy ő egy vámpír. Most már jól tudom, de még nem tud rólam semmit. Nem tudja, hogy én egy...-gondoltam és nem tudtam befejezni, mert megláttam őt. Ott ült, ahol akkor, amikor megismertem. Akkor ott és a találkozás egy életem végéig kiható kapcsolatot kovácsolt. Erős érzelmeket, amik sohasem apadnak ki. A lángot, ami bennem gyújtott még most is lángol, most amikor vízzel próbálta eloltani. A víz erős elem, de az én szerelmemet még az sem öli meg, nem soha! Bármennyire is fáj, hogy ő már nem viszonozza az érzéseimet, én akkor is szeretem és szeretni is fogom, mindörökké!
-Jó napot Mrs. Swan! Késett. -mondta szigorúan a tanár. persze én már jól ismertem, tudtam, hogy a látszat most is csal.
-Igen sajnálom, de feltartottak pedig az ön órájára mindig sietek, mert nagyon szeretem. -mondtam és ez a vallomás nagyon meghatotta a kicsi szívét.
-Jól van. Ezzel akkor meg is menekült, de nem forduljon elő többet. -mondta és a helyemre invitált. A helyemre, ahol ott ült ő, ahogy akkor is...akkor régen, amikor még szeretett. Amikor még tudta azt hazudni, hogy szeret. Most miért nem tud hazudni? Annyiszor kértem Istent, hazudjon még! Hazudja, hogy még mindig nagyon szeret és csak viccelt, amikor elment. Bár elég rossz vicc lenne tőle, de mindegy is lenne, ha nem lenne igaz, ami teljesen nyilvánvaló. Hiszen ki vagyok én? Egy senki. Lehet, hogy nem az vagyok, akinek ő látott engem, de ez most már mindegy. Soha nem fogja megtudni. Az emlékek rohamosan tódultak fejembe. Emlékek, amiket vele éltem át és talán álmomban majd tovább álmodom őket. Minden éjjel azért könyörögtem a holdnak, hogy adja vissza nekem, vagy ha nem is lehet már az enyém, legalább hadd lássam az a tökéletes valóját. ÉS most amikor itt van, most amikor újra mellettem lehet, már nem kell. Gyűlölettel és megsebzetten néztem rá. Éreztem, hogy a düh elönt, de tudtam, a bosszú mindig édes. És én nagyon lassan fogom tálalni azt.
-Szia! -köszöntött nagy mosollyal és én már most jól tudtam, hogy e mögött a mosoly mögött valami készül. Valami, ami keresztbe tesz a terveimnek.
-Szia! -mondtam, aztán úgy tettem, mintha onnantól kezdve csak a tanárra koncentráltam volna. Pedig mindvégig csak őt figyeltem a szemem sarkából.
Az óra elteltével én rohantam ki a teremből, de még az ajtóban megállítottak. Féltem. Ettől a pillanattól féltem.
-Bella beszélnünk kell! Kérlek hallgass meg! Kérlek! -könyörgött, de megmenekültem, hiszen ekkor megláttam a szomszéd teremből kijönni Abigail. Ránéztem és látta, hogy könyörgök neki.
-Szia Bella! Beszélnem kell veled! -kiáltott a szomszéd ajtótól.
-Azonnal megyek! -kiáltottam vissza és már ott sem voltam, Edward még kérlelőn nézett rám, de én próbáltam nem megpuhulni. Különben is mit akar tőlem? Még jobban földbe gázolni? Még ezerszer elmondani, hogy már nem szeret, amikor így is még mindig visszhangként zeng a fejemben?
-Szia! Mondd mit akarsz mondani? -kérdeztem, bár jól tudtam, hogy Edward képessége által mindent jól tud. És én tudom, hallja Abi gondolatait, amik árulkodnak az igazságról. De Abi miatt meg kellett játszanom magamat.
A biosz óra után siettem a matek órámra. Az szintén nagyon gyorsan eltelt. Majd egy francia óra, amit nagyon szeretek, mint azt már mondtam. A sok-sok ötletem egyike a plusz idegennyelv a kötelező kettő mellett. Ez a német. A 3. órám lyukas óra lenne, de ilyenkor van egy németem, ami kicsit nehézkesen ment, de majd idővel belejövök. Elvégre még csak most kezdtem nem úgy, mint a spanyol és a francia nyelvet. A német bár nehéz és lassú idejű volt, vége lett. A csöngő nem csak az órát zárta, hanem hívogatta  a diákokat az ebédlőbe, ahol mindenki ehetett, amit csak a gyomra megkívánt, vagy a szeme. Tiszta terülj-terülj asztalkám volt a látvány, ami az ebédlőben fogadott. Bár a tudat, hogy még egy német órám lesz már nem volt ennyire nagy boldogság. Az ebédem nyers zöldségekből és gyümölcsökből állt. Megettem mindent, mert jól esett a gazdag ízvilág a számban. Majd annak ellenére, hogy még bőven volt időm, siettem a terembe. Hogy miért? Mert olyan személyek léptek az ebédlőbe, akiket nagy ívben el akarok kerülni. Persze nem félek tőlük, hiszen ők csak emberek, de nem akarom, hogy kihúzzák a gyufát nálam, mert azt nagyon megbánják.
-Nocsak-nocsak, kit látnak szemeim? Csak nem menekülünk a kaja elől? -kérdezte gúnyosan és az egész diáksereg engem bámult, mivel kicsit sem halkan szólított meg engem. Ez sokkal jobban dühített, mint azt gondoltam volna. Ezt ne állhatom meg visszavágó nélkül. Szépen lassan közelebb léptem az ellenségemhez, a másik csak messzebbről figyelte a fejleményeket. Ő tudta, hogy nem igazán vágódna be Edward Cullen szerelménél, ha én most beégetném. A másik bátrabb volt, ő kezdeményezte a vitát, de én befejezem.
-Nem megettem, mert erősnek érezte magát, de mint látod én győztem. Miért van valami gond? Vagy csak félsz, hogy nem maradt neked, mert akkor megnyugodhatsz nem fogsz éhen halni, hagytam neked is és a kis barátnőd részére is. -mondtam a háttérben meghúzódó pincsire mutatva. Nagyon mérgesek lettek, de a pincsi nem tett semmit csak gúnyosan nevetett, mert ha lépett volna, akkor nagy beégésnek lett volna részese.
-Nagyon rendes tőled, de edd csak meg, mert mi sem szeretnénk, ha elmenne az erőd. -mondta és láttam Edward ekkor rám emelte tekintetét, bár eddig is éppen engem figyelt, de most valahogy jobban.
-Hm...Köszönöm, de az erőm kaja nélkül is sokkal nagyobb, mint amiről te valaha is álmodni mertél. -mondtam azzal be is fejeztem a mondandómat, mert kiléptem a teremből, de még az ajtóban volt egy kis csínytevésem. A két személy elindult a "kajaosztó" felé, de nem hagyhattam, hogy esés nélkül megússza az ebéd választást. Visszafelé, az étellel a kezében "véletlenül" megcsúszott, de hogy ebből ki ne maradjon a barátnője, -aki mellesleg rászállt Edwardra-hát az esés közben elrepülő kaja nem veszett kárba. Szegény csaj kapott egy kis vegyes pakolást az arcára. Hát én figyelmeztettem őket, hogy vigyázzanak.

/pár órával később-otthon/

Egész nap azon járt a fejem, hogy mi van ha mégis igaz, amiért annyiszor imádkoztam. Mi van, ha Edward még szeret és csak azért hazudott, hogy megvédjen engem és most ezt akarta elmondani nekem. Nem tudok megszabadulni a tudattól, hogy lehet, most én rontom el a makacsságommal. Ezt nem hagyhatom! Azonnal átmegyek hozzájuk és megbeszélem vele a dolgokat. Remélem, hogy még nem késő semmihez!

4. fejezet-AZ új, kitalált életem kezdete:

Sziasztok! Bár nem igazán ragadtattátok el magatokat a komi írásával, de én rendes vagyok és hozom a fejit. Viszont ezért kérek cserébe valamit. Még pedig min. 3 komit és hozom a következő részt. Jó olvasást! Puszi!

Sokáig gondolkodtam a hétvégén és amikor feleszméltem már reggel volt. Rájöttem, hogy eljött az első iskolanap a számomra. Annyira izgatott vagyok, hiszen már olyan régen voltam diák. Ez az utolsó évem a suliban és szeretném, ha nagyon emlékezetes lenne. Bár szerintem minden diák így indul neki a nehéz feladatoknak. Büszkén, emelt fővel fogok az iskola folyosóján sétálni és begyűjtöm majd a sok irigy tekintetet.
-Büszkén sétálok majd, hiszen sokkal nagyobb vagyok, mint ők. -mondtam ki hangosan is, amit gondoltam. -Irány a tanulók réme! -kiáltottam fel és már el is indultam a kocsimhoz, hiszen a sok gondolkodás közben el is készültem. Gyorsan beszálltam a kocsiba és már ott sem voltam. Olyan erővel tapostam a gázra, hogy a kocsi elindulásakor olyan volt, mintha kilőtték volna. Vajon milyen lesz újra a suliban? Milyen érzés lesz megint diákként a padba ülni, ahol annyi, de annyi emlékem van róla és mindenkiről. Az életem legfontosabb részeiről. A tanárok vajon elfogadnak, ahogy akkor, vagy már elegük van a folytonos költözéseimből. Persze ők még úgy tudják, hogy elköltöztem családi okok miatt. Végül is azt a hazugságot, hogy a szüleim meghaltak nevezhetjük annak. Annyi kérdés zakatolt a fejemben és egyikre sem jött válasz. Hát kérdezem. Miért? Miért ez a sok szenvedés? A tanárok tudtak rólunk, így ha most megtudják a szülőket, akkor sajnálkozni fognak. Majd azt kell nap, mint nap hallgatnom, hogy szegény lány először a nagy szerelmét, majd a szüleit is elveszíti. Mert így volt. Valóban elvesztettem az apámat, amikor nem jött össze az, amire mindig is vágytam, a szerelmemmel való élet az idők végezetéig. A szüleim meghaltak akkor, amikor ő elment, ahogy én is halott vagyok. Nélküle egy nagy semmi. Az anyám soha nem is létezett számomra, mindig is apám nevelt, de már ő sincs többé. Egyedül vagyok. Nem. Ez így nem teljesen igaz, hiszen atyám mindig velem van. Odafentről figyel engem. Időközben megérkeztem az iskolaparkolóba, ahol megtaláltam a helyemet. Még nem volt ezen a részen senki, de valamiért nagyon furcsán néztek rám a többiek. Most nem akartam senkinek a fejébe mászni, szóval inkább elsuhantam mellettük.
-Jó napot kívánok! -köszöntem a portásnak, aki vidáman csilingelve köszönt vissza rám.
-Jó napot!
-Tudna nekem segíteni? -kérdeztem félénken.
-Persze, miről lenne szó? -kérdezett vissza.
-Nos az órarendemről. Tudja szeretném megváltoztatni, ugye még lehetséges? -kérdeztem bár tudtam rá a választ.
-Természetesen még lehet róla szó. Milyen órákat szeretnél felvenni és melyikeket akarod törölni? -kérdezte.
-Nos ezeket itt levenném és helyettük szeretnék spanyol órát és biológiát tanulni. -mondtam, amire azonnal hevesen bólintott.
-Nagyszerű! Valamiért ezekre jelentkeznek a legkevesebben és ha te msot nem kérted volna át magad, akkor nem is indult volna ilyen csoport nektek. -magyarázta örömének okát.
-Oh értem. Akkor én most mentettem meg az iskola biológia és spanyol párti diákjait. -mondtam boldogan.
-Valahogy úgy. -mondta, aztán már kész is voltam. Az új órarendem szerint az első órám matek lesz, amiért nagyon nem vagyok oda, de ez van. Csak akkor szeretem, ha értem az anyagot és ha a tanár még mindig ugyanaz, akkor nem sokszor fogom kedvelni az óráját.
-Köszönöm! Viszlát! -köszöntem el a portásnőtől.
-Szívesen és ha valamire még szükséged van, akkor csak nyugodtan szólj nekem! Viszlát! -kiáltotta még utánam és nem hiszem, hogy gondolta volna, hogy még teljesen tisztán hallottam, amit mondott...
A terembe belépve nagyon meg voltam lepődve, hiszen még senki sem volt bent, pedig két perc és csengetnek. Mindegy is, a lényeg, hogy én már itt vagyok és váron, hogy eljöjjön a tanár. Ahogy mondtam is két perc múlva be is csengettek az órára, és abban a pillanatban ezernyi diák rohant a folyóson, hogy beérjen az órájára. Valami itt nagyon nem jó. Amikor én idejártam pár hónapja, akkor minden diák rég bent ült a teremben, amikor még be sem csengettek, de ezek most nem éppen úgy néznek ki, mint az akkori diákok. Mi folyik itt?
-Jó napot kívánok! Miért nincs kint a többiekkel? -kérdezte a tanár. Bár látszott rajta, hogy új itt, ebben a suliban, mégis annyira magabiztos volt, ahogy a lépkedett. Nem tűnt annyira újnak. A szemei, a szemei annyira emlékeztetnek valakire. De kire?
-Miért mi van odakint? -kérdeztem. Olyan gonoszan fordult vissza és tekintett rám, hogy azt hittem a vesémig lát. Persze már tudom ki ő. De miért jött? Nem tudom, csak azt, hogy kifogom deríteni, hogy mit akar a földön. Elindult az ajtó felé, de nem én még nem engedhetem el, még nem.
-Orpheus? -szólítottam a nevén, amire dühösen rám emelte a tekintetét és nekem ugrott. Elkapta a torkomat, de én erősebb vagyok, így lángolni kezdett a testem, amitől azonnal elugrott, hiszen megégettem a kezét. Olyan gyorsan eltűnt, hogy még pislantani sem volt időm. Persze, ha nagyon akartam volna, akkor nem tudott volna elmenni. Mindig keresztbe tesz nekem, rettentően gonosz, de én akkor is le fogom őt győzni. Esküszöm!
Aztán néhány szempillantás alatt megtelt a terem, mivel az imént nem a  termekbe, hanem az udvarra siettek a diákok, bár azt még mindig nem tudom, hogy miért.
-Jó napot kívánok! -jött be az igazi tanár. Tiszta kedvesség és értelem tükröződött róla. Még csak köszönt és én már az egész életét jellemezni tudnám.
-Jó napot kívánok! -köszöntem én is, hiszen így illik.
-Oh, te lennél az új diák ugye? -kérdezte kedvesen.
-Igen, ön pedig az új tanár. -fejeztem be a mondatát.
-Igen, de honnan tudsz te ilyeneket, hiszen még csak most jöttél, de már tudod, hogy ki új  itt és ki nem.
-Nos, igen, hiszen én ide jártam, csak néhány gond miatt el kellett utaznom, és most visszajöttem. -meséltem, aztán hirtelen valaki felszólalt a hátam mögött.
-Tudja tanárnő az úgy volt, hogy ez a kedves lány szerelmes lett egy fiúba, akit valami oknál fogva csak ő tudott elcsábítani. -mondta kissé gúnyosan, majd egy másik diák folytatta.
-Na igen, de persze nem volt hosszú életű, a fiú elment, és ez a tünemény is utána, ahogy a szülei, de most visszajött, mert a nyáron elpatkoltak a szülők, ugye? -kérdezte a végén kissé bunkó módon.
-Nos, azt hiszem egy kicsit rosszul csiripeltek a madarak neked. -válaszoltam én is gúnyos hangnemben.
-Köszönjük, Naomi és Rudyard. Rátok mindig  számíthat az ember. -mondta a tanárnő.
-Nos tanárnő, ha még nem ismerné őket, akkor én szívesen mesélek róluk pár apróságot. -ajánlottam és komolyan is gondoltam.
-Rendben, majd megkereslek, ha valami kérdésem merülne fel. Részvétem minden gond miatt! -mondta.
-Köszönöm!
-Jól van, akkor folytassuk az órát, mert azt látom, hogy mindenki jól ismeri az újra idetartozó diákunkat, és én meg majd szünetben ismerkedek vele egy kicsit.
Ott hagytuk abba, hogy...-folytatta, de én már lelkileg valahol máshol jártam. Messze innen, távol, ahol nincs semmi gond, semmi zaj, semmi rosszakaró, csak én vagyok és az álmaim.
Az egész napom olyan lassan telt és bár megtehettem volna mégsem gyorsítottam fel az időt, ahogy akkor sem tettem, amikor Edward elhagyott. Persze visszamehettem volna az időben, hogy mindent másképp csináljak, de nem akartam, hiszen ha már nem szeret, akkor nem lenne értelme a kapcsolatunknak bármennyire is szeretném azt. Irodalom órán a tanárnő érdeklődött még az állapotom felől, hiszen szerintük nagyon sápadt voltam, bár én ebből semmit sem éreztem, hiszen már hónapok óta olyan vagyok, mint egy hulla, akkor meg minek lepődjek meg ezen. Persze ők nem láttak az elején. Úgy éreztem magamat, mintha egy ólom súly nehezedne a testemre és már sikoltani is alig tudtam. Nem beszéltem, nem csináltam semmit, amit egy élő tesz. Meghaltam, mégis éltem. Azután a francia órán mesélnem kellett arról az időről, amikor nem voltam ebben a suliban, hiszen a tanárnőm nagyon kedves nő és mindig is szerettem őt és az óráit. Mondjuk ez látszik is a jegyeimen. Végig csak velem beszélgetett, hiszen a többiek dolgozatot írtak, és mivel a szabályzat úgy írja még nem lehet dolgát íratni velem, hát beszéltünk egy jót. Persze az osztály nagyon gyenge franciából, így nem kellett attól félnem, hogy valamit is értenek a beszélgetésből.
A kémia óra is lassan telt, ahogy az első órámon. Unalmas óra, de hát inkább a fizikát cseréltem le, mint a kémiát. Azért ez jobb egy fokkal. Szerencsére a kémiát egy ebédszünet követte, ami 45 percig tartott. ez azt hiszem nagyon jól jött, nem mintha éhes lennék, hiszen nem létszükségletem a kaja. Mindenesetre vettem egy francia salátát, ami elég is volt, még ittam egy pohár szénsavmentes ásványvizet, majd készen álltam a következő órának, ami ismételten egy irodalom óra. Nem is nagyon figyeltem, bár a tanáron sem látszott, hogy nagyon fel akarna szólítani. Aztán lett volna még egy történelem órám, bár valamiért elmaradt, mert a tanárnak dolga akadt. Szerencsére!
Végül eltelt az első napom az iskolában, minden nagyobb gond nélkül, bár ha ez a két ellenség így folytatja, akkor hamar elfogy a türelmem és még a végén belém bújik a kisördög...
Suli után hazamentem és gyorsan megtanultam mindent, amit akartam. A laptopomon megírtam, amire az iskolaújságnak szüksége lenne. Régen én voltam az egyik szerkesztője a sulis újságnak, bár lehet, hogy visszamegyek, végül is miért ne. Csak itthon kellene megírnom cikket és email-ben, vagy valami adathordozón eljuttatnom az anyagot. Lehet, hogy beszélek az újság felelős tanárral.
Még délután elmentem az iskolán kívüli foglalkozásomra, ami a vakírás volt többek között. Be vagyok osztva mindennap valami jó dolog lesz. Megtanulok vakon írni és olvasni, ami az életem részeként lesz fontos. Megjátszom majd a vakot, vagyis megtudom csinálni, hogy ne lássak, de ez most csak egy játék lesz. Másrészt meg szerintem nagyon fontos, hiszen sosem lehet tudni, hogy szükségem lesz-e rá. A rá fordított idő hamar elrepült. Olyan volt, mintha felgyorsították volna az időt. Egész éjszaka csak kattogott az agyam. Folyton volt min gondolkodni. Az emlékek sodrába vesztem és még reggel is alig bírtam kimászni belőle.

3. fejezet-Ötletek sorozata:

Sziasztok! MA jó kedvem van, ezért hoztam nektek egy kis meglepit. A folytatást. A 3. fejit...

Remélem, őrültök nekem, ill. a fejinek! Ugye kapok érte pár komit? (boci szemek) :)

Jó olvasást! Puszi!

Ma úgy döntöttem, hogy ha már itt élek a földön, akkor érjek is el valamit ebben az életben.
-De mit tehetnék, hogy könnyebb legyen? -kérdeztem magamtól. Mostanában túl sokat beszélek magamban, ami lassan már az őrülethez vezet.
-Megvan! -kiáltottam fel. Egy csomó ötletem van, de eddig ez a legjobb.
-Iskolába fogok járni és tanulni fogok, mint egy normális diák. -mondtam ki hangosan, amire gondoltam. gimnáziumba megyek és mellette különböző tevékenységeket folytatok, hogy gyorsabban teljenek a napok. Annyi minden érdekel, mint a fotózás, a művészet, írás. Igen szeretek írni verseket és történeteket is. Talán elkezdek egy könyvet valamilyen álnéven, vagy talán annyi is elég, hogy egy könyvolvasó klubba belépek, aztán kész is a többit meg csak magamnak. Majd ma regisztrálok a forksi gimiben és már diák is vagyok. Előtte viszont kell néhány irat, amivel bizonyíthatom a létezésemet, de azt majd elővarázsolom most. És csak rá kellett gondolnom és már ott is volt előttem minden hivatalos papírom. Kitalált ex lakhely, szülők és minden más.
Aztán ha elintéztem, a beiratkozást, akkor egy kis változást csinálok a házamban, mert már nagyon unom, hogy mindennap ugyanazt a képet látom és talán magamon is lesz egy kis változás. Egy kis hajszín és ruhatár csere. Lehetne sokkal vadabb öltözékem és a belsőmet is vadabbá kovácsolom.
-Zseni vagyok. Ennyi ötletet egyszerre. Új életet kezdek, bár abban már most biztos vagyok, hogy soha többé nem tudok majd más férfit szeretni.
Akkor nyomás! Gyorsan felöltöztem, de úgy döntöttem, hogy már most elkezdem a változást így elképzeltem magamat egy vad, de mégis elegáns ruhában és a garázsomba került egy szuper autó. Egy gyönyörű vérvörös BMW lehajtható tetővel. Bepattantam a kocsiba és még utoljára bele pillantottam a visszapillantó tükörbe, hogy minden a legnagyobb rendben van-e a külsőmmel. A táskámban minden fontos dolog bent volt, szóval indulásra készen állok. A motor felbőgött és már hajtottam is a célom felé, hogy új életem kezdetét vegye.
20 perc alatt oda értem és kedves diák tömeg fogadott, bár még nem tudtam, milyenek lesznek, ha én is ide fogok tartozni.
-Jó napot kívánok! Azért jöttem, mert szeretnék beiratkozni. -szólítottam meg a portást, mert tudtam, hogy ő biztosan segíteni tud nekem.
-Jó napot kívánok! Örömmel köszöntöm iskolánkban! Azonnal értesítem az igazgató urat a beiratkozásról! Egy perc türelmét kérem! -hadarta széles mosollyal az arcán.
-Rendben, várok. -nem kellett sokat várnom, alig egy perc volt és már mehettem is be az igazgatóhoz.
Hármat kopogtattam az igazgató feliratú ajtón és csak akkor léptem be rajta, amikor engedélyt kaptam a másik oldaláról.
-Jó napot kívánok! Üdvözöllek az iskolánkban! -köszöntött szintén széles mosoly kíséretében. Külsőleg igen szigorú alak, de amint kiejti az első szavát tisztán lehet látni, hogy legbelül a legszeretetreméltóbb ember az iskola környékén.
-Önnek is jó napot! -köszöntöttem én is kellő udvariassággal.
-Úgy hallottam, hogy szeretné iskolánk jó hírnevét megemelni, aminek én nagyon örülök. -mondta nekem kedvesen.
-Igen uram jól hallotta. Megtiszteltetés lenne, ha itt okosodhatnék. Remélem még nem túl késő beiratkoznom! -mondtam és még a pilláimat bevetettem a cél érdekében. Hiába az ördög vére csorgadozik ereimben.
-Természetesen ebben az iskolában bármikor van lehetőség a beiratkozáshoz, persze év közben már csak olyan tanulók jöhetnek, akiknek a tanulmányi átlaga kitűnő. -válaszolta.
-Értem és milyen papírok szükségesek? -kérdeztem, mintha nem tudnám.
-Először is kellene egy személyigazolvány, anyakönyvi kivonat...-mondta, de nem is igazán figyeltem rá, mert nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha életem legfontosabb személye a közelben lenne. Nem értettem, mi történik velem, de próbáltam nem is nagyon figyelni a megérzéseimre.
-Már is adom. -mondtam, amikor rájöttem, hogy végzett a monológjával. És a hamis, varázsolt papírjaimat a kezébe nyújtottam. Figyelmesen megnézte őket és egy csomó kitöltendő papírt nyomott a kezembe.
-Ezeket kellene kitöltened holnapra, ha esetleg jó neked. -mondta kedvesen.
-Természetesen minél hamarabb sikerül átiratkoznom, annál jobb. Persze a kezdés sajnos még nem igazán alkalmas, szóval ha nem lenne túl nagy gond, akkor hiányoznék még pár napot. Tudja most költöztem ide és még nagyon sok mindent el kell intéznem. A szüleim most nyáron hunytak el és azzal kapcsolatban is kellenek még hivatalos papírok. -kezdtem, de az igazgató nem igazán ért már rá, bár ezt én is nagyon jól tudtam, ahogy azt is, hogy már rég nem figyel és az engedélyt írásban is megkaptam, hogy tudjam igazolni magam, amikor végre belátogatok a suliba.
-Rendben van, akkor pár napra írok neked engedélyt és mehetsz is. -mondta és mire kimondta már a kezemben is tartottam a papírt.
-Köszönöm, akkor majd holnap beszaladok a papírokkal és majd jövő héten jönnék iskolába. -ecseteltem az ötletem, amire az igazgató szinte azonnal bólintott.
-Jól van. Viszontlátásra! -köszönt el.
-Viszontlátásra! -köszöntem én is és kiléptem az ajtón. Abban a pillanatban egy nagyon ismerős érzés kapott el. Olyan, mint amikor megpillantottam Edwardot az iskolában és az az egy pillantás elég volt ahhoz, hogy beleszeressek egy Adoniszbe. Elég volt ahhoz, hogy még ennyi fájdalom után is úgy szeressem őt, mint azelőtt, mielőtt még elhagyott volna. Körül néztem, de nem láttam senkit és tovább mentem. Kiléptem az iskolaajtón és meg sem álltam az autómig. Bepattantam és már ott sem voltam. Amikor hazamentem elkezdtem gondolni azon, hogy milyen házat is szeretnék. A szomszédok nincsenek túl közel hozzám, mert az erdő szélén lakom, de azért nem szeretném, ha nagyon feltűnne nekik a változás. Elég volt, hogy a múltkor, amikor futottam Edward és Alice elől, hülyének néztek a messzi szomszédok. Gyorsan kiszálltam a kocsimból, amivel időközben leálltam a garázsban és siettem be a házba. Hirtelen annyi ötletem támadt, hogy le sem lehetne állítani engem.
Gyorsan elképzeltem a nappalit...A falak hófehérben pompáztak és a fekete bútorok csak növelték a színhatást. Gyönyörű nagy ablak adott rálátást a világra, a rétre, ami körbevette a házamat. A nappaliból kilépve van egy folyosó, ami vezet az bejárati ajtóhoz, a lenti fürdőszobához, a konyhához és egy hatalmas lépcsőhöz, ami két felé ágazik. Először a folyosót változtattam meg. A falak csodálatosan festettek egy kissé sötét lila színben, rajtuk hatalmas képek függtek tájakról és fontos személyekről, akikben még nem csalódtam. Ezután a konyha következett. A falakat citromsárgára varázsoltam és a szekrények fehérek, az asztal fehér és a hozzá való székek váza is fehér volt, rajta színes mintájú ülőkékkel. Itt is képek díszítették a falat, de itt nem volt semmi családi kép, vagy bármi ilyesmi. Itt kizárólag csak gipszképek voltak, amikben színesebbnél színesebb szalvéták voltak, amik szintén csodálatos gyümölcsöket, virágokat, vagy zöldségeket ábrázoltak. A konyhából nyílik egy ajtó az étkezőre, amit hasonlóan képzeltem el a konyhához, csak a falak narancsosabb árnyalatúak voltak, egy üveg asztallal és fekete vázú székekkel, aminek a párnás része fehér volt. Teljesen elégedett voltam magammal, így tovább mentem. A következő célom a lenti fürdőszoba volt. Ezt égszínkék csempékkel képzeltem el, benne volt egy zuhanyzó és egy hatalmas sarokkád. A kádon pedig mindenféle finomság volt, mármint a testnek finomak, nem a gyomornak... Ezután elindultam felfelé a lépcsőn és a lépcső menti falon is sok-sok fotó volt, autókról. állatokról meg ilyenekről... Itt a fal krémszínű volt. Először a jobbra fordultam a lépcsőn, ahol egy hosszú folyosó volt, és 5 ajtón lehetett belépni. Az első ajtó egy hatalmas fehér szoba volt benne egy hatalmas üvegasztallal és körülötte sok-sok szék volt. Gondolom ez a tárgyaló lehetett. Aztán a következő szoba egy hatalmas háló szoba volt a közepén egy hatalmas medencével, és a háló rész egy tükrös ajtóval volt elválasztva. A medence két oldalán lévő falak hatalmas gardróbokból álltak. Ahogy beléptünk a háló részre egy nagy ágy volt benne, éjjeli szekrény, íróasztal, és a falrész üvegből állt. A kilátás egyszerűen mesés volt. Azt hiszem, ez lesz az én szobám így a többit már meg sem néztem. Csak annyit, hogy a lépcső másik felén hány ajtó volt. És persze még kerestem egy fürdőszobát, ami még jó, hogy a ház másik felében volt. Át akartam változtatni, de rájöttem, hogy úgy is csak én lakom ebben a házban, akkor meg mi baj lehetne belőle. Ekkor még én sem sejtettem, hogy mennyi mindent hoz még nekem ez az elrendezés...

Újabb díj!

Sziasztok ma is kaptam egy díjt, amit nagyon köszönök Musafan-nak! Örök hálám és köszönet!!!! Imádom! Bár most azt  várnátok, hogy kinek küldöm tovább, de most nem tudok senkit, már mindenki szerintem kapott ilyet, így ezt most minden társíromnak küldeném, mert igazán jó őket olvasni! Puszi!

2. fejezet: Valami elkezdődött:

Sziasztok! Ahogy ígértem ma meghoztam a fejit, mert ezt már tegnap késő este megírtam...na mindegy ...remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és kapok érte pár komit! A kövi nem tudom mikor lesz, mert egy kicsit el vagyok csúszva a másik két blogomon. Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Reggel, amikor már nyüzsgés volt utcán, kiléptem az ajtón és egy új nap elé néztem. Tudtam, hogy valami megváltozott, de csak remélni mertem, hogy most már végre pozitív irányban fog változni az életem.
-Bella! -hallottam, hogy valaki a nevemet szólítja, amikor éppen vissza akartam menni a rejtekembe. Hátrafordultam és láttam, hogy Alice tart felém az utca másik oldaláról.
-Ne Alice, ehhez most nincs kedvem, de tényleg. Menj el, amíg szépen kérlek! -mondtam neki, hiszen a mai hangulatom elég ingatag volt, szóval hamar elborulhat az agyam és vele együtt az erőm is.
-Várj már, csak egy percet kérek tőled.
-Rendben, de nagyon gyorsan, mert sok dolgom van! -mondtam és nevetni kezdett. Most meg mi a fene ilyen vicces. Nem elég, hogy hónapokig szenvedek miattuk, most még ki is nevet engem?
-Na ide figyelj, ha csak azért jöttél, hogy jó ízűen nevess rajtam, akkor már távozhatsz is, mert azt nem engedem. Ezt már tényleg nem! -mondtam és indultam volna be a házba, ha két kar meg nem ragad.
-Edward a fenébe, mondtam, hogy maradj szépen otthon, mert veled 100%, hogy nem áll szóba. -szidta le szerelmemet. Mi? Miről beszélek? Már nem, nem szerethetem őt, soha többé nem lehet az enyém.
-Bella! Kérlek beszélnünk kell! -kérlelt azzal az ellenállhatatlan hangjával, aminek soha sem tudtam ellenkezni. Aztán még időben észbe kaptam és használni kezdtem egyik képességemet. A gondolatommal megzavartam a cselekvőképességét és gyorsan elfutottam, mielőtt még gondolkodni kezdenének, hogy mit is keresnek a házam előtt. Még távolról hallottam, hogy nagy tanakodásuk után rájöttek, hogy én zavartam őket össze.
-Minek is jöttek ezek vissza? Olyan jó volt az életem, bár mihez képest nézzük. Ha onnan, hogy Edward jelenléte és az esetleges új barátnője mekkora szenvedést okozna, akkor sokkal, sokkal rosszabb a mostani állapot. -a mondatom végén rájöttem, hogy magamban beszélek és mindenki az utcán engem néz. Csak mosolyogtam hosszasan, hogy biztosítsam őket, egy őrült a szomszéduk. Amint kiértem a városból olyan tempóra kapcsoltam, ami még egy vámpírt is megszégyenítene. Egy gyönyörű tisztásra értem, ahol a mindennapjaimat kezdeni szoktam. Mindenhol fák, csak ezen a helyen van egy rét, ami tele van virágokkal. A fákon csiripelő madarak, amik még nem tapasztalták az élet keserű dolgait, bár nem is kívánom nekik, mert az rosszabb a pokolnál is. Szorgalmas méhecskék gyűjtik a napi betevőt és hangyák dolgoznak a földön, valami elpusztult tetem maradványit cipelve. Valahol messze a távolban az egyik fán egy pókocska hálót szövöget, mert előző éjszaka egy nagyobbacska élőlény ragad a börtönébe. Valahol még messzebb pedig egy tücsök hegedül, nem is, mert több 10 tücsök zenéje alkotja ezt a varázslatos muzsikát. Lepkék ezrei látogatják a virágok szirmait és ragyogva repülnek a napsütésben. Úgy szeretnék én is velük repülni, szabadon a világ gondjai nélkül...
Az erdő egyik részénél egy hatalmas szikla, amit vízesés díszít. A vízesés pedig egy kis tavacskaként egyesül. A kilátás festői, nyugodt és gyönyörű.
Könnyeim hirtelen záporként kezdtek hullani szememből és vele egyidejűleg az eső is szakadni kezdett. Ereje a zokogásom erősségével párhuzamosan nőtt. Sírni akartam és felszívódni, hogy soha senki se tudjon rólam és a létezésemről.
-Bella, kislányom! -szólított meg atyám. Mostanában egyre többször szükségem volt rá. A közelségére, a kedvességére és mindenre, amit ő nyújthat nekem. Olyan számomra, mint a második apa.
-Atyám! Annyira fáj itt belül, el sem tudom mondani, hogy mennyire fáj. Ki ért meg, ki az, akinek fontos lehetnék? -kérdeztem kétségbeesetten.
-Ne csüggedj! Hiszen itt vagyunk veled! Fentről nézzünk és vigyázunk rád angyalom. -próbált megnyugtatni Isten.
-Miért pont most, amikor kezdtem eggyé válni a fájdalommal, amit hátrahagytak, amikor elmentek, nélkülem? -tettem fel az újabb kétségbeesett kérdést, de választ nem kaptam. Hirtelen megjelentek Edwardék és egy idegen. Pontosabban nem idegen, hiszen ő Victoria, James társa volt, de ő túlságosan veszélyes személyiség volt számomra így meg kellett ölnöm. Bizonyára most azért jött, hogy bosszút álljon, ahogy az elmúlt hónapokban is tette.
-Victoria?-biccentettem felé, hiszen a tisztelet a történtek ellenére megmaradt.
-Bella?- nézett rám, azzal a " most végre meghalsz" kinézetével.
-Figyelj erre most tényleg nincs időm. Szóval, ah nem akarsz bajt, akkor távozz, ahogy ti is! -fenyegetőztem, hiszen ez be szokott jönni.
-Nem, most nem szabadulsz. Mindig megmenekültél előlem, valami oknál fogva, de most eljött az időd. -kezdte a bevezető mondatát Victoria, amit már annyiszor hallottam, hogy már megszámolni sem tudom.
-Valóban és mondd csak ezt hányszor is hallottam már tőled? -kérdeztem gúnyosan. Amire ő nekem ugrott, de én a kezemmel egy hullámot taszítottam felé és messze elrepült és lezuhant a fűbe. Éppen oda, ahol az imént szorgos hangyák hordták az ennivalót. Egy pillanat alatt előttem termett és azt hitte, hogy megijeszthet, de nem sikerült. Ezt a kis jelenetet Edward és Alice is lenyűgözve nézte.
-Ki vagy te? -kérdezte Victoria.
-Micsoda kérdésed van. Még nem unod? -kérdeztem gúnyosan, amire elkaptam a torkomat. Edward azt hitte, hogy bajom esik és felmordult, de mielőtt bármit is tehetett volna, tüzet vezettem a testemben és megégettem vele Victoriat, aki azon nyomban elengedett és mérgesen rám nézett.
-Még egyszer felteszem a kérdést és most már tényleg nem fogok szórakozni. Ki vagy te? -kérdezte egyre ingerültebben.
-Először is nyugodj le, mert még a végén felrobbansz! -mondtam és tudta, hogy a felrobbansz szó alatt arra céloztam, hogy én fogom felrobbantani. -Tudni akarod, hogy ki vagyok? -kérdeztem és láttam, hogy nem csak az ő szemében keltettem kíváncsiságot, hanem szerelmemében és barátnőmében is.
-Végre, rájöttél, hogy mit akarok először megtudni. -mondta diadalittasan.
-Először? Miért másodszor mit akarsz? -tértem ki a válaszadás alól.
-A halálodat. -mondta egyszerűen, mintha nem bizonyítottam volna még be elégszer, hogy nem tud megölni. Pedig eleinte még díjaztam volna, de ma már tudom, hogy képtelen megölni.
-Tudod, hogy azt nehéz lesz. -mondtam, amire az előző magabiztos mosolya eltűnt.
- Azt majd meglátjuk. De válaszolj már! -kiáltott rám.
-Szóval még mindig érdekel, de figyelmeztetlek, ha megtudod elfutsz szégyenedben, mert amit teszel az halálért kiált. De azért elmondom, úgy sem lesz időd tovább adni. Én az vagyok...aki...te... sosem leszel. -mondtam és a gondolatommal felemeltem őt és jó pár sor fát kidöntöttem vele, amíg már nem tudott mozdulni sem. Edward és Alice álmélkodva figyelte a mutatványomat.
Amikor végeztem a megleckéztetéssel, Edward felé fordultam.
-Még mindig tudni akarjátok, ki vagyok én? -kérdeztem haraggal teli hangon.
Edward hirtelen közelebb lépett és én azt hittem elájulok a közelségétől.
-Úgysem tudnál bántani engem. -mondta magabiztosan és sajnos el kellett vele hitetnem, hogy igenis képes lennék rá. Ránéztem azzal a "na most megmutatom, hogy igenis..." nézéssel és erősen koncentrálni kezdtem. Előttem termett egy hatalmas oroszlán. elkezdett nevetni.
-Ez lenne a kínzó eszköz. Ugyan, azért köszönöm, igencsak bőséges lesz a vacsim. -mondta nevetve.
-És mi van ha azt mondom, hogy a kajád fog felfalni téged. -mondtam ls tudtam, hogy így is lenne. Az oroszlán elindult Edward felé és éppen amikor bekapta volna eltűnt, mivel én úgy akartam. Edward rémülten pislákolt fel a földről.
-Na mi van csak nem megijedtél. az imént még magabiztos voltál. -mondtam és nevetve elteleportáltam magam a rétemről. persze a nevetésem, a "kösz jól vagyok" mosolyom egy nagy hazugság, hiszen semmi sincs rendben. Az érzelmeim, az életem és még barátaim sincsenek, akik ilyen nehéz pillanatokban mellettem állnának. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül...

Íme a blog első díja!

Sziasztok! MA megkaptam a blog első díját, amit Cukorkaa adott! Millió köszönet neki!

Akinek tovább küldöm:

Nora017 - http://szerelemazeneben.blogspot.com/

1. fejezet: Újból láthatom

Sziasztok! Meghoztam az első fejit, mert ilyen nagy örömöt okoztatok nekem! Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi rendszeres olvasom lett és remélem, hogy ennél csak több lehet! Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez is és kapok érte komikat! Jó olvasást!Puszi!

Az élet lassan telik, de tudom, hogy soha nem ér véget...Már számtalanszor próbáltam elpusztítani magam, de nem tudtam, nem sikerült. Elbuktam, ahogy minden másban is. Próbáltam elvágni az ereimet, leugrottam egy szikláról, vízbe akartam fullasztani magam és még sok-sok próbálkozás, de minden hiába volt, mert még mindig itt vagyok és szenvedek. A lelkem nélkül nem halok meg. A lelkem nélkül, amit ő elvitt és soha többé nem hozta vissza. Megölt.
-Bella! Bella te élsz? De én láttam...-kezdte el Alice. Alice? Most valóban őt látom, vagy már meg is őrültem? Mit keres itt? Mit akar tőlem, ha egyszer már elhagyott? Eddig Edwardot láttam, most már barátnőmet is látnom kell?
-Alice, te tényleg itt vagy? -kérdeztem, pedig már hangom is alig volt, az erőm lassan már elhagyott, de mégis láttam valami reményt arra, hogy ez most a valóság.
-Sajnálom! Mindent! Annyira sajnálom! -omlott a karjaimban, mintha őt hagyták volna el és már a halál torkában lenne.
-Mit akarsz? -kérdeztem kemény hangon.
-Edward...-kezdte, de én nem hagytam, hogy befejezze.
-Nem érdekel, ami őt illeti és az sem, ami téged! Takarodj innen! -kiabáltam rá.
-Bella hallgass meg kérlek!
-Miért? Ő talán meghallgatott? Vagy ti? -kérdeztem gúnyosan és gyűlölettel megtelt szemekkel.
-Sajnálom, de most rájött, hogy rosszul döntött. Azt hiszi meghaltál és elment a Volturihez. -mondta és amikor meghallottam a nevüket, megteltem haraggal.
-Hát akkor miért vagy itt, miért nem vagy mellette, hogy megvédd őt?-kérdeztem most már aggódva.
-Mert nekem nem hinné el, hogy még élsz. A látomásomban meghaltál, egy szikláról leugrottál és élettelenül feküdtél a vízben...-mondta és rájöttem, hogy az egyik öngyilkossági próbálkozásomról beszél.
-Nos, ami azt illeti megakartam halni, de még az sem sikerült. És most mit akarsz tőlem? -kérdeztem.
-Segíts! Meg kell mentenem a bátyámat, de nélküled nem megy.-mondta ki egyszerűen, mintha egyről a kettőre menne a dolog.
-Értem, szóval ide jösz és megkérsz tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, és mentsem meg a bátyádat, aki annyi fájdalmat okozott az elmúlt fél évben? Javíts ki, ha rosszul látom a helyzetet!
-Bella kérlek, tudom, hogy megbántott, de most az életéről van szó. Szeret téged, még ha hazudott is neked. -mondta Alice.
-Az nem kifejezés, hogy mennyire megbántott engem! Rendben van, megteszem, de ne várjátok, hogy utána minden olyan lesz mint régen.- mondtam ellenkezést nem tűrve.
-Jól van, ahogy akarod. Tőlem utána, akár meg is büntetheted. -mondta és átkarolt, de én nem akartam és megégettem őt, amitől ő persze megijedt.
-Áuuu! Ez meg mi volt? -lepődött meg tettemtől.
-Ez az, amit Edward nem hagyott elmondani, de már lényegtelen. -mondtam, aztán kiléptem az ajtón és beszálltam Carlise kocsijába, mivel Alice azzal jött a házamhoz.
-Bella, ugye menet közben elmeséled nekem, hogy az iménti dolgot, hogy csináltad? -kérdezte könyörgő szemekkel, aminek sosem tudtam ellenállni.
-Persze, csak szállj be!-mondtam, aztán az út során mindent elmondtam. Persze nem mentem bele minden kis részletbe és megkértem, hogy ezt a dolgot nem mondhatja el senkinek sem, még akkor sem ha az a valaki látja is , ahogy használom az erőmet, még Edwardnak sem.
Egy csettintéssel Volturi palotában voltunk és láttam, hogy éppen le akarják tépni Edward fejét. A vámpír, aki meg akarja ölni Felix. Ezt onnan tudom, hogy a fejükben hallom a nevét.
-Felix, a helyedben nem tenném! -mondtam könyörtelen hangon. Meglepődött, ahogy mindenki.
-Honnan tudod a nevem? -kérdezte.
-Én mindent tudok. És most szépen engedd el Edwardot, mert ha nem, akkor azt megbánod! -fenyegettem meg, de nem használt. Azt hitte blöffölök. Persze az utolsó pillanatban megszólalt Aro.
-Felix! -kiáltott rá és elengedte, majd Aro felém fordult. -Bella igaz? Már annyit hallottunk rólad. -jött hozzám nyájasan, de én egy hullámmal eltaszítottam magamtól.
-Ne közelíts és ne játszd meg magad! -mondtam még mindig gyűlölettel teli hangon.
-Ejnye! Edward nem ilyennek írt le téged. Nem áll jó ez a gyűlölködő megjelenés. -mondta és itt betelt a pohár.
-Elég legyen, mert akkor végzek veled! -kiáltottam most már nagyon dühösen.
-Kérlek! Ugye nem bánod, ha olvasok a tenyeredből, mert szeretném megtudni, hogy valóban immúnis vagy-e a fajtánkra? -kérdezte félve.
-Legyen, de figyelmeztetlek, fájni fog! -sziszegtem a fogaim közt.
Közelebb lépett hozzám és most nem löktem el a hullámmal. Amikor megérintette a kezemet, Edward felmorgott, amit nem értettem. Majd elkezdtem a tervemet, ahogy ígértem Aronak..."fájni fog" és képeket kezdtem el pörgetni előtte, ami a pokolban van, nagy szenvedésekkel meg minden és Aro úgy érezte, mintha a pokol lángjai nyaldosnák a bőrét, amitől a földre térdelt és elengedte a kezemet. Ekkor Jane mérgesen elindult felém, de én megállítottam és figyelmeztettem őt.
-Jane, én a helyedben ezt sem tenném. -mondtam, de nem hallgatott rám és jött tovább.
Ekkor megéreztem, hogy a képességével fájdalmat próbál okozni nekem, de én magamba szívtam a fájdalmat és felerősítettem azt, majd rávetítettem Janere, aki ettől kínoktól gyötrődve a földre hullott és sikonyált. A hangja olyan volt, mintha tűzben égne a teste és a fájdalomtól könyörög az életéért...
-Elég volt, vagy még mindig nem értettétek meg, hogy semmit sem tennék a helyetekben? -kérdeztem, amikor egy pillanatra abbahagytam a kínzást.
-Jól van elég volt! -mondta Aro, aki láthatóan még mindig rémült volt a képektől, amiket mutattam neki.
-Remek, akkor most mennénk is! -mondtam és hátat fordítottam neki, de még utánam kiabált.
-Várj! Ki vagy te? -kérdezte, de nem hagyhatom, hogy faggasson. Ránéztem és elkezdtem felemelni őt a tekintetemmel, majd a levegőben húzni kezdtem a végtagjait, mintha arra készülnék, hogy széttépem őt, persze megtehettem volna, de csak rá akartam ijeszteni, hogy ne kérdezzen többet.
-Itt csak én kérdezhetek! Érthető voltam? -néztem rá és mindenkire a teremben.
-Jól van. Sajnálom! -mondta erőtlenül Aro és ledobtam a földre, majd távoztunk a többiekkel a teremből.
Hirtelen két kéz ragadott meg és rántott magához. Edward volt az. Egy kis áram futtatással megoldottam.
-Bella! Kérlek, ne bántsd! -szólt Esme könyörögve.
-Miért ti nem ezt tettétek velem? -kérdeztem, de Esmere valahogy sohasem tudtam sokáig haragudni. Elrohantam és nem néztem vissza. Sokkal gyorsabb voltam, mint egy vámpír, így nem tudtak volna utolérni. Száguldottam és meg sem álltam, amíg haza nem értem...Ott aztán jól átgondoltam, amit nemrég tettem Edwardért. Érte, amikor ő mit tett velem? Amíg ő elhagyott és számba sem vette, hogy én mit akarok, én meg felfedem a titkomat a vámpírok "vezetősége" előtt? Ekkora egy hülyét, mint én még nem látott a föld! Barom!
-Egy nagy barom vagy Isabella! -szidtam le magam. -De Istenem, ha egyszer még mindig szeretem őt! Szeretem, de ő nem, ezért esküszöm, hogy a lehető legjobban fogom őt kerülni. Esküszöm!
Nevetséges! Tegnap még arra esküdtem, hogy bosszút állok mindenkin a családban, ma meg már azt is nehéz megígérni, hogy elkerülöm őket...És még csak nem is sejtem, hogy mit rejt a jövő! Halvány fogalmam sincs róla!

Előszó

Sziasztok! Hát létrehoztam még egy blogot, mert nem bírok magammal! :) Remélem, hogy ez a törim is annyira fog tetszeni, mint a többi! Ez is alkonyatos töri, szóval biztos több lesz rá a kereset, mint a saját törire...:)

Az első feji még nem tudom mikor érkezik! Addig is komikat kérek! Jó olvasást! Puszi!

Elvesztem. Nélküle semmi vagyok, mégis minden én vagyok. Már nem vagyok ugyanaz a lény, aki azelőtt voltam, hogy ő elhagyott volna, már a legenda szerinti sátán is irigykedne rám, olyan sok gyűlölet és bosszú iránti vágy folyik ereimben. A vágy nagyon nagy arra, hogy megkeressem őt és megvédje, ugyanakkor szeretném életét venni, amiért miatta szenvednem kellett és nem hagyta bebizonyítani sem magának, sem apámnak, hogy különleges lény vagyok, és szerethet egy ilyen lényt, mint én vagyok. Nem hagyta, hogy megmutassam, mennyire szeretem őt. Az életem a kezében volt és most nincs velem. Nem fogja többé a kezem és nem simogatja lágyan, szerelmesen a testemet. Nem ölel, nem csókol és nem becézget már soha többet. Ha valaha is volt lelkem, akkor az most elveszett, elvitte magával és nem hagyott nekem belőle. Elvitte, ahogy minden mást is, ami rá emlékeztetett. Ami volt, nincs többé, ami pedig most van, örökké tart. A szenvedésem, a boldogtalanságom, a nincstelenségem és minden, ami nélküle vagyok. Egy kínokkal teli boldogtalan szörnyeteg. Bárcsak elmondtam volna, hogy soha-soha nem tudott volna bántani engem! Bárcsak megosztottam volna vele legnagyobb titkomat! Bárcsak nem féltett volna és nem akart volna így védeni! Így, hogy most nincs mellettem. Nélküle védtelenebb vagyok, mint vele...Egyetlen gyenge pontomat ő jelenti...Edward. A neve kimondása is végtelen fájdalmat okoz nekem. Egyedül vagyok a nagy világban és azzal, hogy ők elmentek, ő is elment, meghaltam. Azt hiszem már megértem a pokolban szenvedő lelkek érzéseit. Annyira megértem őket...Esküszöm, ha örök kárhozatra is ítélnek majd, de bosszút állok minden Cullen névre hallgató lényen! Esküszöm!