24. fejezet-Egy angyal szerelme

Sziasztok! Meghoztam a fejit. Nem lett valami hosszú és esemény dús, de miután a következők már az utolsó fejik lesznek, így szeretnék egy kicsit többet foglalkozni vele, aminek az a következménye, hogy többet kell várnotok a következő fejezetekre... szeretném normálisan megírni, persze ehhez a fejihez szeretnék kapni néhány komit! Köszönöm! Puszi! Jó olvasást!

"Az ember mindig éppen arra vágyik legjobban, amit soha, de soha nem kaphat meg."



Una szemszöge:

Annyira szeretem őt, de még csak észre sem veszi. Olyan fájdalmas volt nézni, ahogy ott ül és a szenvedés kiül az arcára. Világgá kiáltanám mennyire szeretem, és ha kérné neki a fülébe is elsuttognám, nincs nála szebb. Tudom, hogy el kell felejtenem őt és erre egy egész örökké valóság áll rendelkezésemre.
-Szia! Min gondolkodsz ennyire?-vettem magamon bátorságot és végre rákérdeztem a nyilvánvalóra. Megint ő járt a fejében. Fájdalmas tekintettel bámult rám, majd meggyötört hangon válaszolt.
-Tudod jól.-igaza volt. Túl jól ismertem és ez volt az egyik oka annak, hogy nem tudom elfelejteni őt. Ő egy nagyszerű angyal. Értékes számomra és ezt szívem és elmém is megjegyeztette. Nem tudom kitörölni, hiszen ez a szempont nem egy apróság.
-Ugyan már. Próbálj legalább úgy tenni, mint aki olyan, mint egy angyal. Tudod mi mindig boldogok vagyunk. Mosoly, tudod még mi az?-fakadtam ki magamból, bár neki csak úgy hatott, mintha ez is csak amolyan csipkelődés lett volna. Én komolyan aggódok miatta. Annyira fáj. Szeretlek! Mosolyogj, mert ha ilyen én sem tudok boldogságot mutatni.
-Kérlek most menj el!-mondta halkan, de szinte ordításként hatott szívemnek. Eddig még soha sem küldött el engem. Azt hittem menten meghalok. A pokol legfájdalmasabb bugyrába került egy angyal és nem tud kiszabadulni onnan.
Egy másodperc alatt tűntem el onnan, mert már éreztem a meleg nedvet kibuggyanni szememből és nem akartam, hogy ezt lássa az egyetlen személy, aki előtt még erős lényt mutatok.
Egy apró sziklához rohantam és zokogni kezdtem. Nem tehetek róla, de már nem bírom tovább. Amióta ismerem, szerelmes vagyok belé. És ő? Folyton azt hallom, hogy akit szeret, nem szereti viszont. Már teljesen összeomlottam és nincs több erőm küzdeni érte. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy elfelejtem őt és úgy teszek, mint akit nem is érdekel a család alapítás. Megelégeltem a véget nem érő küzdelmeket. Ideje továbbállni.

Zachariah szemszöge:

Rájöttem, hogy néha az angyaloknak is az kell, ami soha nem lehet az övé. Fájdalmas szerelem, fájdalom, fájdalom és még több fájdalom.
Úgy döntöttem, elindulok egy sétára. Hosszú sétára, ami talán örökké tart, de talán csak a feléig. Épp a folyóhoz tartottam, amikor zajokat hallottam onnan. Odaosontam az egyik bokorhoz és hallgattam. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de legbelül úgy éreztem, meg kell tennem és ennyi.
A folyó szélénél Una keservesen zokogott egy sziklának dőlve, míg Bella a hátát simogatta és megpróbálta megnyugtatni őt.
-De hát mi történt?-kérdezte szerelmem azt, ami engem is nagyon érdekelt.
-Zachariah, nos...-zokogta és én késztetés éreztem arra, hogy kiugorjak a bokorból, hogy elkiáltsam azt, amit Una épp mondani akart.
-Szeretlek!-pattantam ki és minden szem rám szegeződött. Bella mosolygott, Una pedig reményteli pillantást vetett felém. Nem tudtam kiét mire véljem.
-Azt hiszem, akkor most magatokra hagylak.-állt fel Bella és azt hiszem, ő úgy gondoltam, hogy Unanak szólt a vallomás.
-Bella én nem..szóval én ezt neked mondtam.-hebegtem, amire Bella ijedten bámult rám. Az a tekintet amolyan "na ne még te is!" nézés volt. És ez fájt. Rettentően nagyon fájt.

Bella szemszöge:

Épp a sziklánál élveztem azt a nyugalmat, amit a környezet árasztott felém, amikor keserves zokogásra lettem figyelmes. A patak másik partján egy angyalka zokogott egy sziklának dőlve. Egy kicsit közelebb lépkedtem a patak széléhez, hogy jobban lássam őt és akkor döbbentem rá, hogy az a szomorú angyalka Una volt. Odateleportáltam magam mellé, de mivel nem reagált, leguggoltam hozzá és nyugtatólag a hátát kezdtem simogatni.
-De hát mi történt?-aggodalmaskodtam. Tudni akartam, hogy miért sír ilyen keservesen.
-Zachariah, nos...-kezdett volna valamiféle magyarázatba, arra azonban nem számítottam, hogy a bokor háta mögül épp egy szerelmes angyal ugrik elő. A szerelmes részt abból gondoltam, hogy egyetlen szócskát kiáltott.
-Szeretlek!-üvöltötte teljes torkából. Hatalmas boldogság öntötte el a nem létező szívem, úgy éreztem, hogy végre Una is talált magának egy szerető férfit.
-Azt hiszem, akkor most magatokra hagylak. -szólaltam meg. Úgy éreztem, most magukra kell hagynom, hogy mindent megbeszéljenek. Valamiért azt is éreztem, hogy talán Zachariah miatt sírt annyira barátnőm.
-Bella én nem...szóval én ezt neked mondtam.-dadogta Zachariah és én azt hittem menten elsüllyedek. Az előző boldogság abban a pillanatban átváltozott aggodalommá. Zachariah jól tudja, hogy az egyetlen férfi, akit szeretek az Edward. Erre ő ideállít és szerelmet vall, amire megjegyzem Una csak jobban zokogni kezdett. Tudtam mit jelent ez. Una szerelmes Zachariahba, de ő sajnos engem szeret.
-Tudod jól, hogy én...-kezdtem volna magyarázkodni, de Zachariah fejét rázva rohant el onnan. Nagyon megbántottam őt, de ha egyszer ő is jól tudta, mit érzek.
-Látod? Ez az én bajom! Mindenki csak téged szeret! És én? ÉN kinek kellek?-üvöltötte zokogva Una.
-De hát én nem tettem ezért semmit sem. Nem én akartam, hogy ez így történjen.-próbáltam hatni barátnőmre, de ő meg sem hallotta, amit mondtam.
-Ne hazudj! Zachariah mindig mindent megosztott velem és tudom, mi mikor, hogyan történt! Elég volt! Kérlek hagyj békén!-üvöltötte, majd elillant.
Azt hittem, hogy a szívem ennél több fájdalmat már nem bír elviselni, pedig ekkor még nem is sejtettem, mi minden vár még rám...