13.fejezet-Hodoló a pokolból:

Sziasztok! Meghoztam a fejit, bár nem szálltatok el azokkal a komikkal :( Lassan gondolkodom a komi határon! Komolyan lassan gondolkodóra veszem azt a min. komi számot... :(

Na mind1. Jó olvasást! Azok akik írtak, nagyon köszönöm! :) Komikat! Puszi!

A jól megszokott csöndes szoba helyett egy ismeretlen ismerősre találtam. Ott ült és lehajtott fejjel várt. Várt, bár nem tudom mire. Én is várok valamire. Jobb időkre, boldogságra és szerelemre. Rájöttem, hogy sosem lehet az ember egyszerre szerelmes és boldog. Vagy az egyik, vagy a másik, de mindig hiányzik valami, amitől teljessé válik az élet.
-Bella! Végre. Már olyan régóta szerettem volna beszélni veled. -lépett elém és váratlanul megcsókolt. Egy pillanatra Edwardra emlékeztetett, de aztán jött a keserű felismerés, hogy ő nem Edward. Közel sincs a csókja, az övéhez képest.
-Ne! -kiáltottam el magam, amire elugrott tőlem. -Ne haragudj, de nekem ez nem megy. -mondtam, amire az előbbi jó kedve elröppent.
-De hát azt mondtad, ha nem sikerül odafent, akkor visszajössz. És ha visszajössz, akkor kapok egy esélyt. -magyarázta.
-Nos ha ezt mondtam, akkor...-kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem.
-Rendben értem, majd idővel. Meg gondolom még el akarod mondani apádnak, hogy mennyire szeretjük egymást...-hadarta, de nekem itt elpattant valami, mert nem bírtam tovább hallgatni, ahogy áradozik egy nem létező szerelemről. Én csak egy valakit szeretek és ő számomra meghalt. Meg kellett halnia, hogy nekem könnyebb legyen.
-Na jó most már elég legyen! -üvöltöttem rá. Talán ez a mondat magamnak is szólt, hogy most már verjem ki a fejemből őt. Nem juthat mindenről ő az eszembe. Ez nevetséges. Utálom magamat, mert nem tudok felejteni és olyan lenni, amilyen a legenda szerinti ördög. Egy szívtelen, lelketlen szörnyeteg, aki attól boldog, ha mást szenvedni lát.
-Bella, de most meg mi a baj? -kérdezte értetlenül. Még hogy mi a baj? Az hogy a világon vagyok. Hogy ennyit kell szenvednem a semmiért.
-Most menj el kérlek! -mondtam és ő készségesen tette, amit kértem tőle.
-Rendben. Akkor majd később visszajövök. Szia! -mondta és egy puszit nyomott a homlokomra.
Akartam mondani, hogy soha ne is lássam, meg hogy mi nem járunk, de nem jött ki a torkomon egy rohadt hang sem. Talán csak szánalomból. Talán csak azt akarom, hogy legalább egy valaki boldog legyen az életben. Aztán eszembe jutott Edward és a sok fájdalom, amit miatta éltem át.
Gúnynak tetted ki szívem, hamis érzelemnek,a kacajokat már nem figyelem.Halkan szivárog a könny arcomon s nevedet suttogva elhal ajkamon.
Nevedbe olvadt könnyem sós íze, keserű szereteted mérgező emléke.Lassú méregként folyik le torkomon, az ereimben nyilalló fájdalom.Szívem közepébe érve emléked mérge hatni kész: gyilkos tőrként hatol belém a felismerés:
Gyilkosom lett imádott lényed, kiölted vele szerelmemet. Utolsó könnycseppem ajkam mellett pereg, testemhez érve perzselve megéget, ölted szívem és testem:
Te szegény halott érzelmű Kedvesem. Végül amint szívem szúrtad át, testemen éreztem önzőséged gyalázatát, és akkor abban a percben utoljára suttogtam neved: én Gyilkos Szerelmem, Edward.
Erről és minden másról eszembe jutott egy gyönyörű vers. Talán belőlem pattant ki még réges régen, talán az én szívem köpte e szavakat szépen.
"Soha ne mond kérlek,
hogy soha nem szerettél,
érzelgő szíveddel,
engem nem kedveltél.

Soha ne mond kérlek,
hogy soha nem vártál,
mikor elmentem hozzád, s te mosolyogva láttál.

Soha ne mond kérlek,
hogy ennyi volt az egész,
hisz szeretlek!nekem sokat érsz!

Inkább mond azt kérlek,
hogy évek óta szeretsz,
s ha találkozok veled,
a szíved beleremeg."
A vers végére könnycseppek buggyantak szemem sarkába és megálltak egy percre. Egy percre, hogy a világot elhomályosítsa és én ne lássam, hogy mi folyik odakint. Ne lássam a sok szenvedést, ami emberek milliót gyötri. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes, de most nem akartam beengedni. Magányra vágytam.
-Menj el, mert nem érdekel senki és semmi sem. Kérlek! Most ne! -vettem inkább könyörgőre a hangomat, mert tudtam, hogy másképp úgy sem érek el semmit.
-Bella, engedj be kérlek! -kérleltek a másik oldalról.
-Nem! Menj el! Most szeretnék egyedül lenni. Miért nem lehet ezt tiszteletben tartani? -kérdeztem kissé már feszülten. Az ajtó elcsendesült és egy sóhaj jelezte a belenyugvást az akaratomba. Elment.
Odaléptem a látó gömbömhöz és felnéztem a világba. Oda, ahova már oly régóta nem néztem fel. Vajon mi történt ott? Mi van vele? Na ne Bella, ha rögtön ő jut eszedbe, akkor felejtsd el, hogy felkukkantasz! -szidtam le magam gondolatban.
A gömbre tettem a kezemet és felkészültem arra, hogy boldogságot látok szerelmem életében. Boldogságot egy boldog családban és egy szerető nő karjaiban. Bár valahol mélyen egyben féltem is ettől a gondolattól.
"A Cullen villa is épp oly szomorú, mint a család tagjai. Mindenki megtörten és unottan ül a nappaliban. Csak ő nincs ott. A bejárati ajtó kinyílik és mindenki szinte egyszerre mozdul, de nem szerelmem lépett be rajta, hanem Tanya. Arca dühről és féltékenységről árulkodott. Mi történt?
-Az a nyomorult...a megtestesült gonosz tehet minden gondomról, de esküszöm, hogy ezért még megfizet! Csúnyán megfizet mindenért! -mondta magabiztosan az a ribanc. Talán rólam beszélt, de az sem érdekel. Ha lenne rá lehetőség, hogy megöljön, akkor engedném neki. Sőt talán még én könyörögnék neki, hogy tegye meg.
-Ne merészelj így beszélni a legjobb barátnőmről! -üvöltötte Alice. Soha nem láttam még ekkora gyűlöletet a szemeiben, szóval most talán még én is féltem tőle.
-Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, rendben?-köpte a szavakat Tanya.
-Elég legyen! Kérlek titeket, elég! Minden gondból legyen vége! -zokogta Esme. Sajnáltam, annyira sajnáltam, de nem tehettem semmit. Talán pár évszázad múlva elfelejtik az érzést, amit én jelentettem nekik. Ez nekem szintén túl sok volt. Még most sem tudom megemészteni a történteket. 
-Drágám, nyugodj meg! Te pedig most inkább menj innen, mert csak borzolod a kedélyeket. -mondta Carlise. Igaza volt, bár őrültem volna annak, amit Tanya akart velem tenni.
-Apa! Hagyd békén Tanyat! -jött egy ismert hang, aminél nem volt szebb a világon, bár most kissé meggyötört volt és élettelen, mint máskor. Furcsálltam, hogy védi őt annak ellenére, hogy azt mondta szeret engem. Akkor most meg mi van? Nem értem mi folyik odafent.
-De fiam! Ha most ő itt lenne, akkor...-kezdte, de nem hagyták, hogy befejezze.
-De nincs itt, mert ő már...-mondta volna szerelmem, de hangja elcsuklott és néma zokogásba kezdett. Tanya kétszínűen odasuhant hozzá és megölelte őt. Pedig nekem kellett volna ezt tennem vele.
-Igen, mert a te önzőséged és makacsságod miatt meghalt. Most valahol máshol van és onnan figyel minket, téged. -mondta barátnőm, ami viszont nagyon meglepett, hogy Rosalie is hevesen bólogatott, hogy igaza van Alice barátnőmnek.
-Így van. Most miattad boldogtalan mindenki a családban. És ha ez még nem lenne elég, akkor még a tetejében a te önmarcangoló képedet is egész nap el kell viselnünk. Edward! Szedd már össze magad és élj! -ordította már a végét Rosalie. Emmett lágyan és fájdalmasan megfogta a vállát és megpróbálta megnyugtatni feleségét. Nem sok sikerrel.
-Nem tudod, mit élek át most, szóval inkább törődjetek a saját dolgotokkal!- üvöltötte kedvesem. Valahogy most más férfi állt előttem, mint akit megismertem. Ő vidámabb, magabiztosabb és kiegyensúlyozott volt. A szeme csillogott a boldogságtól, amikor a szemembe nézett, de most nem látok mást csak keserűséget és önpusztítást, önmarcangolást.
-Oh hát persze te vagy a megtestesült jóság, aki mindig bántva van, aki sosem bánt másokat.
-Ne merészeld! -kiabált rá Tanya, amit már nem bírtak tovább nézni és Alice neki ugrott, ami véres küzdelembe torkolt.
-Alice! Állj le, hallod? -kérlelte férje Jasper, aki csak kedvese épsége miatt aggódik. Tanya nem érdekli.
-Te hülye liba! Te miattad ment tönkre teljesen ez a család, mert értetlen vagy és nem tudod elhinni, hogy Edward téged sosem fog szeretni. Soha! -kiabálta.
-Ebben tévedsz drágaságom, mert Edward megkérte a kezem! -köpte a szavakat és a kép velem együtt megfagyott."
Hát mégis eljött az a pillanat, amitől annyira féltem és minden percemben azért könyörögtem, hogy ne így legyen. De mit is vártam, hogy várni fog rám? Hogy szeretni fog örökké egy olyan nőt, aki messze van tőle. Nagyon messze és ezzel a tettével talán még messzebb került.