11. fejezet-Jaj nekem!

Sziasztok! Meghoztam a feji, amivel minden kérdésetek meg van válaszolva... :) Legalábbis remélem :) Bogsee és minden Noéminak boldog névnapot kívánok! Remélem, hogy ehhez a fejihez is legalább ennyi komit kapok, mint a 10. fejihez! Szóval, nem is húznám tovább az időt, itt a feji, olvassatok! Komikat! Jó olvasást! Puszi!

-Kérlek hallgass meg, mert már nincs sok időm hátra. -mondtam, de nem érdekelte.
-Nem érdekel bármit is akarsz mondani. -mondta és hangja közömbösségről árulkodott.
-Csak annyit, hogy szeretlek! Mindig is téged szerettelek és ezután is téged foglak. Örökre! Légy boldog! -mondtam, mert már éreztem, hogy lassan eltűnök a földről. Eltűnök és valahova máshova kerülök, ahol nem lesz velem. Fájdalom nyílalt a szívembe és éreztem, hogy végem. Még utoljára felordítottam, aztán lezuhantam a szakadékba. Csak néztem, ahogy Edward fájdalmasan utánam ordít.
-Ne! Bella! Én is szeretlek! -mondta, de már mindegy volt. Egyszer majd talál valakit, aki szereti és viszont szeretheti majd. Talán majd az a valaki Tanya lesz. Még gondolatban könyörögtem atyámhoz. Hallgasson meg!
Kérlek, ne kelljen még mennem! Ne kelljen még itt hagynom őt! Kérlek... Istenem, hadd maradjak még vele, hadd szeressem még egy kicsit! Ígérem, nem fogok elpazarolni egyetlen pillanatot sem! Ölelni fogom, nem engedem el.

/pokolban/
A sátán szemei szikráztak, amikor megláttak engem. Gyűlölettel nézett, de volt ott még valami. Mintha a viszontlátás örömét látnám, de nem. Biztos csak képzelődök. Hiszen nem szeret már ő sem. Csak azt sajnálom, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Gondoltam itt apámra, szerelmemre és mindenkire, akit szeretek.
-Bella! -mondta és ajkai minden egyes betűt alaposan kihangsúlyoztak.
-Uram! -hajoltam meg előtte, hiszen ez volt az illendő vele szemben.
-Kérlek gyere közelebb! -mondta és én tettem, amit kért. Szorosan magához ölelt, amit én nagyon nem értettem. -Sajnálom! -mondta és zokogni kezdett.
-Ugyan mit? -kérdeztem. Bár tudtam, mire gondol.
-Mindent. Mindent, amit én tettem veled. És azt is, hogy így alakult az életed ott fent, de sajnos vissza kellett hoznom téged. -magyarázta.
-Csak a dolgodat tetted. -válaszoltam, de ez a válasz csak arra szólt, hogy vissza kellett jönnöm ide.
-Értem. Ez azt jelenti, hogy a többiért még haragszol. -mondta ki a nyilvánvalót.
-Sajnálom, de igen. Tulajdonképpen te tetted tönkre az életem. Miattad most oly sokan gyűlölnek. Talán mostanra már az a személy is, aki az egyetlen ember volt, aki még annak ellenére is, ami vagyok szeretett. -magyaráztam.
-Sajnálom! Tényleg. El sem tudom mondai, mennyire sajnálom és könyörgöm, hogy bocsásd meg nekem ezt a sok hibát. Szeretnék újra az apád lenni. -mondta, de én most inkább egyedül szerettem volna lenni.
Egy rózsa. Jutott eszembe. Küldök egy rózsát Edwardnak. A szobájába küldtem, így amikor hazaér majd ott találja azt.
-Én is, de ez nem megy egyről a kettőre. -mondtam és elsétáltam onnan. A régi szobámba mentem, ahol már oly rég nem jártam.
Odaléptem az angyal szobromhoz, amit atyámtól kaptam még kis koromban. Mintha megváltozott volna. Mintha belőle is épp úgy kiszállt volna az élet, mint belőlem. Egy test voltam csak, ami robotszerűen nem szűnt meg működni. Ezután odaléptem a kukkolóbotomhoz. Így hívom már kis korom óta, mert ez egy olyan bot, aminek a végén van egy gömb, ami mindig ezernyi gyémántként ragyog. Csak gondolnom kell egy személyre és látni fogom, amit csinál. Látni akartam Edwardot és mindenkit, akit ott hagytam.
"Edward most ért haza fájdalmas képpel, egy csomó fa kiirtása után. Mindenki rá pillantott és ott volt még a nappaliban Prue is, akin már láttam, hogy tudja baj van.
-Mi a baj Edward? -kérdezte Esme aggódva.
-Hol van Bella? -kérdezte Alice. Választ várt Edwardtól, de meg sem tudott szólalni.
-Meghalt. -mondta ki szinte egyszerre Prue és Jasper is. Még csak most tűnt fel, hogy ő is ott van. Valamiért neki is nagy fájdalom lepte el arcát. Miért hiszen így mindenkinek könnyebb lesz.
-Mit tettél vele? -kérdezte Prue. Hangja tele volt megvetéssel és bánattal.
-Én csak...sajnálom! Annyi minden miattam van. Annyi sok rossz dolog, de a legrosszabb csak most ért utol. Elvesztettem azt a lényt, aki az életemet jelentette.- mondta és felviharzott a szobájába.
-Bella!-ordította, de hangja elcsuklott a nevem végén. Ekkor megpillantotta az ajtó nagyságú ablaknál a rózsámat. Egy fekete színű, szomorú,hervadt rózsa volt az, ami a nyitott ablaknál csillogott a hold fényének hatására. Tudtam, ha most képes lenne rá, akkor sírna, de nem hagyhatom. Suttogni kezdtem és tudom, hogy hallja, csak nem lesz képes felfogni, hogy valóban megtörténik mind ez.
-Neked adnám legszebb kincsem, de rájöttem, hogy nem lehet...
nálad maradt örökre. Nézz bele a tükörbe! -súgtam és zokogásba kezdett.
-Bella annyira szeretlek! Sajnálom, hogy annyit bántottalak. Nem haragszom, rád nem. Rájöttem, hogy amit éreztem haragot, azt nem irántad éreztem, hanem magam miatt, mert sok fájdalmat éltél át és mindent csak miattam. Önző voltam. Azt hittem, akkor lennék önző, ha veled maradnék úgy, hogy közben az életed kockáztatnám. Ez is tévedés volt. Meg kellett volna hallgatnom téged, hiszen ez volt a legnagyobb önzőség, hogy csak azt tartottam jónak, amit én úgy gondoltam. Pedig milyen boldogok lehetnénk most.- mondta és lehajtotta a fejét. Teste remegett, ahogy a rózsát lágyan a kezébe emelte és magához ölelte, mintha az én testem lenne."
Aztán a kép eltűnt és én zokogva összerogytam a földön. Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenved. Fájt! Elég!- kiáltotta folyton a lelkem.
-Bella, hallottam, hogy újra köztünk vagy! -rontott be a szobámba Bertha, aki a mostoha testvérem volt. Ő és Orpheus az én két testvérem, még ha nem ugyanaz a vér folyik az ereinkbe, bár még csak az kéne. Legalábbis Orpheus részéről nagyon nem lenne jó, mert akkor a földnek annyi lenne.
-Szia Bertha! Hogy vagy? -kérdeztem és a földről felkelve letöröltem a könnyeimet.
-Jól nem úgy, mint te. -mondta és szorosan megölelt. -Nagyon szeretlek! És hiányoztál! De ha itt szenvedsz, akkor menj, nem akarom, hogy szomorkodj.-mondta és ismét megölelt, mert időközben engedett a szorításon.
-Nem. Nem lehet, mert túl sok lényt bántottam azzal, hogy a földön voltam. -mondtam, de mielőtt válaszolhatott volna, az ajtómnál megjelent egy hívatlan vendég.
-Szia kedvenc hugicám! -jött felém nyájasan, de én megállítottam a puszta pillantásommal. Nos igen, bármit megtehetek, amit csak akarok. Nagyon erős vagyok, de nem szállok el magamtól. Ha így lenne, akkor a két földi ellenségem az iskolából már rég nem élne. Kérdezitek, mit ártottak nekem? Túl sokat, ahhoz utáljam őket, bár azt nem tudom ők miért utálnak engem. Kezdettől fogva ellenszenvesek voltak velem és én is velük, aztán, amikor összejöttem Edwarddal, még jobban gyűlöltek.
-Ne akard, hogy bántsalak, mert jól tudod, képes vagyok rá. -mondtam, amire széles mosolya elterült az arcán.
-Ugyan már én békével jöttem hozzád. -mondta, és ekkor lépett a szobámba Ophelia, a mostoha anyám. Kis korom óta apámmal van és úgy tesz, mintha szeretetben nevelne engem. Pedig csak az ő kicsi fiát szereti, bár ott van neki még egy lánya is, Bertha, de őt le se szarja. Ez van, vannak, akik szerint ő lenne a minta anyuka...
-Szia Bella! Apád mondta, hogy megint itt vagy szennyezni a levegőt. -mondta gúnyosan és megölelte fiát egy puszi kíséretében.
-Ugyan Ophelia, hiszen apám azt hiszi, hogy szeretsz. Ne kelljen neki csalódni, mert tudod, hogy mindentől függetlenül, még mindig jobban szeret engem, mint téged. -mondtam, amitől magabiztos mosolya egyből eltűnt és kivezette fiát a szobámból. Mindig is féltek tőlem és csak akkor volt velem rendes, amikor egy célunk volt, hogy apám a földre engedjen engem. Persze, mert így kedvére irányíthatta apámat, de most ismét itt vagyok és én irányítok, újra.
-Nagyon sajnálom, hogy anyám még mindig ekkora...ekkora...-kereste a szavakat, de rá aztán nincs is megfelelő, ami rendesen körbe határolná őt, mint fogalmat.
-Ne te kérj bocsánatot, te nem tettél semmit. Ő meg egy...mindegy. -mondtam és most én voltam az, aki megölelte őt. Mindig is olyan volt nekem, mintha a húgom lenne.
-Mesélj mi volt veled, mert sajnos nem tudtalak mindig figyelni. -mondta.
-Visszajött, újra láthattam és érezhettem. Szeret. Még szeret. -csak ennyi volt az, amit mondhattam neki. Szemében felragyogott a fény és tudtam, ugyanúgy őrül a hírnek, mint én. Nagyon szeretem őt és ha más nem is, de ő majd tesz arról, hogy boldog legyek az életem nélkül, itt, a pokolban...