6. fejezet-Csalódás:

Sziasztok! Mivel olyan gyorsan megkaptam a min. 3 komit, ezért gyorsan hoztam a következő fejit... :) Azért szerintem ennél többre is képesek vagytok! Erőltessétek meg magatokat és írjatok pár komit. Nekem annyi is elég, hogy jó, vagy ha nem tetszik, akkor szar...csak írjatok valamit, hogy tudjam mi a véleményetek! Köszönöm! És a 3 kommentezőnek is nagyon köszönöm, hogy ők legalább írtak, mint mindig :) Szóval komikat! Jó olvasást! Puszi!

Hamar odaértem a Cullen villához, amely még a mai napig a maga csodálatos pompájában csillogott. Elért az a kellemes nyugtató, mégis kissé ideges érzés. Az idegesség csak a viszontlátás miatt van és attól is, hogy milyenek, hogy fognak reagálni, ha ilyen hirtelen minden előzmény nélkül ismét megjelenek az életükben, főleg Rosalie reakciója aggaszt, hiszen ő sosem kedvelt és talán még boldog is volt, amikor eltűntem az világukból.
-Mi legyen Istenem? -kérdeztem, de most nem kaptam választ. Mintha csak magamban beszéltem volna. Vicces. Kiszálltam a kocsiból és lassan, de magabiztos léptekkel haladtam a cél felé. Halkan kopogtattam az ajtó, hiszen tudtam, úgyis meghallják. Jó fülük van.
-Bella? Tényleg te vagy az? -ugrándozott örömében, a szokásához híven.
-Szia Alice! Igen itt vagyok, de most Edwardhoz jöttem, mert beszélni akart velem és most itt vagyok, meghallgatni őt. -nem mintha sokat változna a véleményem. Tudom, hogy csak a szemembe akarja vágni, hogy ne őrüljek, mert nem miattam jött vissza és ne szóljak majd az életébe, ha egy lánnyal látom...Vagy  mit tudom én?!
-Persze! Értem. -mondtam lemondóan és már ott sem volt. Hirtelen annyira megsajnáltam, hogy így viselkedtem vele, de nem! Bella nem lehetsz ilyen suta! Ők elhagytak, Alice is köztük volt és ő sem gondolt rád. Nem gondolta, hogy mennyire fog fájni a hiányuk. Nem érdekelte, hogy élesz-e vagy halsz! -mondta a józanabbik énem. Hát igen, mondtanában egy kicsit túl sokat vitatkozik a két felem. Talán érzik, hogy valami újnak nézünk elébe. Valaminek, ami még az eddiginél is rosszabb lesz.
-Bella! Hát eljöttél!- suhant felém mérhetetlen boldogsággal, amit persze nem értettem. Ha nem szeret, akkor minek őrül. Biztos csak előre látta, hogy ki fog készíteni, de nem. Nem adom meg ezt az örömöt neki, nekik. Soha nem látnak egy gyenge teremtésnek, vagy bárminek is hisznek engem.
-Itt vagyok. Mondd mit akartál, mert nem érek rá! -sürgettem, mert egyre kellemetlenebbül éreztem magamat ebben a házban. A sok emlék a fejemben újra éledt és éreztem, hogy nagyon elszomorít ez az egész hely, körülmény. A szememet szúrni kezdték a könnycseppek. Nem akartam, hogy gyengén lássanak, ezért gyorsan elfordultam és megdörzsöltem a szemeimet és kivételesen szót fogadtak nekem és nem jött újabb a letöröltek helyett.
-Bella én sajnálom! -kezdte. Sajnál, de mit? Azt, hogy mennyi fájdalmat okozott? Vagy, mit?
-Mit sajnálsz? Azt sajnálod, hogy bántottál, vagy azt, hogy elmentél és meg sem hallgattál? Vagy azt sajnálod, hogy egyáltalán leálltál egy ilyen szerencsétlenel, mint amilyen én vagyok? Tudom nem vagyok egy főnyeremény, de akkor meg minek kezdtél ki velem? Miért, ha tudtad, hogy úgysem tudsz szeretni? Neked nincsenek érzéseid. Tudod mit? Igazad volt. -mondtam és itt egy kicsit megálltam, mert éreztem, ha folytatom, akkor el fogom sírni magamat, amit nagyon nem szeretnék.
-Miben volt igazam? -kérdezte értetlenül. Chhh! Mintha nem tudná.
-Hogy miben? Abban, hogy nincs lelked. Nincs, mert ha lenne, akkor nem tetted volna azt, amit tettél. -mondtam és láttam, hogy nagyon szíven ütötték a szavaim. De ez van, ezt dobta ki a gép.
-Ne mondd ezt kérlek! Ne mondd ezt, mert ez ne...-szipogta, de nem hagytam, hogy befejezze.
-Elég volt Edward! -kiáltottam rá, amitől az éppen felém tartó keze megállt a levegőben. Magabiztossága már színen sem volt. Rémülten rám pillantott és vártam, hogy mi lesz a következő lépés. -Ne bonyolítsuk egymás életét jó? Elegem van, hogy akárhányszor a közelemben vagy, szenvedek, mert te önző módon csak magadra gondolsz. -üvöltöttem, amire nagyon ideges lett.
-Hogy én önző? Én gondolok csak magamra, amikor mindent megtettem, hogy te boldog légy. -köpte a szavakat.
-Mindent megadtál? Lehet, de mindig minden úgy történt, ahogy te akartad. Mindenki el volt nyomva, csak a te döntésed számított. Amúgy meg, ha ennyire zavart, hogy mindent nekem adtál, minek adtad. Minek adtad nekem a szabadságod, ha nem is szerettél soha. Csak kihasználtál.
-Bella! Fogd be és hallgass! -ordított rám, amitől köpni nyelni nem tudtam. -Hát arra még nem gondoltál, hogy önző módon elhagytalak, mert féltettelek? Mert azt hittem, ha távol vagyok tőled, akkor semmi bajod sem eshet. Elfelejtesz és kettőnk közül csak én szenvedek. Csak én fogok belehalni egy reménytelen szerelembe. -üvöltötte és én hirtelen nem tudtam semmit sem mondani. Ennyi volt. A közömbösség lehullott és minden érzelmemet közszemléletre adtam. Edward lassú, pici léptelekkel közeledett felém és tudtam, hogy megkapja, amit akar. Az övé vagyok. Minden porcikám az övé. Érzem a zsigereimben, hogy ő kell nekem. Őt akarom és soha senki másra nem tudnék úgy nézni és gondolni, mint rá. Ő életem szerelme és tudom, hogy nélküle az életem nem teljes. Ő a másik felem. Nélküle az éjszaka csak sötét és nincsenek csillagok, nincs hold, vagy ha van is, akkor is csak egy félhold van. Ami valljuk be senkit sem elégítene ki. Senkinek nem lenne elég, ha csak félig teljesülne a kívánsága. A lényeg sosem lenne ott. Keze már éppen nyúlt arcom felé, amikor az ajtó kicsapódott és egy szőke szépség lépett be azon. Amikor megpillantotta szerelmemet, arca felderült és Edward karjaiba suhant, majd megcsókolta. Megcsókolta és abban a pillanatban az én szívem örökre összetört.
-Szerelmem már úgy hiányoztál! Sajnos csak most tudtam idejönni. Elbúcsúztam és a szüleim már tudják, nem megyek vissza. Örökre a tiéd vagyok, ahogy kérdted. - mesélte vidáman és nem úgy nézett ki, mintha Edward tiltakozna ellene. Rohadék, mint a többi férfi a világon.
-Tanya! -kiáltott rá és a szőkeség lehuppant a földre.
-Áu! De szívem ez most miért? -kérdezte meglepetten.
-Bella kérlek ez...ez nem...-próbálta kimagyarázni a helyzetet, de sajnos már így is túl világos volt minden. Túlságosan is az volt.
-Semmi baj. Hidd el, mindent teljesen világosan értek! -mondtam, aztán eltűntem onnan, amilyen gyorsan csak tudtam. Száguldottam a kocsimmal, és már kezdtem sajnálni, hiszen a megszokottnál egy kicsit túl hajtottam az én szerelmemet. Igen már ő az én egyetlen szerelmem. Bármennyire is fájni fog és tudom lehetetlenre készülök, de el kell felejtenem őt. Soha többé nem akarok rá gondolni. Egész idő alatt, ami nélküle telt el az elmúlt fél évben, minden éjjel csak számoltam. Számoltam a perceket, az órákat, a heteket. Számoltam, mert azt hittem, hogy vissza fog jönni hozzám. Bár azt nem tudtam, hogy meddig kell számolnom ahhoz, hogy eljöjjön a szőke hercegem, Edward. Minden éjjel azért imádkoztam, hogy újra az enyém legyen és szeressen engem,csak engem. Erre most kiderül, hogy már rég túllépett rajtam. Nem igaz, hiszen nem is volt min túllépni.
Hazaértem és egy igen különös vendég fogadott engem. A méreg olyan gyorsan forrt fel bennem, hogy az hihetetlen. Azt hittem, hogy most rögtön felfedem magam és neki ugrok a torkának, mert akkor minden szenvedésemnek vége lenne. Utána végeznék magammal -ami megjegyzem, elég lehetetlen szó- és minden baj elszállna.
-Te mit keresel itt? -szegeztem neki a kérdést, hiszen kicsit sincs most kedvem hozzá.
-Beszélnünk kell! -mondta.