10-11. fejezet-Edward szemszögéből:

Sziasztok! Először is boldog nyuszit mindenkinek! :) Másodszor pedig annak ellenére, hogy nem kaptam több komit az előző fejihez, és szomorú vagyok, tehát nem vagyok elégedett-->azért húsvét alkalmából kaptok tőlem egy kis Edward szemszöget... a 10-11. feji történéseiből...remélem, hogy legalább ehhez kapok komikat, hogy végre elégedett legyek és haladhassak a törivel! Ráadásul a kezem még mindig nincs rendben és nem is rövid fejit kaptok tőlem, még így is...szóval szerintem igazán megérdemlem azokat a komikat! Hajrá! Mert addig nincs haladás...BOLDOG  NYUSZIT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! SOK TOJÁST ÉS LOCSOLÓT, MEG AJÁNDÉKOT!!!!:) <3

U.i.:Aztán tegyetek boldoggá engemet is, mire legközelebb fellépek a blogra! :)

Edward szemszög:

-Mit kerestek itt? -vont kérdőre minket szerelmem. Hangjában egyszerre volt félelem és féltés is. Mitől fél?
-Jöttünk segíteni. Mégis mi mást, Bella?-emelte meg a hangját Alice.
-Nem kértem, hogy segítsetek. -köpte a szavakat Bella.
-Elég volt, most van ennél sokkal fontosabb dolgunk is. -ordítottam . -Bella menjetek el, amíg lehet.-tettem még hozzá.
-Még mit nem? Miből gondoltad, hogy elmegyek, amikor engem akar.-válaszolta. Az én butus Bellam. Sosem szeretett gyenge, törékeny ember lenni. Sosem fogadta el az igazságot, hogy ő csak egy ember, bár számomra a mindenem.
-Na látod kislány ebben egyet értünk. Te kellesz nekem és most megfizetsz minden tettedért. -mondta Victoria.
-Állok elébe, Victoria. -mondta szerelmem. Eljött, hogy megbosszulja James halálát.
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta Bella,  Victoria futni kezdett.
-Szeretlek Edward Cullen! -kiáltotta Bella, és én nagyon boldog voltam ettől a vallomásától. De még mindig ott volt a hangjában az a félelem, ami az imént volt. Ugrani akartam, hogy megmentsem szerelmem, de ekkor hatalmas fényt láttam. Fényt, ami az ég felé emelkedett. Még láttam, hogy mindenki eltakarja a szemét a vakító fény elől, aztán már csak egy gyönyörű idegent láttam.
Meglepődtem, mert már nem ott voltunk, ahol eddig. Most egy mezőn voltunk, tele virágokkal és lepkékkel. Az idegen hatalmasra nyitotta szárnyait, aztán kiegyenesedett és megláttam benne őt. Az én angyalomat kezdtem felfedezni ebben a fekete szörnyben. De ez nem lehet ő, hiszen ő egy angyal. Mi lett belőle, azóta, hogy elhagytam. Szemei korom feketén izzottak és rám emelte tekintetét. Látszott benne az iménti félelem. Észre sem vettem, hogy egy enyhe undort mutatnak ajkaim, de már mindegy is volt. Mindig is féltettem magamtól, de talán nekem sokkal jobban kellene félnem tőle, hiszen elnézve őt, sokkal erősebb nálam.
Tett egy lassú, mégis magabiztos lépést előre, de erre a reakcióra senki sem számított, így az ijedségtől mindenki hátrált egyet. Aztán Victoria rohanni kezdett. Rohant a halálba. Felrepült szerelmem és az égen villámok cikáztak. Megvilágította ördögi testét. Állatias, gonosz hangot adott ki és lecsapott a vadra, Victoriara. Hagyta, hogy előbb Victoria üssön, de még ez is Victorianak okozott fájdalmat.
-Üss még egyet James kedvéért. -mondta neki és Victoria nem is ellenkezett a kérés miatt.
-Rohadj meg! Dögölj már meg! -kiáltotta Victoria több mint 20 perces harc után.
-Ezt bármennyire is szeretném nem teljesíthetem. -mondta neki szerelmem és lehajtotta a fejét. -Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem kéne tovább szenvednem és hozzád szaladnék, hogy kegyelemből ölj meg. Könyörögnék és te megtennéd. -mondta, majd ismét gonoszan elnevette magát. -De nincs ilyen szerencsém, ahogy neked sem, mert aki a szeretteimet akarja bántani, annak vége.-mondta, aztán Victoriara emelte a tekintetét, ő pedig hirtelen felgyúllatt. Felgyújtotta őt a puszta gondolatával. Victoria a pokol lángjai közt égett és ordított. Bellan látszott, hogy Victoria fájdalma lassan beszivárgott a testébe és ő is ordítani kezdett. Olyan volt, mintha az állatok siratnának valakit.
Ott térdelt a réten, és próbálta elnyomni a fájdalmát és az érzést, hogy most küldött valakit a pokolra, egy lelket. Szeméből elkezdtek potyogni a könnyek, de ez nem olyan volt, mint az embereknél. Ez most vér volt. Hozzám szóltam, de nem gondoltam volna, hogy ekkora undor van bennem. Nem miatta éreztem undort, hanem inkább magam miatt, hiszen boldogan élhettünk volna együtt, de én önző voltam és inkább más karjába rohantam.
-Mi vagy te?-kérdeztem szerelmemtől, aki szinte összerezzent a hangomtól.
-Az ítélet, a jó útra terelő, a sötétség, a gonosz...-kezdte sorolni, de nem hagytam befejezni.
-Elég! Az igazat mondd! -üvöltöttem.
-A sátán gyermeke. -mondta és lehajtotta a fejét. -Az ördög.
-Micsoda? Jaj Bella ez most nem vicc. Válaszolj normálisan. -mondta Alice és Emmett szinte egyszerre.
-Szerinted nevetek? Vagy éppen vicces kedvemben vagyok. Ennyire látszik rajtam, hogy egy vicc vagyok? -kérdezte felháborodva és visszaváltozott.
-Ez hihetetlen. -mondta Alice És ekkor Tanya lépett közénk. El is felejtettem, hogy ő is itt van.
-Tanya? -kérdezte most Bella undorodva.
-Igen. -mondta Tanya diadal ittasan, és ettől majd felrobbantam.
-"Most rögtön megölöm ezt a ribancot. Hogy létezhet ekkora szörnyeteg a világon?"- gondolta Tanya, de nem hagyhattam sem azt, hogy így nevezze Bellat, sem pedig azt, hogy bántsa őt, bár ez utóbbi szerintem nem is sikerült volna neki.
Hirtelen elkaptam a karját, mert el akart indulni felé. Szerencsére még időben nyúltam a keze után, és elkaptam.
-Edward engedj el, mert most megölöm. Később már nincs rá esélyünk.-mondta Tanya, vagy inkább ordította.
-Nem! Megöl minden szemrebbenés nélkül. -mondtam és közben rá néztem.
-Engedd el Edward! -szólt rám. -Mi lesz ölj már meg! Elegem van. Ölj meg! -kiáltotta és lábai nem bírták tovább, összecsuklottak. Prue két kézzel megérintette a vállát, majd magához ölelte. Hirtelen elkapott a düh, a féltékenység és az önmarcangolás. Nem lehetek ekkora barom! Hogy voltam képes így viselkedni vele, hiszen tudom, hogy ő egy angyal és sosem lenne képes arra, hogy másokat bántson. Soha! Féltékeny voltam, mert nem én öleltem őt lágyan, szerelmesen, ahogy régen. Elrohantam, és családom halkan követett engem.
-"Ezt sosem gondoltam volna a mi Bellankról. Én mindig is egy szegény törékeny gondterhelt kislányt láttam, nem pedig egy ördögöt."-hallottam meg Esme gondolatait. Felmorogtam, de talán meg sem hallotta. Jobb is, mert nem akarok még egy nőt megbántani a közelemben. Elég volt azt az egyet, akit a világon a legjobban szeretek.
-"Bella az ördög, hát ez tök zsír. Legalább, ha meghalok, lesz valaki, akivel szórakozhatok."-jött az Emmett féle idegesítő gondolatok sorozata, amit nem bírtam tovább hallgatni, ezért kizártam a fejemből.
-"Nem tudom elhinni, hogy a legjobb barátnőm az ördög. Ő olyan jó és mindig a másik boldogsága fontosabb, mint az övé..."-elmélkedett Alice. Még ő sem értette, hogy lehet mindez.
-"Én megmondtam, hogy valami nem tetszik ebben a libában. Kezdetektől fogva lehettél volna Tanyaval és akkor most nem szenvednél és a család sem szenvedne."-hallottam Rosalie gondolatait, amit egyenesen nekem célzott. Hirtelen lefékeztem és elkaptam a torkát, amire férje elkapta a kezem és a másik kezével a nyakamat célozta meg.
-Emmett engedj el! Te pedig, ha még egyszer ilyet gondolsz, vagy akár ki is mondod, akkor nem fog érdekelni, hogy a férjed és azt sem, hogy te a testvérem vagy, mert letépem a fejed! Értetted? -üvöltöttem a képébe, majd leráztam magamról Emmett láncszerű kezeit és berohantam a sűrűbe. Hallottam, hogy Tanya mögöttem lohol, de nem érdekelt. Most nem akartam, hogy rajtam lógjon. Elegem volt belőle. Meg akartam halni és tudom, ezt hogyan tehetném meg. A Volturi biztosa készségesen segítene, ha valami zűrt kevernék.
/20perccel később/
Haza felé tartottam. Már közel volt a házunk és megláttam az ajtónál Tanya alakját. Elegem volt már belőle is. Sosem érti meg, hogy adtam egy  esélyt, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem. Ennél fogva nem kéne ölelgetnie és csókolgatnia meg minden.
-Tanya hagyj már békén!-kiabáltam rá, amikor még közel sem értem hozzá, aztán berohantam a házba.Mindenki ott volt és minket nézett. Aztán felrohantam a szobámba, ahova követett Tanya és Alice is, bár az utóbbi megállt az ajtóban.
-Edward. Nyugodj már le! -üvöltötte Tanya.
-Hagyj már békén!-kiabáltam én is válaszként.
-Nem! Mi a bajod? Fáj az újra látás? -kérdezte Tanya gúnyosan, amire Alice berontott és lekevert neki egy pofont. Ő meg megalázva kirohant a szobából.
-Most ezt miért kellett? -kérdeztem felháborodva. Miért bántja őt, hiszen csak az igazat mondta ki. Fájt, hogy újra láttam őt, de még jobban, hogy a meggyötört tekintet mind miattam volt. Én voltam az egyetlen szörny ebben a világban, ebben az életben. Ezt jól tudtam.
-Mert sértegette Bellat. -mondta a pöttöm húgom.
-Ugyan már ne nevettess, hiszen nem értheti, hogy még csak most jöttem rá arra, hogy kit szerettem eddig. -mondta és ismét haragudtam. Hirtelen megint elkapott az a sok érzés, mint az imént a réten.
-Mi az, hogy eddig? És hogy érted, hogy kit szerettél? -tette fel a kérdéseket.
-Hogy értem? Úgy, hogy eddig egy szörnyet szerettem, pedig azt hittem, hogy én vagyok a legnagyobb szörny a világon, de nem. Persze ezt neki köszönhetem. Most már értem, miért mondta mindig, hogy ő nagyobb szörnyeteg, mint én. És ezt a mai akciót is köszönöm, mert ez volt az utolsó dobása, amivel végleg kiszerettem belőle. Már nem szeretem. -mondtam és rájöttem, hogy mindaz, amit most mondtam a legnagyobb hazugság volt a világon, de így akartam magamat rávenni arra, hogy elhagyjam őt. Őt, akit a világon a legjobban szeretek. Meg kell védenem őt. Bár nem fizikailag, hiszen ebből a szempontból erősebb, mint én. De a lelkét még megvédhetem magamtól.
Hirtelen egy koppanást hallottunk a földszintről, de meg sem néztem mi az. Inkább rohantam ki a házból, mert most levegőre volt szükségem, hogy átgondoljam, amit mondani akarok Bellanak. Még nem voltam biztos abban, amit tenni fogok.
Egy szikla szélén ültem és némán zokogtam. Tudtam, hogy Bella minden lelki fájdalmát én okoztam és ezért bűnhődnöm kell. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy meg kell tennem. El kell hagynom őt. És mintha a sors is így akarná megjelent a hátamnál és hangja simogatta lelkemet. De most nem érezhetem magamat boldognak, mert szenvednem kell.
-Te? -kérdeztem undorral a hangomban. Nem akartam bántai őt, de talán így jobb lesz neki is. Lehet, hogy meg fogom bánni, de nem számít, ha ő ezután boldog lesz.
-Kérlek hallgass meg, mert már nincs sok időm hátra. -mondta, de nem érdekelhetett engem, mert az boldoggá tenne engem.
-Nem érdekel bármit is akarsz mondani. -mondtam és próbáltam hangomat közömbössé tenni.
-Csak annyit, hogy szeretlek! Mindig is téged szerettelek és ezután is téged foglak. Örökre! Légy boldog! -mondta szerelmem.
Még utoljára felordított, aztán lezuhant a szakadékba. Fájdalmasan felordítottam, hiszen elért a felismerés. Elvesztettem őt örökre.
-Ne! Bella! Én is szeretlek! -mondtam, de már mindegy volt. Eltűnt.
A sziklába vágtam a kezemet, de még ez sem csillapította fájdalmamat. Tovább mentem és fa következett fa után. A fél erdőt kipusztítottam, amikor éreztem ez sem segít a fájdalmamon, aztán berohantam a még megmaradt erdő sűrűjébe és tovább marcangoltam magamat a rétünk felé haladva. A réten megpillantottam Tanyat. Mérges lettem, de megláttam, hogy sír.
Nem mentem oda hozzá, inkább haza rohantam fájdalommal a szívemben.
Otthon már mindenki engem várt, hiszen jól tudták, hogy Bella velem volt. Anyám aggódva elém lépett és megszólított, közben kezével simogatta a vállam.
-Mi a baj Edward? -kérdezte Esme aggódva.
-Hol van Bella? -kérdezte Alice. Választ várt tőlem, de meg sem tudtam szólalni.
-Meghalt. -mondta ki szinte egyszerre Prue és Jasper is.  Jasper érezte a fájdalmamat és ezért neki is nagy fájdalom lepte el arcát.
-Mit tettél vele? -kérdezte Prue. Hangja tele volt megvetéssel és bánattal.
-Én csak...sajnálom! Annyi minden miattam van. Annyi sok rossz dolog, de a legrosszabb csak most ért utol. Elvesztettem azt a lényt, aki az életemet jelentette.- mondtam, gondoltam itt a családomra, Tanyara és a legnagyobb kincsemre Bellara. Felrohantam a szobámba és bevágtam az ajtót. Csodáltam, hogy nem jött ki mindjárt a fallal együtt.
-Bella!-ordítottam, de hangom elcsuklott a neve végén. Ekkor megpillantottam az ajtó nagyságú ablaknál a rózsámat. Egy fekete színű, szomorú,hervadt rózsa volt az, ami a nyitott ablaknál csillogott a hold fényének hatására. Halk suttogást hallottam, mintha szerelmem édes ajkai hagyták volna el ezt a hívogató hangot.
-Neked adnám legszebb kincsem, de rájöttem, hogy nem lehet...
nálad maradt örökre. Nézz bele a tükörbe! -suttogta és zokogásba kezdtem.
-Bella annyira szeretlek! Sajnálom, hogy annyit bántottalak. Nem haragszom, rád nem. Rájöttem, hogy amit éreztem haragot, azt nem irántad éreztem, hanem magam miatt, mert sok fájdalmat éltél át és mindent csak miattam. Önző voltam. Azt hittem, akkor lennék önző, ha veled maradnék úgy, hogy közben az életed kockáztatnám. Ez is tévedés volt. Meg kellett volna hallgatnom téged, hiszen ez volt a legnagyobb önzőség, hogy csak azt tartottam jónak, amit én úgy gondoltam. Pedig milyen boldogok lehetnénk most.- mondtam és lehajtottam a fejem. Testem remegett, ahogy a rózsát lágyan a kezembe emeltem és magamhoz öleltem, mintha szerelmem gyönyörű, kívánatos teste lenne.
Aztán csak bámultam magam elé és senkit sem akartam fogadni. Még az este folyamán páran megpróbáltak bejönni, de a kísérlet sikertelen volt, mert én nem engedtem őket be. Egyedül akartam lenni és senkit sem akartam bántani, mert ha akaratomon kívül is, de nagyon meg tudom bántani azokat, akiket annyira, de annyira szeretek. Köztük szerelmemet is. És ez bánt a legjobban.