23. fejezet- Mennyei út

Sziasztok! Meghoztam a 23. fejezetet. Ez most nem lett olyan hosszú, bevallom nem volt mostanság ihletem, de erőt veszek magamon és kitalálok a következőben valami jót :) Jó olvasást! Remélem azért kapok pár komit! Puszi!

"Minden nagy teljesítmény egy álommal kezdődik. A tölgyfa alszik a makkban, a madárka vár a tojásban, és a lélek látomásában egy ébredező angyal mozdul. Az álmok a valóság magjai."


Zachariah szemszöge:

A napok nélküle úgy telnek, mintha a pokolban lennék, bár talán jó lenne, de csak, ha ő is ott lenne velem. Féltékeny vagyok, és ez bűn. Halandó bűne a bizalmatlanság szíve választottja iránt.
-Szia! Min gondolkodsz ennyire?-érdeklődött Una. Ő mindig kedves és őt igazán érdekli min megyek keresztül egy nő miatt.
-Tudod jól.-csak ennyit feleltem. A szerelem minden energiámat elveszi, főleg azért, mert viszonzatlan szerelem az enyém. Más férfit szeret, más férfira mosolyog úgy, ahogy rám szeretném, ha mosolyogna. Én csak a barátja vagyok. Semmi több.
-Ugyan már. Próbálj legalább úgy tenni, mint aki olyan, mint egy angyal. Tudod mi mindig boldogok vagyunk. Mosoly, tudod még mi az?-viccelődött Una. Tudom, hogy csak engem akart felvidítani, de ezzel most nem segít. Csak rosszabb lesz.
-Kérlek most menj el!-kérleltem őt, amire szomorú és csalódott tekintettel elillant a közelemből. Még a végén megmérgezem őt a savanyúságommal.


Edward szemszöge:

Szerelmem pár órája végre hazajött, de azzal a lendülettel, mellyel érkezett, el is tűnt. Valami olyasmi indokkal, hogy a mennybe kell mennie. Hát ez szép mondhatom. Majd beleőrülök a hiányába, erre ő ahelyett, hogy megcsókolna, átölelne, megint itt hagy, hogy magamban forrjak a dühtől.
-Edward elég legyen már!-förmedt rám Jasper, aki épp ebben a pillanatban lépett be az ajtón. Szegény ilyenkor nem is nagyon tartózkodik itthon. Egy kicsit azért sajnálom. Ez az én hibám.
-Edward miért van az, hogy ha rád szólók, hogy ne nyomorgasd magad, akkor jön az, hogy valami még idegesítőbb dolgon agyalsz? Válaszolj nekem!-kelt ki magából fivérem. Emmett jó ízűen kuncogni kezdett a tv előtt és most már jobban érdekelte, hogy mi lesz velem, mint a tévében játszódó baseball meccs.
-"Mi az Eddy csak nem hiányzik a mi kis Bellank? Vagy sokkal inkább a meleg..."-kezdte Emmett, de ettől a mondatától felhúztam magam és egy pillanat alatt mögé kerültem, hogy aztán jól tarkón vágjam ezt a nagyra nőtt gyereket.
-Áuu! Ezt most meg miért?-játszotta az értetlent, vagy inkább az ártatlant.
- Ne játszd meg magad, különben nagyobbat kapsz, de azt már nem tőlem.-böktem orrommal a konyhából érkező Rosalie felé.
-Mi az? Történt valami, míg én távol voltam?-érdeklődött Rose.
-Nem is tudom, Em meséljünk neki?-kérdeztem megjátszott fenyegető éllel a hangomban. Jasper már alig bírta befogni a száját, hogy el ne röhögje magát. Voltaképpen már én is alig bírtam tartani magam. Lehet, hogy néha mindenki agyára megy ez a lökött medve, de azért sokszor jól jön az ő humora. Felvidít és elcsavarja a fejed a nyüzsgő gondolatoktól.
-Na ha már így kinevettétek magatokat, akkor valaki elmesélhetné, hogy mi történt!-vált szigorúvá Rosalie tekintete és karját a csípőjére helyezte.
-Ugyan Rose! A fiúk már megint átmentek gyerekekbe. Hisz tudod milyen nagyra nőtt gyerekek néha.-lépett be Alice, ezzel megmentve Emmettet egy kis megleckéztetéstől.
-Edward Carlise hívott, hogy menj be hozzá. Van egy esete, aminél rád is szüksége van.-csatlakozott a társasághoz Esme. Kedvesen mosolygott, ahogy mindig is tette, ha rám nézett, vagy bármelyikünkre.
-Miről van szó? Nem mondta?-érdeklődtem. Esme csak a fejét rázta.
-Vagyis de, valami komáról beszélt, meg agyi életjelekről.-magyarázta Esme. Ez a nő mostanában egy kissé szétszórt. Egy vámpírtól ez azért nem jó.
Siettem a kórházba ahogy csak tudtam. Bementem Carlise irodájába, szerencsémre ott meg is találtam.
-Carlise, anya mondta, hogy szükséged van rám.-rohantam le azonnal.
-Nos igen fiam. Arról lenne szó, hogy van betegem, aki már hónapok óta komában van és szeretném, ha megnéznéd az agyi funkciókat. Egyáltalán működik-e még, vagy már teljesen reménytelen eset.-szomorodott el Carlise. Sosem szeretett veszíteni a betegséggel szemben. És ezt nem én leszek az, aki hagyja. Láttam Carlise fejében az esetet és a kórtermet, így azonnal odarohantam, apám pedig követett.
Az ágyon egy ismerős lány feküdt. Csupa heg volt az arca, a fején pedig egy hatalmas tekercs kötés állt.
-Szóval ő lenne Abigail...-kezdte volna bemutatni nekem a beteget, de én sajnos jól tudtam, ki ő.
-Abigail Bower.-fejeztem be apám helyett.
-Ismered?-kérdezte értetlenül.
-Nos odajár abba a suliba, ahova én is.-mondtam és lehajtottam a fejem.
-De ez még nem minden igaz?-kérdezte fogadott apám. Bólintottam.
-Ő Bella egyik legjobb barátnője és már régóta eltűnt. Voltaképpen pont nemrég volt róla szó. Bellat érdekelte, hogy vajon mi lehet vele.
-Mi történt vele?-kérdeztem.
-Vámpírok megtámadták. Én kiszívtam belőle a mérget, de a testén látszó hegeken már csak itt a kórházban tudtam segíteni. Idehoztam azzal, hogy sok vért vesztett. A csuklóját addigra már bekötöttem, hogy senki se lássa a harapás nyomot. De sajnos azóta sem reagált semmilyen kezelésre. Félek, hogy talán az agya már nem is működik, mert ez azt jelenti, hogy le kell kapcsolnunk a gépekről, de azt én...-mesélte, de hangja hallhatóan elcsuklott. Mint mondtam sosem szeretett veszíteni a betegségekkel szemben.

Bella szemszöge:

A mennybe érkezésemkor mindenki lerohant engem, hogy gratuláljanak, bár ők még semmit sem tudnak.
-És ugye minket is meghívsz majd?-kérdezte Una hatalmas mosollyal az arcán.
-Nos én, szóval...-dadogtam és megpróbáltam inkább csak bólintani a dologra, mint elszólni valamit, amit senki sem tudhat meg. Elég leszek én hozzá és az "apám", akire nem tekintek a ként. Főleg nem ezek után.
-Atyám hol van?-érdeklődtem Pandorahoz fordulva.
-Most sajnos "tárgyalása" van, ezért addig majd én feltartalak és elviszlek valahova.-mondta és azzal már ellenkezés nélkül magával ragadott és legközelebb már egy hatalmas vízesésénél eszméltem fel.
-Ez...ez egyszerűen meseszép.-még a lélegzetem is elállt. Olyan gyönyörű volt ez a hely. A víz, ahogy leesett az álló tócsákba, szinte aranylóan ragyogott a gyönyörű kék keverékében. A halacskák, mint a gyerekek ugrándoztak, fickándoztak és játszottak egymással. Sok apró halkölyök kötözködött a szüleivel. A tó tükrén arcom, mintha nem is az enyém lett volna. Valahogy a vízen volt benne valami szép is a sok gonoszon kívül. A víz tetején ezernyi színben pompázó tavirózsák úszkáltak, és azokon édesen parányi békák próbálgatták hangjukat. Itt minden olyan nyugodt és könnyű volt.
Egy percre elfelejtettem minden gondomat.