2011. április 27., szerda

Díj

Sziasztok! Kaptam még egy díjat! Hurrá! Most nagyon őrülök, és ez az öröm elfelejteti velem, azt, hogy nem kapok komit. Vagyis kapok, de nem vagyok elégedett. :( Na de most boldog vagyok a díj miatt.





Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek ( ne felejtsd el linkelni a blogjukat) !
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm Bogsee-nak!
2. Megvolt. :)
3. Rólam:
hol is kezdjem?
-imádok nevetni
-utálok sírni
-imádok írni, de utálom, ha nem látom a véleményt
-szeretek rajzolni, zongorázni, olvasni...
-álmodozok, de tudok a földön járni...
-imádom a filmeket, a zenét
-kék a szemem, és festett szőke hajam van :)
Már nem tudok mit mondani magamról...igazából ehhez személyesen kellene megismernetek!:)
4. Akiknek küldöm:
Cukorkaa és Ashley - http://jazz-emmett.blogspot.com/
5. Azonnal megyek és figyelmeztetek mindenkit :)

2011. április 24., vasárnap

10-11. fejezet-Edward szemszögéből:

Sziasztok! Először is boldog nyuszit mindenkinek! :) Másodszor pedig annak ellenére, hogy nem kaptam több komit az előző fejihez, és szomorú vagyok, tehát nem vagyok elégedett-->azért húsvét alkalmából kaptok tőlem egy kis Edward szemszöget... a 10-11. feji történéseiből...remélem, hogy legalább ehhez kapok komikat, hogy végre elégedett legyek és haladhassak a törivel! Ráadásul a kezem még mindig nincs rendben és nem is rövid fejit kaptok tőlem, még így is...szóval szerintem igazán megérdemlem azokat a komikat! Hajrá! Mert addig nincs haladás...BOLDOG  NYUSZIT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! SOK TOJÁST ÉS LOCSOLÓT, MEG AJÁNDÉKOT!!!!:) <3
U.i.:Aztán tegyetek boldoggá engemet is, mire legközelebb fellépek a blogra! :)



Edward szemszög:

-Mit kerestek itt? -vont kérdőre minket szerelmem. Hangjában egyszerre volt félelem és féltés is. Mitől fél?
-Jöttünk segíteni. Mégis mi mást, Bella?-emelte meg a hangját Alice.
-Nem kértem, hogy segítsetek. -köpte a szavakat Bella.
-Elég volt, most van ennél sokkal fontosabb dolgunk is. -ordítottam . -Bella menjetek el, amíg lehet.-tettem még hozzá.
-Még mit nem? Miből gondoltad, hogy elmegyek, amikor engem akar.-válaszolta. Az én butus Bellam. Sosem szeretett gyenge, törékeny ember lenni. Sosem fogadta el az igazságot, hogy ő csak egy ember, bár számomra a mindenem.
-Na látod kislány ebben egyet értünk. Te kellesz nekem és most megfizetsz minden tettedért. -mondta Victoria.
-Állok elébe, Victoria. -mondta szerelmem. Eljött, hogy megbosszulja James halálát.
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta Bella,  Victoria futni kezdett.
-Szeretlek Edward Cullen! -kiáltotta Bella, és én nagyon boldog voltam ettől a vallomásától. De még mindig ott volt a hangjában az a félelem, ami az imént volt. Ugrani akartam, hogy megmentsem szerelmem, de ekkor hatalmas fényt láttam. Fényt, ami az ég felé emelkedett. Még láttam, hogy mindenki eltakarja a szemét a vakító fény elől, aztán már csak egy gyönyörű idegent láttam.
Meglepődtem, mert már nem ott voltunk, ahol eddig. Most egy mezőn voltunk, tele virágokkal és lepkékkel. Az idegen hatalmasra nyitotta szárnyait, aztán kiegyenesedett és megláttam benne őt. Az én angyalomat kezdtem felfedezni ebben a fekete szörnyben. De ez nem lehet ő, hiszen ő egy angyal. Mi lett belőle, azóta, hogy elhagytam. Szemei korom feketén izzottak és rám emelte tekintetét. Látszott benne az iménti félelem. Észre sem vettem, hogy egy enyhe undort mutatnak ajkaim, de már mindegy is volt. Mindig is féltettem magamtól, de talán nekem sokkal jobban kellene félnem tőle, hiszen elnézve őt, sokkal erősebb nálam.
Tett egy lassú, mégis magabiztos lépést előre, de erre a reakcióra senki sem számított, így az ijedségtől mindenki hátrált egyet. Aztán Victoria rohanni kezdett. Rohant a halálba. Felrepült szerelmem és az égen villámok cikáztak. Megvilágította ördögi testét. Állatias, gonosz hangot adott ki és lecsapott a vadra, Victoriara. Hagyta, hogy előbb Victoria üssön, de még ez is Victorianak okozott fájdalmat.
-Üss még egyet James kedvéért. -mondta neki és Victoria nem is ellenkezett a kérés miatt.
-Rohadj meg! Dögölj már meg! -kiáltotta Victoria több mint 20 perces harc után.
-Ezt bármennyire is szeretném nem teljesíthetem. -mondta neki szerelmem és lehajtotta a fejét. -Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem kéne tovább szenvednem és hozzád szaladnék, hogy kegyelemből ölj meg. Könyörögnék és te megtennéd. -mondta, majd ismét gonoszan elnevette magát. -De nincs ilyen szerencsém, ahogy neked sem, mert aki a szeretteimet akarja bántani, annak vége.-mondta, aztán Victoriara emelte a tekintetét, ő pedig hirtelen felgyúllatt. Felgyújtotta őt a puszta gondolatával. Victoria a pokol lángjai közt égett és ordított. Bellan látszott, hogy Victoria fájdalma lassan beszivárgott a testébe és ő is ordítani kezdett. Olyan volt, mintha az állatok siratnának valakit.
Ott térdelt a réten, és próbálta elnyomni a fájdalmát és az érzést, hogy most küldött valakit a pokolra, egy lelket. Szeméből elkezdtek potyogni a könnyek, de ez nem olyan volt, mint az embereknél. Ez most vér volt. Hozzám szóltam, de nem gondoltam volna, hogy ekkora undor van bennem. Nem miatta éreztem undort, hanem inkább magam miatt, hiszen boldogan élhettünk volna együtt, de én önző voltam és inkább más karjába rohantam.
-Mi vagy te?-kérdeztem szerelmemtől, aki szinte összerezzent a hangomtól.
-Az ítélet, a jó útra terelő, a sötétség, a gonosz...-kezdte sorolni, de nem hagytam befejezni.
-Elég! Az igazat mondd! -üvöltöttem.
-A sátán gyermeke. -mondta és lehajtotta a fejét. -Az ördög.
-Micsoda? Jaj Bella ez most nem vicc. Válaszolj normálisan. -mondta Alice és Emmett szinte egyszerre.
-Szerinted nevetek? Vagy éppen vicces kedvemben vagyok. Ennyire látszik rajtam, hogy egy vicc vagyok? -kérdezte felháborodva és visszaváltozott.
-Ez hihetetlen. -mondta Alice És ekkor Tanya lépett közénk. El is felejtettem, hogy ő is itt van.
-Tanya? -kérdezte most Bella undorodva.
-Igen. -mondta Tanya diadal ittasan, és ettől majd felrobbantam.
-"Most rögtön megölöm ezt a ribancot. Hogy létezhet ekkora szörnyeteg a világon?"- gondolta Tanya, de nem hagyhattam sem azt, hogy így nevezze Bellat, sem pedig azt, hogy bántsa őt, bár ez utóbbi szerintem nem is sikerült volna neki.
Hirtelen elkaptam a karját, mert el akart indulni felé. Szerencsére még időben nyúltam a keze után, és elkaptam.
-Edward engedj el, mert most megölöm. Később már nincs rá esélyünk.-mondta Tanya, vagy inkább ordította.
-Nem! Megöl minden szemrebbenés nélkül. -mondtam és közben rá néztem.
-Engedd el Edward! -szólt rám. -Mi lesz ölj már meg! Elegem van. Ölj meg! -kiáltotta és lábai nem bírták tovább, összecsuklottak. Prue két kézzel megérintette a vállát, majd magához ölelte. Hirtelen elkapott a düh, a féltékenység és az önmarcangolás. Nem lehetek ekkora barom! Hogy voltam képes így viselkedni vele, hiszen tudom, hogy ő egy angyal és sosem lenne képes arra, hogy másokat bántson. Soha! Féltékeny voltam, mert nem én öleltem őt lágyan, szerelmesen, ahogy régen. Elrohantam, és családom halkan követett engem.
-"Ezt sosem gondoltam volna a mi Bellankról. Én mindig is egy szegény törékeny gondterhelt kislányt láttam, nem pedig egy ördögöt."-hallottam meg Esme gondolatait. Felmorogtam, de talán meg sem hallotta. Jobb is, mert nem akarok még egy nőt megbántani a közelemben. Elég volt azt az egyet, akit a világon a legjobban szeretek.
-"Bella az ördög, hát ez tök zsír. Legalább, ha meghalok, lesz valaki, akivel szórakozhatok."-jött az Emmett féle idegesítő gondolatok sorozata, amit nem bírtam tovább hallgatni, ezért kizártam a fejemből.
-"Nem tudom elhinni, hogy a legjobb barátnőm az ördög. Ő olyan jó és mindig a másik boldogsága fontosabb, mint az övé..."-elmélkedett Alice. Még ő sem értette, hogy lehet mindez.
-"Én megmondtam, hogy valami nem tetszik ebben a libában. Kezdetektől fogva lehettél volna Tanyaval és akkor most nem szenvednél és a család sem szenvedne."-hallottam Rosalie gondolatait, amit egyenesen nekem célzott. Hirtelen lefékeztem és elkaptam a torkát, amire férje elkapta a kezem és a másik kezével a nyakamat célozta meg.
-Emmett engedj el! Te pedig, ha még egyszer ilyet gondolsz, vagy akár ki is mondod, akkor nem fog érdekelni, hogy a férjed és azt sem, hogy te a testvérem vagy, mert letépem a fejed! Értetted? -üvöltöttem a képébe, majd leráztam magamról Emmett láncszerű kezeit és berohantam a sűrűbe. Hallottam, hogy Tanya mögöttem lohol, de nem érdekelt. Most nem akartam, hogy rajtam lógjon. Elegem volt belőle. Meg akartam halni és tudom, ezt hogyan tehetném meg. A Volturi biztosa készségesen segítene, ha valami zűrt kevernék.
/20perccel később/
Haza felé tartottam. Már közel volt a házunk és megláttam az ajtónál Tanya alakját. Elegem volt már belőle is. Sosem érti meg, hogy adtam egy  esélyt, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem. Ennél fogva nem kéne ölelgetnie és csókolgatnia meg minden.
-Tanya hagyj már békén!-kiabáltam rá, amikor még közel sem értem hozzá, aztán berohantam a házba.Mindenki ott volt és minket nézett. Aztán felrohantam a szobámba, ahova követett Tanya és Alice is, bár az utóbbi megállt az ajtóban.
-Edward. Nyugodj már le! -üvöltötte Tanya.
-Hagyj már békén!-kiabáltam én is válaszként.
-Nem! Mi a bajod? Fáj az újra látás? -kérdezte Tanya gúnyosan, amire Alice berontott és lekevert neki egy pofont. Ő meg megalázva kirohant a szobából.
-Most ezt miért kellett? -kérdeztem felháborodva. Miért bántja őt, hiszen csak az igazat mondta ki. Fájt, hogy újra láttam őt, de még jobban, hogy a meggyötört tekintet mind miattam volt. Én voltam az egyetlen szörny ebben a világban, ebben az életben. Ezt jól tudtam.
-Mert sértegette Bellat. -mondta a pöttöm húgom.
-Ugyan már ne nevettess, hiszen nem értheti, hogy még csak most jöttem rá arra, hogy kit szerettem eddig. -mondta és ismét haragudtam. Hirtelen megint elkapott az a sok érzés, mint az imént a réten.
-Mi az, hogy eddig? És hogy érted, hogy kit szerettél? -tette fel a kérdéseket.
-Hogy értem? Úgy, hogy eddig egy szörnyet szerettem, pedig azt hittem, hogy én vagyok a legnagyobb szörny a világon, de nem. Persze ezt neki köszönhetem. Most már értem, miért mondta mindig, hogy ő nagyobb szörnyeteg, mint én. És ezt a mai akciót is köszönöm, mert ez volt az utolsó dobása, amivel végleg kiszerettem belőle. Már nem szeretem. -mondtam és rájöttem, hogy mindaz, amit most mondtam a legnagyobb hazugság volt a világon, de így akartam magamat rávenni arra, hogy elhagyjam őt. Őt, akit a világon a legjobban szeretek. Meg kell védenem őt. Bár nem fizikailag, hiszen ebből a szempontból erősebb, mint én. De a lelkét még megvédhetem magamtól.
Hirtelen egy koppanást hallottunk a földszintről, de meg sem néztem mi az. Inkább rohantam ki a házból, mert most levegőre volt szükségem, hogy átgondoljam, amit mondani akarok Bellanak. Még nem voltam biztos abban, amit tenni fogok.
Egy szikla szélén ültem és némán zokogtam. Tudtam, hogy Bella minden lelki fájdalmát én okoztam és ezért bűnhődnöm kell. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy meg kell tennem. El kell hagynom őt. És mintha a sors is így akarná megjelent a hátamnál és hangja simogatta lelkemet. De most nem érezhetem magamat boldognak, mert szenvednem kell.
-Te? -kérdeztem undorral a hangomban. Nem akartam bántai őt, de talán így jobb lesz neki is. Lehet, hogy meg fogom bánni, de nem számít, ha ő ezután boldog lesz.
-Kérlek hallgass meg, mert már nincs sok időm hátra. -mondta, de nem érdekelhetett engem, mert az boldoggá tenne engem.
-Nem érdekel bármit is akarsz mondani. -mondtam és próbáltam hangomat közömbössé tenni.
-Csak annyit, hogy szeretlek! Mindig is téged szerettelek és ezután is téged foglak. Örökre! Légy boldog! -mondta szerelmem.
Még utoljára felordított, aztán lezuhant a szakadékba. Fájdalmasan felordítottam, hiszen elért a felismerés. Elvesztettem őt örökre.
-Ne! Bella! Én is szeretlek! -mondtam, de már mindegy volt. Eltűnt.
A sziklába vágtam a kezemet, de még ez sem csillapította fájdalmamat. Tovább mentem és fa következett fa után. A fél erdőt kipusztítottam, amikor éreztem ez sem segít a fájdalmamon, aztán berohantam a még megmaradt erdő sűrűjébe és tovább marcangoltam magamat a rétünk felé haladva. A réten megpillantottam Tanyat. Mérges lettem, de megláttam, hogy sír.
Nem mentem oda hozzá, inkább haza rohantam fájdalommal a szívemben.
Otthon már mindenki engem várt, hiszen jól tudták, hogy Bella velem volt. Anyám aggódva elém lépett és megszólított, közben kezével simogatta a vállam.
-Mi a baj Edward? -kérdezte Esme aggódva.
-Hol van Bella? -kérdezte Alice. Választ várt tőlem, de meg sem tudtam szólalni.
-Meghalt. -mondta ki szinte egyszerre Prue és Jasper is.  Jasper érezte a fájdalmamat és ezért neki is nagy fájdalom lepte el arcát.
-Mit tettél vele? -kérdezte Prue. Hangja tele volt megvetéssel és bánattal.
-Én csak...sajnálom! Annyi minden miattam van. Annyi sok rossz dolog, de a legrosszabb csak most ért utol. Elvesztettem azt a lényt, aki az életemet jelentette.- mondtam, gondoltam itt a családomra, Tanyara és a legnagyobb kincsemre Bellara. Felrohantam a szobámba és bevágtam az ajtót. Csodáltam, hogy nem jött ki mindjárt a fallal együtt.
-Bella!-ordítottam, de hangom elcsuklott a neve végén. Ekkor megpillantottam az ajtó nagyságú ablaknál a rózsámat. Egy fekete színű, szomorú,hervadt rózsa volt az, ami a nyitott ablaknál csillogott a hold fényének hatására. Halk suttogást hallottam, mintha szerelmem édes ajkai hagyták volna el ezt a hívogató hangot.
-Neked adnám legszebb kincsem, de rájöttem, hogy nem lehet...
nálad maradt örökre. Nézz bele a tükörbe! -suttogta és zokogásba kezdtem.
-Bella annyira szeretlek! Sajnálom, hogy annyit bántottalak. Nem haragszom, rád nem. Rájöttem, hogy amit éreztem haragot, azt nem irántad éreztem, hanem magam miatt, mert sok fájdalmat éltél át és mindent csak miattam. Önző voltam. Azt hittem, akkor lennék önző, ha veled maradnék úgy, hogy közben az életed kockáztatnám. Ez is tévedés volt. Meg kellett volna hallgatnom téged, hiszen ez volt a legnagyobb önzőség, hogy csak azt tartottam jónak, amit én úgy gondoltam. Pedig milyen boldogok lehetnénk most.- mondtam és lehajtottam a fejem. Testem remegett, ahogy a rózsát lágyan a kezembe emeltem és magamhoz öleltem, mintha szerelmem gyönyörű, kívánatos teste lenne.
Aztán csak bámultam magam elé és senkit sem akartam fogadni. Még az este folyamán páran megpróbáltak bejönni, de a kísérlet sikertelen volt, mert én nem engedtem őket be. Egyedül akartam lenni és senkit sem akartam bántani, mert ha akaratomon kívül is, de nagyon meg tudom bántani azokat, akiket annyira, de annyira szeretek. Köztük szerelmemet is. És ez bánt a legjobban.

2011. április 23., szombat

Közlemény a fejivel kapcsolatban!

Sziasztok kedves olvasók! Többen kértétek már, hogy legyen Edward szemszögből is és nagy vacillálás után úgy döntöttem, hogy megadom nektek ezt a kérést úgy, hogy a 10-11 feji történéseit összevontam egy 11. feji Edward szemszögre. DE! Ehhez kellene nekem pár komi, mert amíg nincs elégedett Barbie addig nincs új feji sem. Sajnálom, de ha szeretnétek, akkor siessetek a komikkal. Ha megint összejön esetleg az előző fejihez hasonló komi szám, akkor nagyon boldog és elégedett lennék--> ami egyet jelent...-Edward szemszöges feji :)
Szóval emberek komira fel! És én hozom a fejit.Edward már szeretné megmutatni magát.
Szóval olvassatok és komizzatok! Puszi!


U.i.: Cukorkaa a 3. könyv még nem biztos, de a kettő igen :)

2011. április 22., péntek

11. fejezet-Jaj nekem!

Sziasztok! Meghoztam a feji, amivel minden kérdésetek meg van válaszolva... :) Legalábbis remélem :) Bogsee és minden Noéminak boldog névnapot kívánok! Remélem, hogy ehhez a fejihez is legalább ennyi komit kapok, mint a 10. fejihez! Szóval, nem is húznám tovább az időt, itt a feji, olvassatok! Komikat! Jó olvasást! Puszi!



-Kérlek hallgass meg, mert már nincs sok időm hátra. -mondtam, de nem érdekelte.
-Nem érdekel bármit is akarsz mondani. -mondta és hangja közömbösségről árulkodott.
-Csak annyit, hogy szeretlek! Mindig is téged szerettelek és ezután is téged foglak. Örökre! Légy boldog! -mondtam, mert már éreztem, hogy lassan eltűnök a földről. Eltűnök és valahova máshova kerülök, ahol nem lesz velem. Fájdalom nyílalt a szívembe és éreztem, hogy végem. Még utoljára felordítottam, aztán lezuhantam a szakadékba. Csak néztem, ahogy Edward fájdalmasan utánam ordít.
-Ne! Bella! Én is szeretlek! -mondta, de már mindegy volt. Egyszer majd talál valakit, aki szereti és viszont szeretheti majd. Talán majd az a valaki Tanya lesz. Még gondolatban könyörögtem atyámhoz. Hallgasson meg!
Kérlek, ne kelljen még mennem! Ne kelljen még itt hagynom őt! Kérlek... Istenem, hadd maradjak még vele, hadd szeressem még egy kicsit! Ígérem, nem fogok elpazarolni egyetlen pillanatot sem! Ölelni fogom, nem engedem el.

/pokolban/
A sátán szemei szikráztak, amikor megláttak engem. Gyűlölettel nézett, de volt ott még valami. Mintha a viszontlátás örömét látnám, de nem. Biztos csak képzelődök. Hiszen nem szeret már ő sem. Csak azt sajnálom, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Gondoltam itt apámra, szerelmemre és mindenkire, akit szeretek.
-Bella! -mondta és ajkai minden egyes betűt alaposan kihangsúlyoztak.
-Uram! -hajoltam meg előtte, hiszen ez volt az illendő vele szemben.
-Kérlek gyere közelebb! -mondta és én tettem, amit kért. Szorosan magához ölelt, amit én nagyon nem értettem. -Sajnálom! -mondta és zokogni kezdett.
-Ugyan mit? -kérdeztem. Bár tudtam, mire gondol.
-Mindent. Mindent, amit én tettem veled. És azt is, hogy így alakult az életed ott fent, de sajnos vissza kellett hoznom téged. -magyarázta.
-Csak a dolgodat tetted. -válaszoltam, de ez a válasz csak arra szólt, hogy vissza kellett jönnöm ide.
-Értem. Ez azt jelenti, hogy a többiért még haragszol. -mondta ki a nyilvánvalót.
-Sajnálom, de igen. Tulajdonképpen te tetted tönkre az életem. Miattad most oly sokan gyűlölnek. Talán mostanra már az a személy is, aki az egyetlen ember volt, aki még annak ellenére is, ami vagyok szeretett. -magyaráztam.
-Sajnálom! Tényleg. El sem tudom mondai, mennyire sajnálom és könyörgöm, hogy bocsásd meg nekem ezt a sok hibát. Szeretnék újra az apád lenni. -mondta, de én most inkább egyedül szerettem volna lenni.
Egy rózsa. Jutott eszembe. Küldök egy rózsát Edwardnak. A szobájába küldtem, így amikor hazaér majd ott találja azt.
-Én is, de ez nem megy egyről a kettőre. -mondtam és elsétáltam onnan. A régi szobámba mentem, ahol már oly rég nem jártam.
Odaléptem az angyal szobromhoz, amit atyámtól kaptam még kis koromban. Mintha megváltozott volna. Mintha belőle is épp úgy kiszállt volna az élet, mint belőlem. Egy test voltam csak, ami robotszerűen nem szűnt meg működni. Ezután odaléptem a kukkolóbotomhoz. Így hívom már kis korom óta, mert ez egy olyan bot, aminek a végén van egy gömb, ami mindig ezernyi gyémántként ragyog. Csak gondolnom kell egy személyre és látni fogom, amit csinál. Látni akartam Edwardot és mindenkit, akit ott hagytam.
"Edward most ért haza fájdalmas képpel, egy csomó fa kiirtása után. Mindenki rá pillantott és ott volt még a nappaliban Prue is, akin már láttam, hogy tudja baj van.
-Mi a baj Edward? -kérdezte Esme aggódva.
-Hol van Bella? -kérdezte Alice. Választ várt Edwardtól, de meg sem tudott szólalni.
-Meghalt. -mondta ki szinte egyszerre Prue és Jasper is. Még csak most tűnt fel, hogy ő is ott van. Valamiért neki is nagy fájdalom lepte el arcát. Miért hiszen így mindenkinek könnyebb lesz.
-Mit tettél vele? -kérdezte Prue. Hangja tele volt megvetéssel és bánattal.
-Én csak...sajnálom! Annyi minden miattam van. Annyi sok rossz dolog, de a legrosszabb csak most ért utol. Elvesztettem azt a lényt, aki az életemet jelentette.- mondta és felviharzott a szobájába.
-Bella!-ordította, de hangja elcsuklott a nevem végén. Ekkor megpillantotta az ajtó nagyságú ablaknál a rózsámat. Egy fekete színű, szomorú,hervadt rózsa volt az, ami a nyitott ablaknál csillogott a hold fényének hatására. Tudtam, ha most képes lenne rá, akkor sírna, de nem hagyhatom. Suttogni kezdtem és tudom, hogy hallja, csak nem lesz képes felfogni, hogy valóban megtörténik mind ez.
-Neked adnám legszebb kincsem, de rájöttem, hogy nem lehet...
nálad maradt örökre. Nézz bele a tükörbe! -súgtam és zokogásba kezdett.
-Bella annyira szeretlek! Sajnálom, hogy annyit bántottalak. Nem haragszom, rád nem. Rájöttem, hogy amit éreztem haragot, azt nem irántad éreztem, hanem magam miatt, mert sok fájdalmat éltél át és mindent csak miattam. Önző voltam. Azt hittem, akkor lennék önző, ha veled maradnék úgy, hogy közben az életed kockáztatnám. Ez is tévedés volt. Meg kellett volna hallgatnom téged, hiszen ez volt a legnagyobb önzőség, hogy csak azt tartottam jónak, amit én úgy gondoltam. Pedig milyen boldogok lehetnénk most.- mondta és lehajtotta a fejét. Teste remegett, ahogy a rózsát lágyan a kezébe emelte és magához ölelte, mintha az én testem lenne."
Aztán a kép eltűnt és én zokogva összerogytam a földön. Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenved. Fájt! Elég!- kiáltotta folyton a lelkem.
-Bella, hallottam, hogy újra köztünk vagy! -rontott be a szobámba Bertha, aki a mostoha testvérem volt. Ő és Orpheus az én két testvérem, még ha nem ugyanaz a vér folyik az ereinkbe, bár még csak az kéne. Legalábbis Orpheus részéről nagyon nem lenne jó, mert akkor a földnek annyi lenne.
-Szia Bertha! Hogy vagy? -kérdeztem és a földről felkelve letöröltem a könnyeimet.
-Jól nem úgy, mint te. -mondta és szorosan megölelt. -Nagyon szeretlek! És hiányoztál! De ha itt szenvedsz, akkor menj, nem akarom, hogy szomorkodj.-mondta és ismét megölelt, mert időközben engedett a szorításon.
-Nem. Nem lehet, mert túl sok lényt bántottam azzal, hogy a földön voltam. -mondtam, de mielőtt válaszolhatott volna, az ajtómnál megjelent egy hívatlan vendég.
-Szia kedvenc hugicám! -jött felém nyájasan, de én megállítottam a puszta pillantásommal. Nos igen, bármit megtehetek, amit csak akarok. Nagyon erős vagyok, de nem szállok el magamtól. Ha így lenne, akkor a két földi ellenségem az iskolából már rég nem élne. Kérdezitek, mit ártottak nekem? Túl sokat, ahhoz utáljam őket, bár azt nem tudom ők miért utálnak engem. Kezdettől fogva ellenszenvesek voltak velem és én is velük, aztán, amikor összejöttem Edwarddal, még jobban gyűlöltek.
-Ne akard, hogy bántsalak, mert jól tudod, képes vagyok rá. -mondtam, amire széles mosolya elterült az arcán.
-Ugyan már én békével jöttem hozzád. -mondta, és ekkor lépett a szobámba Ophelia, a mostoha anyám. Kis korom óta apámmal van és úgy tesz, mintha szeretetben nevelne engem. Pedig csak az ő kicsi fiát szereti, bár ott van neki még egy lánya is, Bertha, de őt le se szarja. Ez van, vannak, akik szerint ő lenne a minta anyuka...
-Szia Bella! Apád mondta, hogy megint itt vagy szennyezni a levegőt. -mondta gúnyosan és megölelte fiát egy puszi kíséretében.
-Ugyan Ophelia, hiszen apám azt hiszi, hogy szeretsz. Ne kelljen neki csalódni, mert tudod, hogy mindentől függetlenül, még mindig jobban szeret engem, mint téged. -mondtam, amitől magabiztos mosolya egyből eltűnt és kivezette fiát a szobámból. Mindig is féltek tőlem és csak akkor volt velem rendes, amikor egy célunk volt, hogy apám a földre engedjen engem. Persze, mert így kedvére irányíthatta apámat, de most ismét itt vagyok és én irányítok, újra.
-Nagyon sajnálom, hogy anyám még mindig ekkora...ekkora...-kereste a szavakat, de rá aztán nincs is megfelelő, ami rendesen körbe határolná őt, mint fogalmat.
-Ne te kérj bocsánatot, te nem tettél semmit. Ő meg egy...mindegy. -mondtam és most én voltam az, aki megölelte őt. Mindig is olyan volt nekem, mintha a húgom lenne.
-Mesélj mi volt veled, mert sajnos nem tudtalak mindig figyelni. -mondta.
-Visszajött, újra láthattam és érezhettem. Szeret. Még szeret. -csak ennyi volt az, amit mondhattam neki. Szemében felragyogott a fény és tudtam, ugyanúgy őrül a hírnek, mint én. Nagyon szeretem őt és ha más nem is, de ő majd tesz arról, hogy boldog legyek az életem nélkül, itt, a pokolban...

2011. április 20., szerda

10. fejezet- A titkomra fény derült:

Sziasztok! Meghoztam a fejit, bár nem érdemlitek meg. Még mindig nem vagyok megelégedve a komi számmal, ezért lassan kezdek nagyon-nagyon szomorú lenni. Köszönöm azt a 3 komit, nagyon őrültem a kérdéseknek és annak, hogy tetszett a feji. Nos azt hiszem ezzel a fejivel minden kérdéseteket megválaszolom! Kérlek titeket, hogy erőltessétek meg magatokat és írjatok komikat! Mert amíg nem vagyok elégedett, addig nem lesz új feji! Szóval írjatok-írjatok! Jó olvasást! Puszi! Komikat!
NÉVTELENEK IS ÍRHATNAK MEGJEGYZÉST! 
És azt hiszem most elég hosszú lett a feji, ezért még inkább megérdemlem a komikat! :)



-Mit kerestek itt? -vontam kérdőre azokat a személyeket, akiket most a leginkább távol akarok tartani ettől a harctól.
-Jöttünk segíteni. Mégis mi mást, Bella?-emelte meg a hangját Alice.
-Nem kértem, hogy segítsetek. -köptem a szavakat.
-Elég volt, most van ennél sokkal fontosabb dolgunk is. -ordította Edward. -Bella menjetek el, amíg lehet.-tette még hozzá. Persze hogy is ne.
-Még mit nem? Miből gondoltad, hogy elmegyek, amikor engem akar.
-Na látod kislány ebben egyet értünk. Te kellesz nekem és most megfizetsz minden tettedért. -mondta.
-Állok elébe, Victoria. -mondtam. Eljött, hogy megbosszulja James halálát.
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, futni kezdett. Felém futott a halál és éreztem, hogy megsimogat, lágyan, selymesen, ahogy Edward tette egykor.
-Szeretlek Edward Cullen! -kiáltottam, mert féltem, hogy ha meglát olyannak, amilyen valóban vagyok, akkor sosem lesz rá esélyem, hogy elmondjam neki.
Most elmondtam, és még hajtogattam volna, még ezerszer megsúgtam volna, hogy elhiggye és ő is ezt mondja. Átváltoztam. A fekete szárnyaim hatalmasra nyíltak és hirtelen egy mezőn találta mindenki magát. Én tettem. Íriszem feketén izzott és fekete köd lepte be a tájat. A félelem és a meglepődés mindenhova lerakodott. Érezni lehetett a halál szagát. A halálét, aki most Victoriaért jött.
Lassan széttártam szárnyaim és felemeltem fejemet, hogy szembe nézhessek mindennel. Mindenki ledermedve állt és bámult, mintha egy csodát véltek volna felfedezni. Hát eljött. Eljött a pillanat, amikor a szög kibújik a zsákból. Ahogy mondani szokták...
Fény derült a "kis" titkomra. Gonosz mosolyra nyitottam a számat és lassú, magabiztos léptekkel indultam a cél felé. A cél felé, ami most Victoria. Az első lépésemet, amit előre tettem, jól megnézte mindenki, aztán láttam, hogy Victoria is hátrálni kezd, de aztán újra fellobban benne a bosszú vágy. Felrepültem és az égen villámok cikáztak. Megvilágította ördögi testem. Állatias, gonosz hangot adtam ki és lecsaptam a vadra. Hagytam, hogy előbb ő üssön, de még ez is neki okozott fájdalmat.
-Üss még egyet James kedvéért. -mondtam neki és nem is ellenkezett a kérés miatt.
-Rohadj meg! Dögölj már meg! -kiáltotta több mint 20 perces harc után.
-Ezt bármennyire is szeretném nem teljesíthetem. -mondtam neki és lehajtottam a fejem. -Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem kéne tovább szenvednem és hozzád szaladnék, hogy kegyelemből ölj meg. Könyörögnék és te megtennéd. -mondtam, majd ismét gonoszan elnevettem magamat. -De nincs ilyen szerencsém, ahogy neked sem, mert aki a szeretteimet akarja bántani, annak vége.-mondtam és gondolatommal felgyújtottam őt. A pokol lángjai közt égett és ordított. A fájdalom lassan beszivárgott a testembe és én is ordítani kezdtem. Olyan volt, mintha az állatok siratnának valakit. Éreztem, hogy Victoria lelke elszáll a pokol legmélyebb bugyrába, de van még megbánás. Sosem késő megbánni, amit teszünk...A lényeg, hogy tegyük meg. Kérjünk érte bűnbocsánatot és megkapjuk.
Ott térdeltem a réten, és próbáltam elnyomni a fájdalmamat és az érzést, hogy most küldtem a pokolra egy lelket. Szememből elkezdtek potyogni a könnyek, de ez nem olyan volt, mint az emberi formámnál. Ez most vér volt. Meghallottam egy csilingelő hangot, amely undorodva szólt hozzám.
-Mi vagy te?-kérdezte.
-Az ítélet, a jó útra terelő, a sötétség, a gonosz...-kezdtem sorolni, de nem hagyták befejezni.
-Elég! Az igazat mondd! -üvöltötte Edward.
-A sátán gyermeke. -mondtam és lehajtottam a fejem. -Az ördög.
-Micsoda? Jaj Bella ez most nem vicc. Válaszolj normálisan. -mondta Alice és Emmett szinte egyszerre.
-Szerinted nevetek? Vagy éppen vicces kedvemben vagyok. Ennyire látszik rajtam, hogy egy vicc vagyok? -kérdeztem felháborodva és visszaváltoztam.
-Ez hihetetlen. -mondta Alice és még csak ekkor tűnt fel, hogy itt van valaki, akit a legrosszabb álmomban sem szeretnék látni, nemhogy az életben.
-Tanya? -kérdeztem most én undorodva.
-Igen. -mondta diadal ittasan, és ettől majdnem elhánytam magam. Hirtelen olyan erő kapott el, amit még sosem éreztem. Edward az övé. Örökre, de csak a pokolban.
Láttam, hogy Edward hirtelen elkapja a karját, mert el akart indulni felém. Sajnos most szerencséje van.
-Edward engedj el, mert most megölöm. Később már nincs rá esélyünk.
-Nem! Megöl minden szemrebbenés nélkül. -mondta és közben rám nézett. Ilyen szemmel sosem nézett még rám. Soha!
-Engedd el Edward! -szóltam rá, amitől mintha valami megváltozott volna a szemében.-Mi lesz ölj már meg! Elegem van. Ölj meg! -kiáltottam és lábaim nem bírták tovább, összecsuklottam. Két kéz elkapta a vállam és hozzám bújt. Prue volt az. Nem értettem, ő miért nem undorodik tőlem. Mindenki elment és gyűlölködve nézett rám. Hát eljött az idő, amitől annyira féltem. Elítélnek, mert erősebb vagyok tőlük.
-És te? Te nem mész el? Messze tőlem? Szaladj amíg lehet! -zokogtam a vállába, de egyáltalán nem gondoltam így. Szükségem volt rá, legalább most. Legalább addig, amíg el nem süllyedek bánatomban.
-Shh! Én sosem hagynálak el! Szükségem van rád és tudom, hogy nem vagy olyan, mint a legenda szerint. -mondta. Hangjában hallatszott, hogy teljesen biztos a dolgában. -Sosem tudnál bántani, mert ha szeretnél, már rég megtetted volna. -mondta és még szorosabban ölelt, mint eddig.
-Köszönöm! Köszönöm, hogy legalább te velem vagy. -mondtam és a házamban kötöttünk ki.
-Mondd! Szabad tudnom a teljes történeted? -kérdezte félve. A válasz nem kellene, hogy legyen, de érzem, hogy benne tényleg megbízhatok.
-Nos igazság szerint nem szabadna már ezt sem tudnod, de nekem már mindegy, szóval elmesélem. -mondtam és egy hatalmasat sóhajtottam, hogy belekezdhessek a történetembe.
-Az egész történet az ördöggel és Istennel kapcsolatban teljes butaság, mert a sátán és atyám teljesen jóban vannak. Nem olyan a pokol sem, mint amilyennek a legenda elmondja, mert nincs tűz, az csak a lélek képzelete és attól függ, mekkora bűnt követett el. A pokol csak azért van, hogy rájöjj a bűnösségedre és megbánd, aztán felmehetsz a mennybe...de ha nem ott maradsz örökre és nem tudsz elszámolni a tetteddel. Én a sátán és egy angyal gyermeke vagyok és hidd el szinte nagyobb hatalmam van, mint a sátánnak. -meséltem.
-ÉS mondd, miért nem szólítod apád apának és miért szólítod inkább sátánnak? -kérdezte. Hát észrevette.
-Nos az igazság az, hogy őt nem tartom annak, mert...mindegy nem sokára megtudod. Szóval ott tartottam, hogy anyámat sosem láttam valamiért. Csak azt tudom, hogy angyal. Pár évvel ezelőtt támadt egy ötletem, miszerint feljövök a földre és innen irányítom az életeket, hogy a sátánnak kevesebb dolga legyen. De nemcsak ez volt az egyetlen indokom, hanem, hogy megtalálom azt a személyt, aki igazán tud majd szeretni és én is viszont őt. Hát megtaláltam. Ő Edward volt. Mélységesen és visszavonhatatlanul beleszerettem és azt hittem, hogy ő is ugyanígy érez, de tévedtem. Elhagyott. Ekkor összevesztem apámmal és ő kitagadott. Meg akartam halni és ezt számtalanszor megpróbáltam, de mind hiába való volt. Hiszen itt vagyok. Elköltöztem, mert itt minden olyan fullasztó volt. Később visszajöttem és kitaláltam egy történetet arról, hogy a nem létező szüleim meghaltak nyáron egy autó balesetben, és mivel az a hely is frusztráló volt, visszajöttem. Aztán megesküdtem, hogy minden Cullen nevű lényt megölök, mert úgy éreztem, így majd könnyebb lesz, aztán visszajöttek és elgyengültem. Felszakadt minden sebem, ami eddig csak szunnyadt. Azt hittem, hogy el tudom kerülni őket, de még ezt is olyan nehéz megfogadni. Nem megy. Gyenge vagyok. Egyedül érzem magam. Eddig jó volt, mert nem tudták a titkomat. Én esküszöm, hogy elakartam mondani, de amikor elhagyott nem adott esélyt arra, hogy elmeséljem. Elment és meg sem hallgatott. Most meg fel van háborodva, mert szerinte becsaptam. Ő elmondta, hogy...-mondtam, de mielőtt kimondtam volna a számhoz kaptam a kezem és betapasztottam.
-Mi az? Mit mondott el? -kérdezte.-Sajnálom én nem akarok erőszakoskodni. Majd elmondod, ha úgy véled alkalmas vagyok a bizalmadra. Köszönöm, hogy a többit elmondtad. -mondta és kezdett felállni, de én visszarántottam.
-Nem arról van szó, hogy nem bízom benned, hanem arról, hogy ez már nem csak az én titkom. Szóval erre kétszeresen meg kell esküdnöd. -mondtam és mélyen a szemembe nézett, majd válaszolt.
-Esküszöm, hogy soha semmilyen körülmények között sem mondok el senkinek semmit! -mondta és kezét a szívére tette, míg a másikat az égbe emelte.
-Rendben. Szóval ők vámpírok. Edward elmondta, hogy ő vámpír, vagyis nem mondta el, de én magamtól is rájöttem. De az én titkom olyan dolog, ami ha kiderül, nekem végem. -mondtam és sírni kezdtem, majd fájdalmasan felnevettem.
-Tudod, ő mindig is azt mondta, hogy ő veszélyt jelent a számomra, de ha ezt eddig tudta volna, akkor én mondhattam volna, hogy veszélyt jelentek a számára. Ezért hagyott el. Legalább is Alice ezt mondta, de már mindegy, mert új életet kezdett, nélkülem és most már biztosan végleg. -mondtam, majd felálltam ülő helyemből és elindultam az ajtó felé.
-Most hova mész? -kérdezte Prue.
-Gyere! Elmegyünk hozzájuk. -mondtam és nem kellett magyarázkodnom, hogy megértse. Felállt és megfogta a kezem.
Természetesen senki sem fog minket látni, de ez most mindegy.

"Egy pillanat alatt ott termettünk. És láttuk a kivilágított házat az erdő mélyén.
-Edward. Nyugodj már le! -üvöltötte Tanya.
-Hagyj már békén!-kiabálta ő is válaszként.
-Nem! Mi a bajod? Fáj az újra látás? -kérdezte Tanya gúnyosan, amire Alice berontott és lekevert neki egy pofont. Ő meg megalázva kirohant a szobából.
-Most ezt miért kellett? -kérdezte Edward felháborodva. Miért védi meg őt?
-Mert sértegette Bellat. -mondta a pöttöm barátnőm.
-Ugyan már ne nevettess, hiszen nem értheti, hogy még csak most jöttem rá arra, hogy kit szerettem eddig. -mondta és meglepődtem a vallomásától.
-Mi az, hogy eddig? És hogy érted, hogy kit szerettél? -tette fel a kérdéseket, amiket legszívesebben én tettem volna fel.
-Hogy értem? Úgy, hogy eddig egy szörnyet szerettem, pedig azt hittem, hogy én vagyok a legnagyobb szörny a világon, de nem. Persze ezt neki köszönhetem. Most már értem, miért mondta mindig, hogy ő nagyobb szörnyeteg, mint én. És ezt a mai akciót is köszönöm, mert ez volt az utolsó dobása, amivel végleg kiszerettem belőle. Már nem szeretem. -mondta és  szavai bele égtek az elmémbe.
Hirtelen elhagyott az erőm és a nappaliba zuhantunk Prueval. A nappaliban lévő vámpírok mind minket figyeltek, aztán meghallottuk, hogy valaki becsapja az ajtót és gyorsan halad lefelé a lépcsőn, majd a bejárati ajtó is becsapódott és eltűnt a rengetegbe. Edward volt az.
-Bella? -kérdezte értetlenül Alice, amikor lejött a lépcsőn. Ránéztem Prue ijedt arcára és megsimogattam őt. Szememből könnyek csorgadoztak. Majd ennyit mondtam.
-Ég veled! - azzal kirohantam és csak egy fekete rózsa maradt a helyemen.

Edward egy szikla szélén ült és némán zokogott. Tudtam, ezt én okoztam neki, és mondhatnám, hogy most már kvittek vagyunk, de nem teszem, mert az nem én lennék.
Megfogtam a vállát és ő riadtan rám emelte tekintetét. Felkészültem mindenre, ami engem érhet ezután. Ő még jobban megbánt, de ha ezzel enyhítek a lelkén, akkor legyen. Azt tehet velem, amit csak akar.
-Te? -kérdezte undorral a hangjában. És én azt hittem, hogy már most elnyel a föld. Fájt az, ahogy velem bánik, de kibírom. Erős vagyok és az is maradok. Már úgy is végem.

Díj

Sziasztok! Ma kaptam egy díjat Musafan-tól! Nagyon-nagyon szépen köszönöm neked!

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogját)!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
 
 
1. Nagyon nagyon köszönöm Musafan-nak!   http://twilightfanfic-ms.blogspot.com/ 
 
2. mint látjátok a díj kint van... :)
3.Magamról:
-mindig nevetek, szinte még akkor is, ha szomorú vagyok--> ezt sokan irigylik tőlem... :)
-szeretek olvasni és írni
-zongorázok
-imádok nyelveket tanulni és táncokat
-sok barátom van, de igazi csak egyetlen egy
-szinte bármilyen zenét meghallgatok
-imádok élni, de úgy igazán... :)

3 Akiknek tovább küldöm:

Azt hiszem ennyi lenne! Köszönöm még egyszer a díjat! És gratulálok azoknak, akik most kapják! :)
Puszi!

2011. április 18., hétfő

9. fejezet-Az első barátnőm:

Sziasztok! Meghoztam a fejit, remélem, hogy ehhez kapok komikat! Ha nem, akkor komi határt szabok! És az senkinek sem lesz jó, szerintem! annyit elárulok, hogy a következő részben végre kiderül, hogy kicsoda Bella... :)
Jó olvasást! És még annyit, hogy a chat-hez is bátran lehet komizni, csak kérlek titeket, hogy legyenek visszajelzések! Köszönöm! Puszi!


Már éppen a kocsimmal szórakoztam, amikor megszólított  egy lágy hang, aki egy ember volt.
-Szia! Ne haragudj, de a tanárnő küldött, hogy kísérjelek haza, és amúgy utána haza is mehetek már. Szóval, ha nem gond veled tartok. -mondta félve és én kedvesen rá mosolyogtam.
-Persze. Rendben van. Gyere! -mondtam és ő beszállt az anyós ülésre.
-A nevem Isabella Marie Swan, de mindenki csak Bellanak hív. -mutatkoztam be.
-Én pedig Prudence Reed vagyok, de csak Prue, ha lehet. -mondta és kezet ráztunk.
Még nagyon sok mindenről beszéltünk és érzem, hogy nagyon jól megleszünk mi együtt. Nagyon sok közös dolog van bennünk. Hazaértünk és megkértem, ha úgy sincs semmi dolga, akkor maradjon nyugodtan. Beszéltünk, aztán szóba kerültek a pasik, amiről én aztán nagyon tudok mesélni.
-És te? -tette fel a kérdést, amikor róla már mindent kiveséztünk.
-Nos én voltam szerelmes, reménytelenül, hazugságban éltem sokáig és szenvedek azóta is. Elhagyott, mert nem voltam neki elég jó, bár ha tudná, hogy én...-meséltem, de itt elakadtam, mivel majdnem elárultam, hogy mi vagyok. A könnyeim erőszakosan kibuggyantak a szememből és vízesésként csordultak le arcomon.
- Honnan tudod, hogy Szerelem? -kérdezte kíváncsian. És én hazudtam félig, legalábbis azt a részét, hogy ki mondta ezt az elméletet.
- A nagymamámnak volt egy igen érdekes elmélete. Azt mondogatta, jóllehet úgy születünk, hogy valamennyiünkben van egy doboz gyufa, magunktól nem tudjuk meggyújtani a gyufaszálakat, szükségünk van... oxigénre, meg egy gyertya segítségére. Csakhogy ez esetben az oxigénnek példának okáért a szeretett személy lélegzetéből kell származnia, a gyertya lehet bármiféle érintés, simogatás, szó vagy hang, amely elsüti a robbanókészüléket és lángra gyújtja az egyik gyufát. Ilyenkor egy pillanatra heves érzelem vakít el bennünket. Bensőnkben kellemes meleg árad szét, amely az idő múlásával lassan-lassan elenyészik, míg egy újabb robbanás fel nem éleszti. -meséltem és ő csodálva figyelte a szavaim sokaságát.
-És úgy érzed, hogy ez jó dolog? - tette fel a következő kérdést.
-Egyszer azt mondták nekem, hogy olyan vagyok, mint a saját íze szerint kevert heroin. Hát nem járt túl messze az igazságtól. A szerelem ilyen...A szerelem a függőségek legveszélyesebb fajtája. Szerintem legalábbis. Az embert teljesen kifordítja önmagából. Egyszer a pokolban érezzük magunkat, másszor pedig mintha a vízen járnánk. Lefegyverez, alkalmatlanná tesz minket bármi másra.-magyaráztam és Prue nagyon is érdeklődve figyelt engem.
-Ez gyönyörű. -mondta és lehajtotta a fejét. Még csak most jöttem rá, hogy fél. Fél a szerelemtől.
-Te félsz? -kérdeztem meglepve.
-Nem a szerelemtől félek, hanem attól, hogy elmúlik. Túl sok embert láttam szenvedni magam mellett, ezért tanultam a hibáikból. -mondta szomorúan.
-Ezt hogy érted? -kérdeztem.
-Anyám is elvált, mert apa csak kihasználta, egyke vagyok, aztán végre kezdett alakulni az élete, amikor találkozott egy másik pasival, akit lassan megszeretett, de tényleg úgy igazán. Még csak most érezte a szerelem valódi önmagát. Aztán jött az újabb szenvedés, a csalódások sorozata és persze egy újabb lelenc a nyakára. Terhes lett, de egyedül kellett szembe néznie, ahogy nálam is tette. Ennyiből azért becsülöm, hogy legalább nem dobott el magától. -mesélte és láttam, hogy elkezdett sírni. Megöleltem és vállamon rázkódni kezdett.
-Shhh! -nyugtatgattam és kezemmel lágyan, melegen simogattam a hátát.
Valaki csengetett és együtt kimentünk megnézni, hogy ki zavarta meg ezt a pillanatot. Hát a szememnek nem hittem, amikor megláttam az illetőt.
-Te meg mit akarsz itt? -kérdeztem tőle idegesen.
-Bella, beszélnünk kell! -mondta és láttam rajta, hogy úgy sem tudnám lerázni, de most nem volt alkalmas.
-Ha nem gond, akkor majd inkább este gyere vissza, mert most nem alkalmas. Szia! -köszöntem el, majd rácsaptam az ajtót.
-Ő ki volt? -kérdezte Prue.
-Az élet, a szerelem, a tökéletes...a mindenség. -válaszoltam, majd elindultam a szobám felé és Prue halkan követett engem.
Bemásztam a gardróbomba, és onnan kiabáltam barátnőmnek.
-Te ezt húzod fel. -mondtam és nem tűrtem ellenkezést.
-Ezt?- lepődött meg és hangja egy oktávval elcsúszott a megszokottól.
-Valami baj van vele? -kérdeztem, amikor egy teljes szerelésben jöttem ki és ő mondhatni nagyon megcsodált engem.
-Nagyon szép vagy. -mondta és szemeiben irigységet láttam csillogni.
-Ugyan az lehet, de nem annyira, mint te. -mondtam, amitől úgy láttam, hogy elpirul egy kicsit.-Na öltözz fel, addig én kimegyek és szólj, mert a sminkednek is szépnek kell lennie. -utasítottam.
-Igenis kapitány!- szalutált a kezével és én mosollyal az arcomon távoztam a szobámból.
20 perc múlva hallottam egy halk hangot, messze volt és alig érthető, de én jól hallottam. Egy pillanat alatt a háta mögé termettem, amitől naná, hogy megijedt.
-Jesszusom! Ezt ne csináld! -mondta rémülten.
-Mit?-kérdezte értetlenül.
-Hogy így a hátam mögé osonsz. Az imént, amikor szóltam még nem is láttalak és most hátranézek és te meg itt vagy...-mesélte.
Amint elkészültem a sminkemmel és Prue sminkével, indultunk a partira.
Egész éjszaka élveztük az életet. Egy csomó férfi megbámult minket, sőt a bátrabbik fajta még be is szólt, s fütyörészett utánunk.
De ami ezután jött arra még csak gondolni sem mertem. Ott állt ő. A talán legnagyobb ellenségem. Eljött, hogy bosszút álljon és most meg kell adnom, amit akar, de Prue ettől távol marad. Távol mindentől, mert én megvédem a titkom árán is.
-Prue fuss! -kiáltottam rá, de az ijedtségtől még mozdulni sem tudott.
-Menj! -ordított rá egy idegen hang, aki még sem volt olyan idegen, aztán mögötte a többiek. Persze még ez sem volt elég arra, hogy elfusson és meneküljön az életéért. Vonzza a veszélyt, ahogy egykor Edward szerint én is.

Miért?

Sziasztok! Van egy nagy problémám, amiben ti tudnátok segíteni nekem! Annyira boldog voltam, amikor éppen hogy megnyitottam ezt a blogot és már is olyan sokan voltatok, komikat írtatok, meg minden....
De az előzőhöz, meg még azt hiszem az azelőttihez sem kaptam valami sok komit. Nem érdemlem meg? Ennyire szar a törim, mert akkor szóljatok! Szerintem más írótársamnak is rosszul esik, ha nem kap komit. Nem kérek túl sokat, de itt vagytok 17 + a névtelen olvasok és alig kapok komit. Írhatnék ki 17-es komi határt, de nem teszem, mert bízom abban, hogy lesznek, akik anélkül is írni fognak, de úgy néz ki csalódnom kellett...
Most nagyon szomorú vagyok. De nem vagyok szívtelen, most nem, de ezentúl feji= komi határ. Ha nektek ez így jó lenne. Nem azt kértem, hogy istenítsétek a törim, mert tudom, hogy annyira nem jó a törim, de nekem ez szívből jön. És jól esne, ha kapnék visszajelzést tőletek... Csak annyit kérek, hogy írjátok le, hogy jó e a töri, vagy nem. Szar, vagy valami. Csak írjatok. Köszönöm!



U.i.: Nem sokára hozok fejit, de remélem, hogy annál bepótoljátok az elmaradásotokat! :(

2011. április 9., szombat

8. fejezet-Diák gondok:

Sziasztok! Meghoztam a 8. fejit. Talán megér pár komit? Jó olvasás! És bocsi, hogy ez most egy kicsit rövid lett...!Komikat légyszi! Puszi!


Szép volt, mint egy rét, ha átsuhan rajta a szél. Az élet lüktetett benne... A régi, érthetetlen, megfejthetetlen talány. A parányi magban megvan már az egész fa gyökerestül, lombostul, koronástul, ahogy majdan virágba borul egy szép áprilisi napon. Egy szerelmes éjszakából, egy csepp plazmából bontakozott ki ez a két váll, ez a szem, ez az arc és újabb csoda, hogy milliónyi lény közül éppen vele kellett találkoznom... Annak a csepp plazmának már megvolt a rendeltetése, hogy évek múltán felém jöjjön.
És most itt van. Engem ölel a két kar, engem néz e két szem, én simogathatom ezt az arcot és én, csak én csókolhatom szerelemmel az ő ajkát. Szeretem őt, minden porcikám szereti és minden porcikámmal szeretni akarom. Szeretni, ahogy csak lehet, amilyen mozdulattal, vagy tettekkel lehet. Akarom, kívánom és nincs az a lény, aki most elvehetné tőlem.
-Khm...-hallottunk meg egy szigorú hangot és mint a két ijedt madár, úgy rebbentünk szét, pedig milyen finom volt az érintése. -Mégis mi folyik itt? Ugye nem itt képzelték el, hogy felfalják egymást? -kérdezte gúnyosan egy jól ismert hang. Tudtam, hogy ő kicsoda, de Edward nem ismerte.
-Edward most menj inkább! -kértem meg őt. Először vonakodott, de mégis megtette, amire kértem, bár tudom, hogy a távolból figyelni fog.
-Szeretlek! Ezt ne feledd el! -mondtam mielőtt távozott.
-Mit keresel itt? -kérdeztem tőle, de nem válaszolt, csak mosolygott. Nem az a barátságos mosoly volt, hanem sokkal inkább egy gonosz lelket tükrözött.
-Majd megtudod, ha eljön az idő. -mondta és köddé vált. Nem értettem, mit jelentsen ez. Ismét itt járt és bosszantott, de még mindig nem tudok semmit az érkezése felől.
-Mrs. Swan? Nem óhajtana esetleg visszafáradni az órájára? Vagy inkább hazamenne? -kérdezte a végén már inkább aggódva, hiszen meglátta a tekintetem, ami kicsit sem tükrözött teljes nyugodtságot.
-Ha lehetne, akkor hazamennék, mert nem érzem jól magam. -mondtam és egy kicsit még rájátszottam, hogy elhiggye a dolgot.
-Rendben van, akkor egy pillanat és megírom az igazolást. -mondta, aztán beszaladt, majd kijött és a kezembe nyomott egy cetlit.
Elindultam lassan és kissé sután, még mindig az előző pillanat hatása alatt voltam. Még csak most jöttem rá valaminek a valójára. Még pedig arra, hogy az ember mindig éppen arra vágyik legjobban, amit soha, de soha nem kaphat meg.
Ez a dolog nálam is így volt. Mindennél jobban akartam, hogy Edward engem szeressen, de ez nincs így, mert ő Tanyat választotta helyettem. Ő kell neki, őt szereti, én maximum csak harmadik fél lehetek, amit nem akarok.
Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket. Örökre.
-Francba! Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? -tettem fel a kérdést hangosan is, amire éppen gondoltam.
-Mert te mindet annak látsz. -szólalt meg egy hang, aminek a tulajdonosát nagyon jól ismerem.
-Atyám? Segíts, mert már nem bírom tovább. Nincs elég erőm ehhez. Ő már nem szeret. Ezt bizonyítja az a csók, amit láttam, de akkor miért csókolt meg engem? Miért? -kérdeztem és ha hangosan nem is mondtam ki, még vagy ezerszer feltettem a kérdést, de ezredszer sem kaptam rá választ.
-Légy türelmes! Mondtam már. -emelte meg a hangját egy oktávval.
-Tudom, de már nem tudok. Te tudod a legjobban, min mentem keresztül amióta ide jutottam. -magyaráztam.
Bármi is történik most velem, én szeretni fogom őt, szeretni mindörökké. Tudom, hogy soha többé nem foghatom őt a karomban, nem becézhetem ajkait. Nem csókolhatom testét kínzó lassúsággal és nem súghatom kéjesen a fülébe, mennyire szeretem, nem mondhatom el milliószor a nevét miközben ajkaimmal fülét kényeztetem. Minden porcikám az övé, de az ő porcikái már rég más ajándékává vált. Már rég mást kényeztet érzékien és másnak mondja "szeretlek". Mástól várja eme vallomást, amit én ha kell ezerszer súgnék a fülébe egy holdfényes éjszakán. Érinteni akarom. Simogatni. Szerelmes szavakat búgni a fülébe. Szeretkezni vele, amit már oly régóta szeretnék.
Semmi. Már semmi sem lesz az enyém, amit tőle óhajtok...Már semmit sem kaphatok meg, amit azelőtt megkaptam volna. Elhagyott.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy soha többé nem akarok már szerelmes lenni. De akármennyire fáj is, akármennyire kínzó, szeretnék még egyszer ébren álmodni. Még egyszer tiszta szívből szeretni valakit.
Szeretni valakit, és ez a valaki Edward Anthony Masen Cullen. A bronzvörös hercegem, szürke lovon. Ő az én szív szerelmem, a lelki társam...a mindenem.

2011. április 4., hétfő

7. fejezet-Atyám, mit tehetnék most?

Sziasztok! Ahogy ígértem, meghoztam a fejit, remélem, hogy tetszik. Megér pár komit? :)
Jó olvasást! Komikat! Puszi!


Teljesen összeomlottam és most még ő is zavar, amikor tudja jól ezek után nem akarok beszélni vele.
-Nem érdekel bármit is akarsz mondani! -köptem a szavakat, de még ez sem volt elég.
-De akkor is meg fogsz hallgatni. -szögezte nekem, s nem tűrt ellenkezést, bár megtehettem volna...
-Edward! Nem tudod mire vagyok képes, szóval ha nem akarsz rosszat magadnak, akkor most szépen elhúzod a csíkot! -üvöltöttem, de még ez sem állította meg.
-Ha kell ölj meg, de másképp nem szabadulsz tőlem. -mondta és hozzám suhant, majd amit tett, az nekem is hirtelen jött. Édes ajka az enyémet kényeztette és én azt hittem elájulok a gyönyörtől, de nem! Elég legyen Isabella! -szidtam le magam gondolatban. Ez a józanabbik énem mindig jókor jön. Szerencsére!
Elég legyen! -üvöltöttem miután kénytelen volt elengedni, mert megráztam őt.
-Áu! Ez meg miért kellett? -kérdezte felháborodva.
-Mert egy tuskó, barom, rohadt....férfi vagy. -hebegtem, de nem találtam több jelzőt rá így egy elég ostoba, mégis logikus mondatot sikerült összehoznom, már a végére.
-Ez az, mondd csak, ami kifér rajtad. Túl sok minden összegyűlt benned, hát akkor hadd halljam! -kiabálta most már ő is teljes hangerőből.
Hirtelen elöntött a méreg és puszta kéz legyintéssel a falnak vágtam, amitől naná, hogy a falam húzta a rövidebbet.
-A francba! Most meg kell javítanom a falat. -szitkozottam, amire Edward nevetni kezdett. Ezt persze nem értettem. -Most meg mi olyan vicces? -kérdeztem gúnyosan és dühbe gurulva.
-Hát te. Annyira megváltoztál. Azt hiszed nem látom, hogy szeretsz? Most meg úgy csinálsz, mintha a hülye falad fontosabb lenne. -magyarázta.
-Miből gondolod, hogy még szeretlek? -kérdeztem gunyoros hangon.
-Ugyan ne játszd meg magad Bella! Különben miért mentettél volna meg. -vonta le a következtetést.
-Hát jól van, azt gondolsz, amit akarsz, de ha így is lenne, mit érdekel az téged? Te már nem szeretsz, szóval téma lezárva. Most pedig távozz, amíg szépen mondom. -fenyegettem meg, de nem akart szót fogadni, ezért kénytelen voltam az erőmet használni. Gondolatban az ajtón kívülre képzeltem és láss csodát, már kint is volt.
Teljesen összeomlottam. Az előző álarc már sehol sem volt. Ha most bent lenne, látná mennyire fáj. Fáj minden, ami őt érinti. Fáj, ha hallom a hangját, ha látom az arcát. Ha fejem annyiszor visszhangozza, már nem szeret. Mit jelentek én? Csak egy felet. Mindenem sajog, nincs velem, de tudom, hogy boldog. A szél azt suttogja: "Jöjj velem!", de tudom, hogy amit ő mutatna, az bántana engem...Hát most már ideje lenne elfelejteni a másik felem...!
-Uram, kérlek segíts nekem! -néztem  felfelé, hiszen tudom, ő sosem hagyna cserben.
-Kitartás lányom! Eljön a boldog idő, csak küzdj keményen!- hallottam meg egy gyengéd, mégis erélyes, magabiztos hangot, ami mindig mellettem volt a bajban.
-De még meddig kell szenvednem ahhoz? -kérdeztem és tudtam érti, amire gondolok.
-Már nem sokat. Tarts ki! -mondta aztán a hang eltűnt. Egyedül maradtam a házban, a gondolataimmal, a fájdalmammal, Edward hiányával.
Az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem... Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem.

/reggel suliba menet.../
Itt ülök a kocsiban és várom, hogy elérjem azt a helyet, ami most a mentsváramat jelenti nekem. Érzem, hogy jól fogok szórakozni a két ellenségemen.
A parkolóban, mint mindig most sem volt még senki. Legalábbis azon a helyen, ahol én szoktam parkolni. Majd megláttam, hogy egy szürke Volvo közelít felém, vagyis a mellettem levő sávba próbál leállni. Tudtam, mit jelent ez, így elkezdtem befelé araszolni, de a megmentőm mégsem a lábam volt, hanem Abi. Bíztam benne. Rá mindig számíthatok.
-Szia! -kiabálta és már ott is volt mellettem.
-Helló! Beszélnünk kell. -mondtam és elkaptam a karját, hogy gyorsan jöjjön velem.
Még az ajtóból visszanéztem és láttam a kocsiból kiszállni a Cullen gyerekeket, de ő nem volt ott, aztán beléptem az ajtón és már semmit sem láttam.
Sietve és Edward emlékével a fejemben indultam meg a terem felé, ahol az első órám lesz. Irodalom. Valahogy ma nagyon lassan telt az első órám. Ezután szabad foglalkozásom lesz, ami úszás. Siettem, hogy átöltözhessek...
Az úszómester most nem kért számon semmit, helyette csak úszhattunk és élvezhettük a víz simogatását, ami most Edward lágy simogatására emlékeztetett. Furcsa volt, a mai napomon mindenhol ő volt. Követett bárhová is mentem.
A két spanyol órám viszont egész jól telt, aztán a második spanyol órán feleltetett a tanár és naná, hogy nálam léptek be az órára. Pont egy kérdést kaptam, amire alig tudtam válaszolni. Persze nem azért, mert nem értettem, vagy mert nem tudtam, hogy kell összerakni a választ, hanem mert igazából még magam sem találtam meg rá a választ. A saját nyelvemen sem tudom megfogalmazni, hogy mit rejt a válasz.
-Mit tennél meg azért a személyért, akit a világon mindennél jobban szeretsz? -kérdezte a tanár. Gondolkodni kezdtem, mert eszembe jutott valaki. Valaki, aki az életemet jelenti és akiért meghalnék, ha az kellene, hogy megmentsem őt.
-A halált is tárt karokkal várnám és minden éjjel és reggel a fülébe súgnám, hogy mennyire fontos nekem, ha hagyná...-válaszolt helyettem egy édes hang, aki megzavarta az órát és a felelésemet a kopogtatásával. Valaki, akit szeretek, még ha ő nem is szeret engem.
-Köszönjük, hogy megválaszolta azt, amit most Mrs. Swan mondott volna! -mondta tanárnő, de nem haragudott, sőt mintha tudta volna, hogy ez fog történni. Váratlanul mintha összeesküdött volna ellenem a világ és mindenki azt akarja, hogy újra bántson az egyetlen személy, aki bántani tud engem. Mert pusztán a jelenlétével is szenvedést okoz, mert nincs mellettem, mert nem mondhatom, hogy engem szeret és hogy szeretem. Nem csókolhatom és érinthetem a gyönyörű ajkát és nem nézhetek mélyen azokba a gyönyörű arany szemekbe, mert nem látható vágytól izzó fekete szemeit. Felpattantam a székből és kirohantam az osztályból. Mindenki engem figyelt, de csalódtak, mert nem a szerelmem karjaiba szaladtam, hanem ellenkezőleg. Pontosan előle futottam. Messze mindentől, ami őt képezi és ami rá emlékeztet. Még a távolság is nehéz. Nem bírom tovább meghalni szeretnék, minél gyorsabban. Lábaim megálltak és szemem záporozni kezdett. Úgy buggyantak ki a könnycseppek, mintha vízesésből jönnének. Meg sem álltak. Erőtlenül összerogytam a parkolóban és vártam, hogy eljön a halál, de helyette valami más jött. Két féltő és szerető kar ölelt át, gyengéden, óvva testem. Nem tudtam, mi lesz ezután, de most csak a pillanatnak éltem...

2011. április 3., vasárnap

Díjak

Sziasztok ma, vagyis tegnap kaptam két új díjat, amiért millió köszönet Alexandra Delarose-nak! :) <3








Amit rólam tudni kell:
-Imádok olvasni, zenét hallgatni
- Írni, rajzolni
-zongorázni
Azt hiszem fel sem tudom sorolni, hogy milyen színes egyéniség vagyok :))) Na nem ego... :)

Akinek tovább küldöm:
AliceCarror - http://boldogveg.blogspot.com/
Evcu - http://angels1996.blogspot.com/
Stefanie Renhoh- http://mult-szerelem.blogspot.com/


Azt hiszem ennyi...A fejit majd holnap hozom! :)