2. fejezet: Valami elkezdődött:

Sziasztok! Ahogy ígértem ma meghoztam a fejit, mert ezt már tegnap késő este megírtam...na mindegy ...remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és kapok érte pár komit! A kövi nem tudom mikor lesz, mert egy kicsit el vagyok csúszva a másik két blogomon. Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Reggel, amikor már nyüzsgés volt utcán, kiléptem az ajtón és egy új nap elé néztem. Tudtam, hogy valami megváltozott, de csak remélni mertem, hogy most már végre pozitív irányban fog változni az életem.
-Bella! -hallottam, hogy valaki a nevemet szólítja, amikor éppen vissza akartam menni a rejtekembe. Hátrafordultam és láttam, hogy Alice tart felém az utca másik oldaláról.
-Ne Alice, ehhez most nincs kedvem, de tényleg. Menj el, amíg szépen kérlek! -mondtam neki, hiszen a mai hangulatom elég ingatag volt, szóval hamar elborulhat az agyam és vele együtt az erőm is.
-Várj már, csak egy percet kérek tőled.
-Rendben, de nagyon gyorsan, mert sok dolgom van! -mondtam és nevetni kezdett. Most meg mi a fene ilyen vicces. Nem elég, hogy hónapokig szenvedek miattuk, most még ki is nevet engem?
-Na ide figyelj, ha csak azért jöttél, hogy jó ízűen nevess rajtam, akkor már távozhatsz is, mert azt nem engedem. Ezt már tényleg nem! -mondtam és indultam volna be a házba, ha két kar meg nem ragad.
-Edward a fenébe, mondtam, hogy maradj szépen otthon, mert veled 100%, hogy nem áll szóba. -szidta le szerelmemet. Mi? Miről beszélek? Már nem, nem szerethetem őt, soha többé nem lehet az enyém.
-Bella! Kérlek beszélnünk kell! -kérlelt azzal az ellenállhatatlan hangjával, aminek soha sem tudtam ellenkezni. Aztán még időben észbe kaptam és használni kezdtem egyik képességemet. A gondolatommal megzavartam a cselekvőképességét és gyorsan elfutottam, mielőtt még gondolkodni kezdenének, hogy mit is keresnek a házam előtt. Még távolról hallottam, hogy nagy tanakodásuk után rájöttek, hogy én zavartam őket össze.
-Minek is jöttek ezek vissza? Olyan jó volt az életem, bár mihez képest nézzük. Ha onnan, hogy Edward jelenléte és az esetleges új barátnője mekkora szenvedést okozna, akkor sokkal, sokkal rosszabb a mostani állapot. -a mondatom végén rájöttem, hogy magamban beszélek és mindenki az utcán engem néz. Csak mosolyogtam hosszasan, hogy biztosítsam őket, egy őrült a szomszéduk. Amint kiértem a városból olyan tempóra kapcsoltam, ami még egy vámpírt is megszégyenítene. Egy gyönyörű tisztásra értem, ahol a mindennapjaimat kezdeni szoktam. Mindenhol fák, csak ezen a helyen van egy rét, ami tele van virágokkal. A fákon csiripelő madarak, amik még nem tapasztalták az élet keserű dolgait, bár nem is kívánom nekik, mert az rosszabb a pokolnál is. Szorgalmas méhecskék gyűjtik a napi betevőt és hangyák dolgoznak a földön, valami elpusztult tetem maradványit cipelve. Valahol messze a távolban az egyik fán egy pókocska hálót szövöget, mert előző éjszaka egy nagyobbacska élőlény ragad a börtönébe. Valahol még messzebb pedig egy tücsök hegedül, nem is, mert több 10 tücsök zenéje alkotja ezt a varázslatos muzsikát. Lepkék ezrei látogatják a virágok szirmait és ragyogva repülnek a napsütésben. Úgy szeretnék én is velük repülni, szabadon a világ gondjai nélkül...
Az erdő egyik részénél egy hatalmas szikla, amit vízesés díszít. A vízesés pedig egy kis tavacskaként egyesül. A kilátás festői, nyugodt és gyönyörű.
Könnyeim hirtelen záporként kezdtek hullani szememből és vele egyidejűleg az eső is szakadni kezdett. Ereje a zokogásom erősségével párhuzamosan nőtt. Sírni akartam és felszívódni, hogy soha senki se tudjon rólam és a létezésemről.
-Bella, kislányom! -szólított meg atyám. Mostanában egyre többször szükségem volt rá. A közelségére, a kedvességére és mindenre, amit ő nyújthat nekem. Olyan számomra, mint a második apa.
-Atyám! Annyira fáj itt belül, el sem tudom mondani, hogy mennyire fáj. Ki ért meg, ki az, akinek fontos lehetnék? -kérdeztem kétségbeesetten.
-Ne csüggedj! Hiszen itt vagyunk veled! Fentről nézzünk és vigyázunk rád angyalom. -próbált megnyugtatni Isten.
-Miért pont most, amikor kezdtem eggyé válni a fájdalommal, amit hátrahagytak, amikor elmentek, nélkülem? -tettem fel az újabb kétségbeesett kérdést, de választ nem kaptam. Hirtelen megjelentek Edwardék és egy idegen. Pontosabban nem idegen, hiszen ő Victoria, James társa volt, de ő túlságosan veszélyes személyiség volt számomra így meg kellett ölnöm. Bizonyára most azért jött, hogy bosszút álljon, ahogy az elmúlt hónapokban is tette.
-Victoria?-biccentettem felé, hiszen a tisztelet a történtek ellenére megmaradt.
-Bella?- nézett rám, azzal a " most végre meghalsz" kinézetével.
-Figyelj erre most tényleg nincs időm. Szóval, ah nem akarsz bajt, akkor távozz, ahogy ti is! -fenyegetőztem, hiszen ez be szokott jönni.
-Nem, most nem szabadulsz. Mindig megmenekültél előlem, valami oknál fogva, de most eljött az időd. -kezdte a bevezető mondatát Victoria, amit már annyiszor hallottam, hogy már megszámolni sem tudom.
-Valóban és mondd csak ezt hányszor is hallottam már tőled? -kérdeztem gúnyosan. Amire ő nekem ugrott, de én a kezemmel egy hullámot taszítottam felé és messze elrepült és lezuhant a fűbe. Éppen oda, ahol az imént szorgos hangyák hordták az ennivalót. Egy pillanat alatt előttem termett és azt hitte, hogy megijeszthet, de nem sikerült. Ezt a kis jelenetet Edward és Alice is lenyűgözve nézte.
-Ki vagy te? -kérdezte Victoria.
-Micsoda kérdésed van. Még nem unod? -kérdeztem gúnyosan, amire elkaptam a torkomat. Edward azt hitte, hogy bajom esik és felmordult, de mielőtt bármit is tehetett volna, tüzet vezettem a testemben és megégettem vele Victoriat, aki azon nyomban elengedett és mérgesen rám nézett.
-Még egyszer felteszem a kérdést és most már tényleg nem fogok szórakozni. Ki vagy te? -kérdezte egyre ingerültebben.
-Először is nyugodj le, mert még a végén felrobbansz! -mondtam és tudta, hogy a felrobbansz szó alatt arra céloztam, hogy én fogom felrobbantani. -Tudni akarod, hogy ki vagyok? -kérdeztem és láttam, hogy nem csak az ő szemében keltettem kíváncsiságot, hanem szerelmemében és barátnőmében is.
-Végre, rájöttél, hogy mit akarok először megtudni. -mondta diadalittasan.
-Először? Miért másodszor mit akarsz? -tértem ki a válaszadás alól.
-A halálodat. -mondta egyszerűen, mintha nem bizonyítottam volna még be elégszer, hogy nem tud megölni. Pedig eleinte még díjaztam volna, de ma már tudom, hogy képtelen megölni.
-Tudod, hogy azt nehéz lesz. -mondtam, amire az előző magabiztos mosolya eltűnt.
- Azt majd meglátjuk. De válaszolj már! -kiáltott rám.
-Szóval még mindig érdekel, de figyelmeztetlek, ha megtudod elfutsz szégyenedben, mert amit teszel az halálért kiált. De azért elmondom, úgy sem lesz időd tovább adni. Én az vagyok...aki...te... sosem leszel. -mondtam és a gondolatommal felemeltem őt és jó pár sor fát kidöntöttem vele, amíg már nem tudott mozdulni sem. Edward és Alice álmélkodva figyelte a mutatványomat.
Amikor végeztem a megleckéztetéssel, Edward felé fordultam.
-Még mindig tudni akarjátok, ki vagyok én? -kérdeztem haraggal teli hangon.
Edward hirtelen közelebb lépett és én azt hittem elájulok a közelségétől.
-Úgysem tudnál bántani engem. -mondta magabiztosan és sajnos el kellett vele hitetnem, hogy igenis képes lennék rá. Ránéztem azzal a "na most megmutatom, hogy igenis..." nézéssel és erősen koncentrálni kezdtem. Előttem termett egy hatalmas oroszlán. elkezdett nevetni.
-Ez lenne a kínzó eszköz. Ugyan, azért köszönöm, igencsak bőséges lesz a vacsim. -mondta nevetve.
-És mi van ha azt mondom, hogy a kajád fog felfalni téged. -mondtam ls tudtam, hogy így is lenne. Az oroszlán elindult Edward felé és éppen amikor bekapta volna eltűnt, mivel én úgy akartam. Edward rémülten pislákolt fel a földről.
-Na mi van csak nem megijedtél. az imént még magabiztos voltál. -mondtam és nevetve elteleportáltam magam a rétemről. persze a nevetésem, a "kösz jól vagyok" mosolyom egy nagy hazugság, hiszen semmi sincs rendben. Az érzelmeim, az életem és még barátaim sincsenek, akik ilyen nehéz pillanatokban mellettem állnának. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül...