7. fejezet-Atyám, mit tehetnék most?

Sziasztok! Ahogy ígértem, meghoztam a fejit, remélem, hogy tetszik. Megér pár komit? :)

Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Teljesen összeomlottam és most még ő is zavar, amikor tudja jól ezek után nem akarok beszélni vele.
-Nem érdekel bármit is akarsz mondani! -köptem a szavakat, de még ez sem volt elég.
-De akkor is meg fogsz hallgatni. -szögezte nekem, s nem tűrt ellenkezést, bár megtehettem volna...
-Edward! Nem tudod mire vagyok képes, szóval ha nem akarsz rosszat magadnak, akkor most szépen elhúzod a csíkot! -üvöltöttem, de még ez sem állította meg.
-Ha kell ölj meg, de másképp nem szabadulsz tőlem. -mondta és hozzám suhant, majd amit tett, az nekem is hirtelen jött. Édes ajka az enyémet kényeztette és én azt hittem elájulok a gyönyörtől, de nem! Elég legyen Isabella! -szidtam le magam gondolatban. Ez a józanabbik énem mindig jókor jön. Szerencsére!
Elég legyen! -üvöltöttem miután kénytelen volt elengedni, mert megráztam őt.
-Áu! Ez meg miért kellett? -kérdezte felháborodva.
-Mert egy tuskó, barom, rohadt....férfi vagy. -hebegtem, de nem találtam több jelzőt rá így egy elég ostoba, mégis logikus mondatot sikerült összehoznom, már a végére.
-Ez az, mondd csak, ami kifér rajtad. Túl sok minden összegyűlt benned, hát akkor hadd halljam! -kiabálta most már ő is teljes hangerőből.
Hirtelen elöntött a méreg és puszta kéz legyintéssel a falnak vágtam, amitől naná, hogy a falam húzta a rövidebbet.
-A francba! Most meg kell javítanom a falat. -szitkozottam, amire Edward nevetni kezdett. Ezt persze nem értettem. -Most meg mi olyan vicces? -kérdeztem gúnyosan és dühbe gurulva.
-Hát te. Annyira megváltoztál. Azt hiszed nem látom, hogy szeretsz? Most meg úgy csinálsz, mintha a hülye falad fontosabb lenne. -magyarázta.
-Miből gondolod, hogy még szeretlek? -kérdeztem gunyoros hangon.
-Ugyan ne játszd meg magad Bella! Különben miért mentettél volna meg. -vonta le a következtetést.
-Hát jól van, azt gondolsz, amit akarsz, de ha így is lenne, mit érdekel az téged? Te már nem szeretsz, szóval téma lezárva. Most pedig távozz, amíg szépen mondom. -fenyegettem meg, de nem akart szót fogadni, ezért kénytelen voltam az erőmet használni. Gondolatban az ajtón kívülre képzeltem és láss csodát, már kint is volt.
Teljesen összeomlottam. Az előző álarc már sehol sem volt. Ha most bent lenne, látná mennyire fáj. Fáj minden, ami őt érinti. Fáj, ha hallom a hangját, ha látom az arcát. Ha fejem annyiszor visszhangozza, már nem szeret. Mit jelentek én? Csak egy felet. Mindenem sajog, nincs velem, de tudom, hogy boldog. A szél azt suttogja: "Jöjj velem!", de tudom, hogy amit ő mutatna, az bántana engem...Hát most már ideje lenne elfelejteni a másik felem...!
-Uram, kérlek segíts nekem! -néztem  felfelé, hiszen tudom, ő sosem hagyna cserben.
-Kitartás lányom! Eljön a boldog idő, csak küzdj keményen!- hallottam meg egy gyengéd, mégis erélyes, magabiztos hangot, ami mindig mellettem volt a bajban.
-De még meddig kell szenvednem ahhoz? -kérdeztem és tudtam érti, amire gondolok.
-Már nem sokat. Tarts ki! -mondta aztán a hang eltűnt. Egyedül maradtam a házban, a gondolataimmal, a fájdalmammal, Edward hiányával.
Az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem... Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem.

/reggel suliba menet.../
Itt ülök a kocsiban és várom, hogy elérjem azt a helyet, ami most a mentsváramat jelenti nekem. Érzem, hogy jól fogok szórakozni a két ellenségemen.
A parkolóban, mint mindig most sem volt még senki. Legalábbis azon a helyen, ahol én szoktam parkolni. Majd megláttam, hogy egy szürke Volvo közelít felém, vagyis a mellettem levő sávba próbál leállni. Tudtam, mit jelent ez, így elkezdtem befelé araszolni, de a megmentőm mégsem a lábam volt, hanem Abi. Bíztam benne. Rá mindig számíthatok.
-Szia! -kiabálta és már ott is volt mellettem.
-Helló! Beszélnünk kell. -mondtam és elkaptam a karját, hogy gyorsan jöjjön velem.
Még az ajtóból visszanéztem és láttam a kocsiból kiszállni a Cullen gyerekeket, de ő nem volt ott, aztán beléptem az ajtón és már semmit sem láttam.
Sietve és Edward emlékével a fejemben indultam meg a terem felé, ahol az első órám lesz. Irodalom. Valahogy ma nagyon lassan telt az első órám. Ezután szabad foglalkozásom lesz, ami úszás. Siettem, hogy átöltözhessek...
Az úszómester most nem kért számon semmit, helyette csak úszhattunk és élvezhettük a víz simogatását, ami most Edward lágy simogatására emlékeztetett. Furcsa volt, a mai napomon mindenhol ő volt. Követett bárhová is mentem.
A két spanyol órám viszont egész jól telt, aztán a második spanyol órán feleltetett a tanár és naná, hogy nálam léptek be az órára. Pont egy kérdést kaptam, amire alig tudtam válaszolni. Persze nem azért, mert nem értettem, vagy mert nem tudtam, hogy kell összerakni a választ, hanem mert igazából még magam sem találtam meg rá a választ. A saját nyelvemen sem tudom megfogalmazni, hogy mit rejt a válasz.
-Mit tennél meg azért a személyért, akit a világon mindennél jobban szeretsz? -kérdezte a tanár. Gondolkodni kezdtem, mert eszembe jutott valaki. Valaki, aki az életemet jelenti és akiért meghalnék, ha az kellene, hogy megmentsem őt.
-A halált is tárt karokkal várnám és minden éjjel és reggel a fülébe súgnám, hogy mennyire fontos nekem, ha hagyná...-válaszolt helyettem egy édes hang, aki megzavarta az órát és a felelésemet a kopogtatásával. Valaki, akit szeretek, még ha ő nem is szeret engem.
-Köszönjük, hogy megválaszolta azt, amit most Mrs. Swan mondott volna! -mondta tanárnő, de nem haragudott, sőt mintha tudta volna, hogy ez fog történni. Váratlanul mintha összeesküdött volna ellenem a világ és mindenki azt akarja, hogy újra bántson az egyetlen személy, aki bántani tud engem. Mert pusztán a jelenlétével is szenvedést okoz, mert nincs mellettem, mert nem mondhatom, hogy engem szeret és hogy szeretem. Nem csókolhatom és érinthetem a gyönyörű ajkát és nem nézhetek mélyen azokba a gyönyörű arany szemekbe, mert nem látható vágytól izzó fekete szemeit. Felpattantam a székből és kirohantam az osztályból. Mindenki engem figyelt, de csalódtak, mert nem a szerelmem karjaiba szaladtam, hanem ellenkezőleg. Pontosan előle futottam. Messze mindentől, ami őt képezi és ami rá emlékeztet. Még a távolság is nehéz. Nem bírom tovább meghalni szeretnék, minél gyorsabban. Lábaim megálltak és szemem záporozni kezdett. Úgy buggyantak ki a könnycseppek, mintha vízesésből jönnének. Meg sem álltak. Erőtlenül összerogytam a parkolóban és vártam, hogy eljön a halál, de helyette valami más jött. Két féltő és szerető kar ölelt át, gyengéden, óvva testem. Nem tudtam, mi lesz ezután, de most csak a pillanatnak éltem...