5. fejezet-Egy szép nap:

Sziasztok meghoztam a fejit, remélem, már vártátok! És azt is, hogy tetszik majd ez a feji...! Jó olvasást És jó lenne, ha kapnék érte legalább 3 komit! Légyszi! Puszi!

Reggel csiga lassúsággal készültem az iskolába. Varázsoltam magamnak egy szép összhatást,aztán már otthon sem voltam. Az iskolába vezető úton azon gondolkodtam, hogy vajon mit keresett Orpheus az iskolában? Még mindig nem tudtam kideríteni, de esküszöm, hogy meg fogom tudni, ha bele is halok...
Aztán valahogy terelődtek a gondolataim, még hozzá Edward felé. A szívem még mindig nagyon fájt, amiért elhagyott és talán már sohasem leszek képes megbocsátani neki, bár nem is fog erre kérni, hiszen ha nem szeret, akkor minek kéretőzne vissza. Nélküle semmi vagyok. Elvesztem és soha nem is akarok már mást, csak őt. Olyan ez, mintha az ember nem kapna levegőt, elment vele együtt a  levegőm is elment, az életem és tudom soha nem kaphatom már vissza. Kérdezem, ki az a Bella? Sokan válaszolnak: Te. Ők tévednek. Én nem Bella vagyok, Bella már meghalt. Meghalt akkor, amikor ő elment és meg sem várva, hogy elmondjam a nagy titkomat, amit még senki nem tud ezen a földön. Nem kért belőlem és ez iszonyatosan fáj. Elvitte a másik felemet, ami nélkül sosem leszek teljes. Elvitt mindent, ami fontos volt nekem. Gyűlöllek Edward Cullen! Teljes szívemből gyűlöllek! -ordította lelkem. Már ha nekem van olyanom...
Az iskola parkolóban még volt egy hely, sőt mellettem még volt kettő hely, ahogy tegnap is. Nem értettem, hogy miért vannak olyan zsúfoltan, ha itt ekkora hely van. Mindegy a fő, hogy nekem van parkolóhelyem. Gyorsan leparkoltam és kiszálltam, az iskola irányába igyekeztem, amikor egy kedves fiú belém ütközött. Persze nekem teljesen máshol járt az eszem, szóval ez is Edward számlájára írandó. Már a sétálás is veszélyes számomra, miatta.
-Ne haragudj! Nem láttalak. -kértem elnézést a fiútól, aki nagyon feltűnően méregetett engem.
-Semmi baj. Én sajnálom! Óvatosabbnak kellene lennem. -mondta és megfogta a vállamat, amire én hátrálni kezdtem. Naná, hogy ezt észrevette. Egyszerűen ha valaki közeledni próbál felém én elfutok...úgy érzem ilyenkor, hogy megcsalom a szívemet, megcsalom a szerelmemet, aki elhagyott. -Hogy hívnak? Bocsi, de még nem láttalak és nem tűnsz éppen elsősnek. -állapította meg a nyilvánvalót.
-Oh, nem én már régen is idejártam, csak elköltöztem családi okok miatt és most megint visszajöttem, szóval inkább te tűnsz újnak. -magyaráztam. Reméltem, hogy elfelejti, amit kérdezett, mert jól tudtam, hogy a bemutatkozásból később többet akar, amire én nem leszek képes.
-Értem. Kellan. Kellan Graham vagyok. -mondta és a kezét nyújtotta, amit én készségesen el is fogadtam, de a nevemet még mindig nem mondtam meg.
-Szia Kellan! Most mennem kell. -mondtam és már el is araszoltam onnan. Mire feleszmélt már csak hűlt helyemet látta.
-Hé Bella hallottam, hogy visszatértél! -kiáltott felém egy nagyon kedves ismerős hang. Azonnal a hang tulajdonosa felé pillantottam és akkor megláttam őt. Abigail Bower az én nagyon kedves barátnőm, éppen felém tartott.
-Abi! Szia drága barátnőm! -köszöntöttem és éreztem, hogy az újbóli találkozás egy kicsit meghatotta lelkemet.
-Mi újság veled Bells? -érdeklődött hevesen.
-Semmi különös még élek. -mondtam és ebben a pillanatban éreztem, ezzel a kérdésével felszakította még nem is annyira régi sebeimet. Eszembe jutott, amikor ő elhagyott. Akkor én is elhagytam a földet és valahova teljesen más világba kerültem. Ott nincs fény, nincs boldogság, nincsenek remények, se szerelem. Semmi, ami az életet képezi.
-Sajnálom én nem akartam felhozni, csak... érdekel, hogy mi van veled....- dadogta. Na igen..tudom, hogy nem kész akarva bántott meg ezzel az egy kérdésével, de azért sikerült. Nem haragszom rá, nem is tudnék, ahogy Alice barátnőmre sem tudtam volna, ha nem bánt meg ilyen mélységesen, hiszen ugyanúgy elment minden szó nélkül. Elment és még csak el sem köszönt, akkor miért érdemelne megbocsátást?
-Nem történ semmi, csak még friss esemény. -mondtam és a kibuggyanó könnycseppet letöröltem a felsőm ujjával.
-És részvétem a szüleid miatt. Csak nemrég hallottam, ami velük történt. -mondta és úgy éreztem, mintha valaki figyelne és hallgatózna. Körbe néztem, de sehol senki.
-Jól vagy? -kérdezte Abi aggódva. Persze még neki is feltűnt, hogy mennyit mocorgok.
-Igen,csak mennem kellene. -mondtam. -Majd még beszélünk, ha máshol nem, majd az ebédlőben. Szia! -mondtam és egy puszit adtam az arcára, azzal el is mentem onnan. Még láttam, hogy a folyóson lefagyva áll és néz felém. Talán egy kicsit bunkó voltam, de nem tudom, éreztem, hogy valaki engem figyel. Talán már üldözési mániám is van. -gondoltam magamban és jót nevettem magamon. Elővettem az órarendem és rájöttem, hogy az első órám nem más, mint biológia. A kedvenc órám. Ez azért ennyire kedves nekem, mert Edward itt szólított meg először. Bár az előtte való órán egy kissé furcsa volt, persze akkor még nem tudtam, hogy ő egy vámpír. Most már jól tudom, de még nem tud rólam semmit. Nem tudja, hogy én egy...-gondoltam és nem tudtam befejezni, mert megláttam őt. Ott ült, ahol akkor, amikor megismertem. Akkor ott és a találkozás egy életem végéig kiható kapcsolatot kovácsolt. Erős érzelmeket, amik sohasem apadnak ki. A lángot, ami bennem gyújtott még most is lángol, most amikor vízzel próbálta eloltani. A víz erős elem, de az én szerelmemet még az sem öli meg, nem soha! Bármennyire is fáj, hogy ő már nem viszonozza az érzéseimet, én akkor is szeretem és szeretni is fogom, mindörökké!
-Jó napot Mrs. Swan! Késett. -mondta szigorúan a tanár. persze én már jól ismertem, tudtam, hogy a látszat most is csal.
-Igen sajnálom, de feltartottak pedig az ön órájára mindig sietek, mert nagyon szeretem. -mondtam és ez a vallomás nagyon meghatotta a kicsi szívét.
-Jól van. Ezzel akkor meg is menekült, de nem forduljon elő többet. -mondta és a helyemre invitált. A helyemre, ahol ott ült ő, ahogy akkor is...akkor régen, amikor még szeretett. Amikor még tudta azt hazudni, hogy szeret. Most miért nem tud hazudni? Annyiszor kértem Istent, hazudjon még! Hazudja, hogy még mindig nagyon szeret és csak viccelt, amikor elment. Bár elég rossz vicc lenne tőle, de mindegy is lenne, ha nem lenne igaz, ami teljesen nyilvánvaló. Hiszen ki vagyok én? Egy senki. Lehet, hogy nem az vagyok, akinek ő látott engem, de ez most már mindegy. Soha nem fogja megtudni. Az emlékek rohamosan tódultak fejembe. Emlékek, amiket vele éltem át és talán álmomban majd tovább álmodom őket. Minden éjjel azért könyörögtem a holdnak, hogy adja vissza nekem, vagy ha nem is lehet már az enyém, legalább hadd lássam az a tökéletes valóját. ÉS most amikor itt van, most amikor újra mellettem lehet, már nem kell. Gyűlölettel és megsebzetten néztem rá. Éreztem, hogy a düh elönt, de tudtam, a bosszú mindig édes. És én nagyon lassan fogom tálalni azt.
-Szia! -köszöntött nagy mosollyal és én már most jól tudtam, hogy e mögött a mosoly mögött valami készül. Valami, ami keresztbe tesz a terveimnek.
-Szia! -mondtam, aztán úgy tettem, mintha onnantól kezdve csak a tanárra koncentráltam volna. Pedig mindvégig csak őt figyeltem a szemem sarkából.
Az óra elteltével én rohantam ki a teremből, de még az ajtóban megállítottak. Féltem. Ettől a pillanattól féltem.
-Bella beszélnünk kell! Kérlek hallgass meg! Kérlek! -könyörgött, de megmenekültem, hiszen ekkor megláttam a szomszéd teremből kijönni Abigail. Ránéztem és látta, hogy könyörgök neki.
-Szia Bella! Beszélnem kell veled! -kiáltott a szomszéd ajtótól.
-Azonnal megyek! -kiáltottam vissza és már ott sem voltam, Edward még kérlelőn nézett rám, de én próbáltam nem megpuhulni. Különben is mit akar tőlem? Még jobban földbe gázolni? Még ezerszer elmondani, hogy már nem szeret, amikor így is még mindig visszhangként zeng a fejemben?
-Szia! Mondd mit akarsz mondani? -kérdeztem, bár jól tudtam, hogy Edward képessége által mindent jól tud. És én tudom, hallja Abi gondolatait, amik árulkodnak az igazságról. De Abi miatt meg kellett játszanom magamat.
A biosz óra után siettem a matek órámra. Az szintén nagyon gyorsan eltelt. Majd egy francia óra, amit nagyon szeretek, mint azt már mondtam. A sok-sok ötletem egyike a plusz idegennyelv a kötelező kettő mellett. Ez a német. A 3. órám lyukas óra lenne, de ilyenkor van egy németem, ami kicsit nehézkesen ment, de majd idővel belejövök. Elvégre még csak most kezdtem nem úgy, mint a spanyol és a francia nyelvet. A német bár nehéz és lassú idejű volt, vége lett. A csöngő nem csak az órát zárta, hanem hívogatta  a diákokat az ebédlőbe, ahol mindenki ehetett, amit csak a gyomra megkívánt, vagy a szeme. Tiszta terülj-terülj asztalkám volt a látvány, ami az ebédlőben fogadott. Bár a tudat, hogy még egy német órám lesz már nem volt ennyire nagy boldogság. Az ebédem nyers zöldségekből és gyümölcsökből állt. Megettem mindent, mert jól esett a gazdag ízvilág a számban. Majd annak ellenére, hogy még bőven volt időm, siettem a terembe. Hogy miért? Mert olyan személyek léptek az ebédlőbe, akiket nagy ívben el akarok kerülni. Persze nem félek tőlük, hiszen ők csak emberek, de nem akarom, hogy kihúzzák a gyufát nálam, mert azt nagyon megbánják.
-Nocsak-nocsak, kit látnak szemeim? Csak nem menekülünk a kaja elől? -kérdezte gúnyosan és az egész diáksereg engem bámult, mivel kicsit sem halkan szólított meg engem. Ez sokkal jobban dühített, mint azt gondoltam volna. Ezt ne állhatom meg visszavágó nélkül. Szépen lassan közelebb léptem az ellenségemhez, a másik csak messzebbről figyelte a fejleményeket. Ő tudta, hogy nem igazán vágódna be Edward Cullen szerelménél, ha én most beégetném. A másik bátrabb volt, ő kezdeményezte a vitát, de én befejezem.
-Nem megettem, mert erősnek érezte magát, de mint látod én győztem. Miért van valami gond? Vagy csak félsz, hogy nem maradt neked, mert akkor megnyugodhatsz nem fogsz éhen halni, hagytam neked is és a kis barátnőd részére is. -mondtam a háttérben meghúzódó pincsire mutatva. Nagyon mérgesek lettek, de a pincsi nem tett semmit csak gúnyosan nevetett, mert ha lépett volna, akkor nagy beégésnek lett volna részese.
-Nagyon rendes tőled, de edd csak meg, mert mi sem szeretnénk, ha elmenne az erőd. -mondta és láttam Edward ekkor rám emelte tekintetét, bár eddig is éppen engem figyelt, de most valahogy jobban.
-Hm...Köszönöm, de az erőm kaja nélkül is sokkal nagyobb, mint amiről te valaha is álmodni mertél. -mondtam azzal be is fejeztem a mondandómat, mert kiléptem a teremből, de még az ajtóban volt egy kis csínytevésem. A két személy elindult a "kajaosztó" felé, de nem hagyhattam, hogy esés nélkül megússza az ebéd választást. Visszafelé, az étellel a kezében "véletlenül" megcsúszott, de hogy ebből ki ne maradjon a barátnője, -aki mellesleg rászállt Edwardra-hát az esés közben elrepülő kaja nem veszett kárba. Szegény csaj kapott egy kis vegyes pakolást az arcára. Hát én figyelmeztettem őket, hogy vigyázzanak.

/pár órával később-otthon/

Egész nap azon járt a fejem, hogy mi van ha mégis igaz, amiért annyiszor imádkoztam. Mi van, ha Edward még szeret és csak azért hazudott, hogy megvédjen engem és most ezt akarta elmondani nekem. Nem tudok megszabadulni a tudattól, hogy lehet, most én rontom el a makacsságommal. Ezt nem hagyhatom! Azonnal átmegyek hozzájuk és megbeszélem vele a dolgokat. Remélem, hogy még nem késő semmihez!