4. fejezet-AZ új, kitalált életem kezdete:

Sziasztok! Bár nem igazán ragadtattátok el magatokat a komi írásával, de én rendes vagyok és hozom a fejit. Viszont ezért kérek cserébe valamit. Még pedig min. 3 komit és hozom a következő részt. Jó olvasást! Puszi!

Sokáig gondolkodtam a hétvégén és amikor feleszméltem már reggel volt. Rájöttem, hogy eljött az első iskolanap a számomra. Annyira izgatott vagyok, hiszen már olyan régen voltam diák. Ez az utolsó évem a suliban és szeretném, ha nagyon emlékezetes lenne. Bár szerintem minden diák így indul neki a nehéz feladatoknak. Büszkén, emelt fővel fogok az iskola folyosóján sétálni és begyűjtöm majd a sok irigy tekintetet.
-Büszkén sétálok majd, hiszen sokkal nagyobb vagyok, mint ők. -mondtam ki hangosan is, amit gondoltam. -Irány a tanulók réme! -kiáltottam fel és már el is indultam a kocsimhoz, hiszen a sok gondolkodás közben el is készültem. Gyorsan beszálltam a kocsiba és már ott sem voltam. Olyan erővel tapostam a gázra, hogy a kocsi elindulásakor olyan volt, mintha kilőtték volna. Vajon milyen lesz újra a suliban? Milyen érzés lesz megint diákként a padba ülni, ahol annyi, de annyi emlékem van róla és mindenkiről. Az életem legfontosabb részeiről. A tanárok vajon elfogadnak, ahogy akkor, vagy már elegük van a folytonos költözéseimből. Persze ők még úgy tudják, hogy elköltöztem családi okok miatt. Végül is azt a hazugságot, hogy a szüleim meghaltak nevezhetjük annak. Annyi kérdés zakatolt a fejemben és egyikre sem jött válasz. Hát kérdezem. Miért? Miért ez a sok szenvedés? A tanárok tudtak rólunk, így ha most megtudják a szülőket, akkor sajnálkozni fognak. Majd azt kell nap, mint nap hallgatnom, hogy szegény lány először a nagy szerelmét, majd a szüleit is elveszíti. Mert így volt. Valóban elvesztettem az apámat, amikor nem jött össze az, amire mindig is vágytam, a szerelmemmel való élet az idők végezetéig. A szüleim meghaltak akkor, amikor ő elment, ahogy én is halott vagyok. Nélküle egy nagy semmi. Az anyám soha nem is létezett számomra, mindig is apám nevelt, de már ő sincs többé. Egyedül vagyok. Nem. Ez így nem teljesen igaz, hiszen atyám mindig velem van. Odafentről figyel engem. Időközben megérkeztem az iskolaparkolóba, ahol megtaláltam a helyemet. Még nem volt ezen a részen senki, de valamiért nagyon furcsán néztek rám a többiek. Most nem akartam senkinek a fejébe mászni, szóval inkább elsuhantam mellettük.
-Jó napot kívánok! -köszöntem a portásnak, aki vidáman csilingelve köszönt vissza rám.
-Jó napot!
-Tudna nekem segíteni? -kérdeztem félénken.
-Persze, miről lenne szó? -kérdezett vissza.
-Nos az órarendemről. Tudja szeretném megváltoztatni, ugye még lehetséges? -kérdeztem bár tudtam rá a választ.
-Természetesen még lehet róla szó. Milyen órákat szeretnél felvenni és melyikeket akarod törölni? -kérdezte.
-Nos ezeket itt levenném és helyettük szeretnék spanyol órát és biológiát tanulni. -mondtam, amire azonnal hevesen bólintott.
-Nagyszerű! Valamiért ezekre jelentkeznek a legkevesebben és ha te msot nem kérted volna át magad, akkor nem is indult volna ilyen csoport nektek. -magyarázta örömének okát.
-Oh értem. Akkor én most mentettem meg az iskola biológia és spanyol párti diákjait. -mondtam boldogan.
-Valahogy úgy. -mondta, aztán már kész is voltam. Az új órarendem szerint az első órám matek lesz, amiért nagyon nem vagyok oda, de ez van. Csak akkor szeretem, ha értem az anyagot és ha a tanár még mindig ugyanaz, akkor nem sokszor fogom kedvelni az óráját.
-Köszönöm! Viszlát! -köszöntem el a portásnőtől.
-Szívesen és ha valamire még szükséged van, akkor csak nyugodtan szólj nekem! Viszlát! -kiáltotta még utánam és nem hiszem, hogy gondolta volna, hogy még teljesen tisztán hallottam, amit mondott...
A terembe belépve nagyon meg voltam lepődve, hiszen még senki sem volt bent, pedig két perc és csengetnek. Mindegy is, a lényeg, hogy én már itt vagyok és váron, hogy eljöjjön a tanár. Ahogy mondtam is két perc múlva be is csengettek az órára, és abban a pillanatban ezernyi diák rohant a folyóson, hogy beérjen az órájára. Valami itt nagyon nem jó. Amikor én idejártam pár hónapja, akkor minden diák rég bent ült a teremben, amikor még be sem csengettek, de ezek most nem éppen úgy néznek ki, mint az akkori diákok. Mi folyik itt?
-Jó napot kívánok! Miért nincs kint a többiekkel? -kérdezte a tanár. Bár látszott rajta, hogy új itt, ebben a suliban, mégis annyira magabiztos volt, ahogy a lépkedett. Nem tűnt annyira újnak. A szemei, a szemei annyira emlékeztetnek valakire. De kire?
-Miért mi van odakint? -kérdeztem. Olyan gonoszan fordult vissza és tekintett rám, hogy azt hittem a vesémig lát. Persze már tudom ki ő. De miért jött? Nem tudom, csak azt, hogy kifogom deríteni, hogy mit akar a földön. Elindult az ajtó felé, de nem én még nem engedhetem el, még nem.
-Orpheus? -szólítottam a nevén, amire dühösen rám emelte a tekintetét és nekem ugrott. Elkapta a torkomat, de én erősebb vagyok, így lángolni kezdett a testem, amitől azonnal elugrott, hiszen megégettem a kezét. Olyan gyorsan eltűnt, hogy még pislantani sem volt időm. Persze, ha nagyon akartam volna, akkor nem tudott volna elmenni. Mindig keresztbe tesz nekem, rettentően gonosz, de én akkor is le fogom őt győzni. Esküszöm!
Aztán néhány szempillantás alatt megtelt a terem, mivel az imént nem a  termekbe, hanem az udvarra siettek a diákok, bár azt még mindig nem tudom, hogy miért.
-Jó napot kívánok! -jött be az igazi tanár. Tiszta kedvesség és értelem tükröződött róla. Még csak köszönt és én már az egész életét jellemezni tudnám.
-Jó napot kívánok! -köszöntem én is, hiszen így illik.
-Oh, te lennél az új diák ugye? -kérdezte kedvesen.
-Igen, ön pedig az új tanár. -fejeztem be a mondatát.
-Igen, de honnan tudsz te ilyeneket, hiszen még csak most jöttél, de már tudod, hogy ki új  itt és ki nem.
-Nos, igen, hiszen én ide jártam, csak néhány gond miatt el kellett utaznom, és most visszajöttem. -meséltem, aztán hirtelen valaki felszólalt a hátam mögött.
-Tudja tanárnő az úgy volt, hogy ez a kedves lány szerelmes lett egy fiúba, akit valami oknál fogva csak ő tudott elcsábítani. -mondta kissé gúnyosan, majd egy másik diák folytatta.
-Na igen, de persze nem volt hosszú életű, a fiú elment, és ez a tünemény is utána, ahogy a szülei, de most visszajött, mert a nyáron elpatkoltak a szülők, ugye? -kérdezte a végén kissé bunkó módon.
-Nos, azt hiszem egy kicsit rosszul csiripeltek a madarak neked. -válaszoltam én is gúnyos hangnemben.
-Köszönjük, Naomi és Rudyard. Rátok mindig  számíthat az ember. -mondta a tanárnő.
-Nos tanárnő, ha még nem ismerné őket, akkor én szívesen mesélek róluk pár apróságot. -ajánlottam és komolyan is gondoltam.
-Rendben, majd megkereslek, ha valami kérdésem merülne fel. Részvétem minden gond miatt! -mondta.
-Köszönöm!
-Jól van, akkor folytassuk az órát, mert azt látom, hogy mindenki jól ismeri az újra idetartozó diákunkat, és én meg majd szünetben ismerkedek vele egy kicsit.
Ott hagytuk abba, hogy...-folytatta, de én már lelkileg valahol máshol jártam. Messze innen, távol, ahol nincs semmi gond, semmi zaj, semmi rosszakaró, csak én vagyok és az álmaim.
Az egész napom olyan lassan telt és bár megtehettem volna mégsem gyorsítottam fel az időt, ahogy akkor sem tettem, amikor Edward elhagyott. Persze visszamehettem volna az időben, hogy mindent másképp csináljak, de nem akartam, hiszen ha már nem szeret, akkor nem lenne értelme a kapcsolatunknak bármennyire is szeretném azt. Irodalom órán a tanárnő érdeklődött még az állapotom felől, hiszen szerintük nagyon sápadt voltam, bár én ebből semmit sem éreztem, hiszen már hónapok óta olyan vagyok, mint egy hulla, akkor meg minek lepődjek meg ezen. Persze ők nem láttak az elején. Úgy éreztem magamat, mintha egy ólom súly nehezedne a testemre és már sikoltani is alig tudtam. Nem beszéltem, nem csináltam semmit, amit egy élő tesz. Meghaltam, mégis éltem. Azután a francia órán mesélnem kellett arról az időről, amikor nem voltam ebben a suliban, hiszen a tanárnőm nagyon kedves nő és mindig is szerettem őt és az óráit. Mondjuk ez látszik is a jegyeimen. Végig csak velem beszélgetett, hiszen a többiek dolgozatot írtak, és mivel a szabályzat úgy írja még nem lehet dolgát íratni velem, hát beszéltünk egy jót. Persze az osztály nagyon gyenge franciából, így nem kellett attól félnem, hogy valamit is értenek a beszélgetésből.
A kémia óra is lassan telt, ahogy az első órámon. Unalmas óra, de hát inkább a fizikát cseréltem le, mint a kémiát. Azért ez jobb egy fokkal. Szerencsére a kémiát egy ebédszünet követte, ami 45 percig tartott. ez azt hiszem nagyon jól jött, nem mintha éhes lennék, hiszen nem létszükségletem a kaja. Mindenesetre vettem egy francia salátát, ami elég is volt, még ittam egy pohár szénsavmentes ásványvizet, majd készen álltam a következő órának, ami ismételten egy irodalom óra. Nem is nagyon figyeltem, bár a tanáron sem látszott, hogy nagyon fel akarna szólítani. Aztán lett volna még egy történelem órám, bár valamiért elmaradt, mert a tanárnak dolga akadt. Szerencsére!
Végül eltelt az első napom az iskolában, minden nagyobb gond nélkül, bár ha ez a két ellenség így folytatja, akkor hamar elfogy a türelmem és még a végén belém bújik a kisördög...
Suli után hazamentem és gyorsan megtanultam mindent, amit akartam. A laptopomon megírtam, amire az iskolaújságnak szüksége lenne. Régen én voltam az egyik szerkesztője a sulis újságnak, bár lehet, hogy visszamegyek, végül is miért ne. Csak itthon kellene megírnom cikket és email-ben, vagy valami adathordozón eljuttatnom az anyagot. Lehet, hogy beszélek az újság felelős tanárral.
Még délután elmentem az iskolán kívüli foglalkozásomra, ami a vakírás volt többek között. Be vagyok osztva mindennap valami jó dolog lesz. Megtanulok vakon írni és olvasni, ami az életem részeként lesz fontos. Megjátszom majd a vakot, vagyis megtudom csinálni, hogy ne lássak, de ez most csak egy játék lesz. Másrészt meg szerintem nagyon fontos, hiszen sosem lehet tudni, hogy szükségem lesz-e rá. A rá fordított idő hamar elrepült. Olyan volt, mintha felgyorsították volna az időt. Egész éjszaka csak kattogott az agyam. Folyton volt min gondolkodni. Az emlékek sodrába vesztem és még reggel is alig bírtam kimászni belőle.