Fontolgatni való

Nos kedves olvasóim!
Nagyon szomorú vagyok, mert már meg sem merem számolni hány fejinél nem kaptam komit, vagy nagy nehezen megszületett egy komi, max. 2. Miután ezek az "apró" jelek arra utaltak engem, hogy nem jó...a következő fejezeteket pedig a komi hiány miatti hangulatom eléggé befolyásolta...és most lehet azzal jönni, hogy megint rinyálni fog, de nem. Sőt nem könyörgök többé, hanem drasztikus lépésre folyamodok, azt látván, hogy titeket úgy sem érdekel.
Azt kellene már csak eldöntenem, amiben talán ti segíthettek, de úgy sem fogtok, mert minek?!
Szóval a történet sorsa a következőképp alakulhat:
-befejezem ezt a könyvet úgy, ahogy én azt alapból terveztem és itt a vége, úgy lesz befejezése, ahogy az eredetileg is lett volna ennél a könyvnél, ami hát nem biztos hogy boldog vég...
-ill. befejezem ezt a könyvet és elkezdek ezen a blogon egy másik történetet, és talán majd a későbbiekben, ha lesz rá igény, folytatom és talán be is fejezem a történetet teljes formájában...
Szóval tőletek csak az a része érdekelne, hogy mi legyen a történettel, ha végeztem az első könyvével?!
Elnézést azoktól, akiket fárasztottam és előre is köszönöm azoknak, akik megtisztelnek a bejegyzés témájáról szóló véleményükkel...
Puszi:
Barbie!
:(

24. fejezet-Egy angyal szerelme

Sziasztok! Meghoztam a fejit. Nem lett valami hosszú és esemény dús, de miután a következők már az utolsó fejik lesznek, így szeretnék egy kicsit többet foglalkozni vele, aminek az a következménye, hogy többet kell várnotok a következő fejezetekre... szeretném normálisan megírni, persze ehhez a fejihez szeretnék kapni néhány komit! Köszönöm! Puszi! Jó olvasást!

"Az ember mindig éppen arra vágyik legjobban, amit soha, de soha nem kaphat meg."



Una szemszöge:

Annyira szeretem őt, de még csak észre sem veszi. Olyan fájdalmas volt nézni, ahogy ott ül és a szenvedés kiül az arcára. Világgá kiáltanám mennyire szeretem, és ha kérné neki a fülébe is elsuttognám, nincs nála szebb. Tudom, hogy el kell felejtenem őt és erre egy egész örökké valóság áll rendelkezésemre.
-Szia! Min gondolkodsz ennyire?-vettem magamon bátorságot és végre rákérdeztem a nyilvánvalóra. Megint ő járt a fejében. Fájdalmas tekintettel bámult rám, majd meggyötört hangon válaszolt.
-Tudod jól.-igaza volt. Túl jól ismertem és ez volt az egyik oka annak, hogy nem tudom elfelejteni őt. Ő egy nagyszerű angyal. Értékes számomra és ezt szívem és elmém is megjegyeztette. Nem tudom kitörölni, hiszen ez a szempont nem egy apróság.
-Ugyan már. Próbálj legalább úgy tenni, mint aki olyan, mint egy angyal. Tudod mi mindig boldogok vagyunk. Mosoly, tudod még mi az?-fakadtam ki magamból, bár neki csak úgy hatott, mintha ez is csak amolyan csipkelődés lett volna. Én komolyan aggódok miatta. Annyira fáj. Szeretlek! Mosolyogj, mert ha ilyen én sem tudok boldogságot mutatni.
-Kérlek most menj el!-mondta halkan, de szinte ordításként hatott szívemnek. Eddig még soha sem küldött el engem. Azt hittem menten meghalok. A pokol legfájdalmasabb bugyrába került egy angyal és nem tud kiszabadulni onnan.
Egy másodperc alatt tűntem el onnan, mert már éreztem a meleg nedvet kibuggyanni szememből és nem akartam, hogy ezt lássa az egyetlen személy, aki előtt még erős lényt mutatok.
Egy apró sziklához rohantam és zokogni kezdtem. Nem tehetek róla, de már nem bírom tovább. Amióta ismerem, szerelmes vagyok belé. És ő? Folyton azt hallom, hogy akit szeret, nem szereti viszont. Már teljesen összeomlottam és nincs több erőm küzdeni érte. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy elfelejtem őt és úgy teszek, mint akit nem is érdekel a család alapítás. Megelégeltem a véget nem érő küzdelmeket. Ideje továbbállni.

Zachariah szemszöge:

Rájöttem, hogy néha az angyaloknak is az kell, ami soha nem lehet az övé. Fájdalmas szerelem, fájdalom, fájdalom és még több fájdalom.
Úgy döntöttem, elindulok egy sétára. Hosszú sétára, ami talán örökké tart, de talán csak a feléig. Épp a folyóhoz tartottam, amikor zajokat hallottam onnan. Odaosontam az egyik bokorhoz és hallgattam. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de legbelül úgy éreztem, meg kell tennem és ennyi.
A folyó szélénél Una keservesen zokogott egy sziklának dőlve, míg Bella a hátát simogatta és megpróbálta megnyugtatni őt.
-De hát mi történt?-kérdezte szerelmem azt, ami engem is nagyon érdekelt.
-Zachariah, nos...-zokogta és én késztetés éreztem arra, hogy kiugorjak a bokorból, hogy elkiáltsam azt, amit Una épp mondani akart.
-Szeretlek!-pattantam ki és minden szem rám szegeződött. Bella mosolygott, Una pedig reményteli pillantást vetett felém. Nem tudtam kiét mire véljem.
-Azt hiszem, akkor most magatokra hagylak.-állt fel Bella és azt hiszem, ő úgy gondoltam, hogy Unanak szólt a vallomás.
-Bella én nem..szóval én ezt neked mondtam.-hebegtem, amire Bella ijedten bámult rám. Az a tekintet amolyan "na ne még te is!" nézés volt. És ez fájt. Rettentően nagyon fájt.

Bella szemszöge:

Épp a sziklánál élveztem azt a nyugalmat, amit a környezet árasztott felém, amikor keserves zokogásra lettem figyelmes. A patak másik partján egy angyalka zokogott egy sziklának dőlve. Egy kicsit közelebb lépkedtem a patak széléhez, hogy jobban lássam őt és akkor döbbentem rá, hogy az a szomorú angyalka Una volt. Odateleportáltam magam mellé, de mivel nem reagált, leguggoltam hozzá és nyugtatólag a hátát kezdtem simogatni.
-De hát mi történt?-aggodalmaskodtam. Tudni akartam, hogy miért sír ilyen keservesen.
-Zachariah, nos...-kezdett volna valamiféle magyarázatba, arra azonban nem számítottam, hogy a bokor háta mögül épp egy szerelmes angyal ugrik elő. A szerelmes részt abból gondoltam, hogy egyetlen szócskát kiáltott.
-Szeretlek!-üvöltötte teljes torkából. Hatalmas boldogság öntötte el a nem létező szívem, úgy éreztem, hogy végre Una is talált magának egy szerető férfit.
-Azt hiszem, akkor most magatokra hagylak. -szólaltam meg. Úgy éreztem, most magukra kell hagynom, hogy mindent megbeszéljenek. Valamiért azt is éreztem, hogy talán Zachariah miatt sírt annyira barátnőm.
-Bella én nem...szóval én ezt neked mondtam.-dadogta Zachariah és én azt hittem menten elsüllyedek. Az előző boldogság abban a pillanatban átváltozott aggodalommá. Zachariah jól tudja, hogy az egyetlen férfi, akit szeretek az Edward. Erre ő ideállít és szerelmet vall, amire megjegyzem Una csak jobban zokogni kezdett. Tudtam mit jelent ez. Una szerelmes Zachariahba, de ő sajnos engem szeret.
-Tudod jól, hogy én...-kezdtem volna magyarázkodni, de Zachariah fejét rázva rohant el onnan. Nagyon megbántottam őt, de ha egyszer ő is jól tudta, mit érzek.
-Látod? Ez az én bajom! Mindenki csak téged szeret! És én? ÉN kinek kellek?-üvöltötte zokogva Una.
-De hát én nem tettem ezért semmit sem. Nem én akartam, hogy ez így történjen.-próbáltam hatni barátnőmre, de ő meg sem hallotta, amit mondtam.
-Ne hazudj! Zachariah mindig mindent megosztott velem és tudom, mi mikor, hogyan történt! Elég volt! Kérlek hagyj békén!-üvöltötte, majd elillant.
Azt hittem, hogy a szívem ennél több fájdalmat már nem bír elviselni, pedig ekkor még nem is sejtettem, mi minden vár még rám...

23. fejezet- Mennyei út

Sziasztok! Meghoztam a 23. fejezetet. Ez most nem lett olyan hosszú, bevallom nem volt mostanság ihletem, de erőt veszek magamon és kitalálok a következőben valami jót :) Jó olvasást! Remélem azért kapok pár komit! Puszi!

"Minden nagy teljesítmény egy álommal kezdődik. A tölgyfa alszik a makkban, a madárka vár a tojásban, és a lélek látomásában egy ébredező angyal mozdul. Az álmok a valóság magjai."


Zachariah szemszöge:

A napok nélküle úgy telnek, mintha a pokolban lennék, bár talán jó lenne, de csak, ha ő is ott lenne velem. Féltékeny vagyok, és ez bűn. Halandó bűne a bizalmatlanság szíve választottja iránt.
-Szia! Min gondolkodsz ennyire?-érdeklődött Una. Ő mindig kedves és őt igazán érdekli min megyek keresztül egy nő miatt.
-Tudod jól.-csak ennyit feleltem. A szerelem minden energiámat elveszi, főleg azért, mert viszonzatlan szerelem az enyém. Más férfit szeret, más férfira mosolyog úgy, ahogy rám szeretném, ha mosolyogna. Én csak a barátja vagyok. Semmi több.
-Ugyan már. Próbálj legalább úgy tenni, mint aki olyan, mint egy angyal. Tudod mi mindig boldogok vagyunk. Mosoly, tudod még mi az?-viccelődött Una. Tudom, hogy csak engem akart felvidítani, de ezzel most nem segít. Csak rosszabb lesz.
-Kérlek most menj el!-kérleltem őt, amire szomorú és csalódott tekintettel elillant a közelemből. Még a végén megmérgezem őt a savanyúságommal.


Edward szemszöge:

Szerelmem pár órája végre hazajött, de azzal a lendülettel, mellyel érkezett, el is tűnt. Valami olyasmi indokkal, hogy a mennybe kell mennie. Hát ez szép mondhatom. Majd beleőrülök a hiányába, erre ő ahelyett, hogy megcsókolna, átölelne, megint itt hagy, hogy magamban forrjak a dühtől.
-Edward elég legyen már!-förmedt rám Jasper, aki épp ebben a pillanatban lépett be az ajtón. Szegény ilyenkor nem is nagyon tartózkodik itthon. Egy kicsit azért sajnálom. Ez az én hibám.
-Edward miért van az, hogy ha rád szólók, hogy ne nyomorgasd magad, akkor jön az, hogy valami még idegesítőbb dolgon agyalsz? Válaszolj nekem!-kelt ki magából fivérem. Emmett jó ízűen kuncogni kezdett a tv előtt és most már jobban érdekelte, hogy mi lesz velem, mint a tévében játszódó baseball meccs.
-"Mi az Eddy csak nem hiányzik a mi kis Bellank? Vagy sokkal inkább a meleg..."-kezdte Emmett, de ettől a mondatától felhúztam magam és egy pillanat alatt mögé kerültem, hogy aztán jól tarkón vágjam ezt a nagyra nőtt gyereket.
-Áuu! Ezt most meg miért?-játszotta az értetlent, vagy inkább az ártatlant.
- Ne játszd meg magad, különben nagyobbat kapsz, de azt már nem tőlem.-böktem orrommal a konyhából érkező Rosalie felé.
-Mi az? Történt valami, míg én távol voltam?-érdeklődött Rose.
-Nem is tudom, Em meséljünk neki?-kérdeztem megjátszott fenyegető éllel a hangomban. Jasper már alig bírta befogni a száját, hogy el ne röhögje magát. Voltaképpen már én is alig bírtam tartani magam. Lehet, hogy néha mindenki agyára megy ez a lökött medve, de azért sokszor jól jön az ő humora. Felvidít és elcsavarja a fejed a nyüzsgő gondolatoktól.
-Na ha már így kinevettétek magatokat, akkor valaki elmesélhetné, hogy mi történt!-vált szigorúvá Rosalie tekintete és karját a csípőjére helyezte.
-Ugyan Rose! A fiúk már megint átmentek gyerekekbe. Hisz tudod milyen nagyra nőtt gyerekek néha.-lépett be Alice, ezzel megmentve Emmettet egy kis megleckéztetéstől.
-Edward Carlise hívott, hogy menj be hozzá. Van egy esete, aminél rád is szüksége van.-csatlakozott a társasághoz Esme. Kedvesen mosolygott, ahogy mindig is tette, ha rám nézett, vagy bármelyikünkre.
-Miről van szó? Nem mondta?-érdeklődtem. Esme csak a fejét rázta.
-Vagyis de, valami komáról beszélt, meg agyi életjelekről.-magyarázta Esme. Ez a nő mostanában egy kissé szétszórt. Egy vámpírtól ez azért nem jó.
Siettem a kórházba ahogy csak tudtam. Bementem Carlise irodájába, szerencsémre ott meg is találtam.
-Carlise, anya mondta, hogy szükséged van rám.-rohantam le azonnal.
-Nos igen fiam. Arról lenne szó, hogy van betegem, aki már hónapok óta komában van és szeretném, ha megnéznéd az agyi funkciókat. Egyáltalán működik-e még, vagy már teljesen reménytelen eset.-szomorodott el Carlise. Sosem szeretett veszíteni a betegséggel szemben. És ezt nem én leszek az, aki hagyja. Láttam Carlise fejében az esetet és a kórtermet, így azonnal odarohantam, apám pedig követett.
Az ágyon egy ismerős lány feküdt. Csupa heg volt az arca, a fején pedig egy hatalmas tekercs kötés állt.
-Szóval ő lenne Abigail...-kezdte volna bemutatni nekem a beteget, de én sajnos jól tudtam, ki ő.
-Abigail Bower.-fejeztem be apám helyett.
-Ismered?-kérdezte értetlenül.
-Nos odajár abba a suliba, ahova én is.-mondtam és lehajtottam a fejem.
-De ez még nem minden igaz?-kérdezte fogadott apám. Bólintottam.
-Ő Bella egyik legjobb barátnője és már régóta eltűnt. Voltaképpen pont nemrég volt róla szó. Bellat érdekelte, hogy vajon mi lehet vele.
-Mi történt vele?-kérdeztem.
-Vámpírok megtámadták. Én kiszívtam belőle a mérget, de a testén látszó hegeken már csak itt a kórházban tudtam segíteni. Idehoztam azzal, hogy sok vért vesztett. A csuklóját addigra már bekötöttem, hogy senki se lássa a harapás nyomot. De sajnos azóta sem reagált semmilyen kezelésre. Félek, hogy talán az agya már nem is működik, mert ez azt jelenti, hogy le kell kapcsolnunk a gépekről, de azt én...-mesélte, de hangja hallhatóan elcsuklott. Mint mondtam sosem szeretett veszíteni a betegségekkel szemben.

Bella szemszöge:

A mennybe érkezésemkor mindenki lerohant engem, hogy gratuláljanak, bár ők még semmit sem tudnak.
-És ugye minket is meghívsz majd?-kérdezte Una hatalmas mosollyal az arcán.
-Nos én, szóval...-dadogtam és megpróbáltam inkább csak bólintani a dologra, mint elszólni valamit, amit senki sem tudhat meg. Elég leszek én hozzá és az "apám", akire nem tekintek a ként. Főleg nem ezek után.
-Atyám hol van?-érdeklődtem Pandorahoz fordulva.
-Most sajnos "tárgyalása" van, ezért addig majd én feltartalak és elviszlek valahova.-mondta és azzal már ellenkezés nélkül magával ragadott és legközelebb már egy hatalmas vízesésénél eszméltem fel.
-Ez...ez egyszerűen meseszép.-még a lélegzetem is elállt. Olyan gyönyörű volt ez a hely. A víz, ahogy leesett az álló tócsákba, szinte aranylóan ragyogott a gyönyörű kék keverékében. A halacskák, mint a gyerekek ugrándoztak, fickándoztak és játszottak egymással. Sok apró halkölyök kötözködött a szüleivel. A tó tükrén arcom, mintha nem is az enyém lett volna. Valahogy a vízen volt benne valami szép is a sok gonoszon kívül. A víz tetején ezernyi színben pompázó tavirózsák úszkáltak, és azokon édesen parányi békák próbálgatták hangjukat. Itt minden olyan nyugodt és könnyű volt.
Egy percre elfelejtettem minden gondomat.