19. fejezet- Nyertem, ő az enyém!

Sziasztok! Nagyon boldog vagyok, mert most olyan hamar összejött a komi, sőt most nem 5 komit kaptam, hanem 6 komit :) lehet, hogy most jót nevettek, de ez nekem nagy boldogság. Végre látom, hogy tetszik, hogy igazán tetszik, amit írok! Ez jó! Mivel ilyen ügyesek voltatok, én is az leszek, és hozom a fejit.:)

 Remélem őrültök. Jó olvasást! Komikat! Puszi!

U.i.: Ez most nem lett olyan hosszú, de azért remélem, így is tetszeni fog nektek! :)

"Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik. Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő... de mégsem az. Angyal."




Bella szemszöge:

-Szeretlek Edward!-mondtam ki hangosan, amit jelen pillanatban és mindig is éreztem iránta. Új erővel pattantam fel az ágyról és szerelmem karjaiba ugrottam, ő pedig szorosan láncolt vasmarkai közé. Nem szándékoztam kibújni szerelmem óvó bilincséből. Legszívesebben sosem mozdulnék. Megállítanám az időt, mert félek, hogy az életem még közel sem felhőtlen. Még sok harc vár rám és sok győzelem.
-Annyira féltem, hogy most tényleg elveszítlek!-mondta Edward, amikor mélyeket szippantott hajamból. Nyakamat kezdte cirógatni, de valaki megszakította ezt a pillanatot.
-Héj Edward hagyj nekünk a mi Bellankból!- csattant fel Alice, az én drága barátnőm. Nevetve bújtam át az ő karjaiba és alaposan megszorongattam. Csilingelő hangja most nagyon jól eső érzéssel töltött el.
-Jaj Alice úgy hiányoztál!-vallottam be, amire még jobban mosolygott. Jazz már-már alig bírta ki ezt a hatalmas boldogság hullámot, ami most terjengett a szobában.
-Én nekem is hiányoztál! És amiért így rám ijesztettél, eljössz velem vásárolni!-emelte fel a mutatóujját és láthatóan nem tűrt ellenkezést. Így csak mosolyogva bólogattam a kérésen.
-Nos tényleg ne csinálj ilyet Bella, mert majdnem belepusztultam drága feleségem szenvedésébe és a többiekébe is együtt véve. Gondolhatod, hogy elég volt a saját érzelmemet feldolgozni, amit szintén te váltottál ki belőlem, és akkor még a többiek is!-szidott le játékosan, aztán a következő pillanatban meglepett a gesztus, amivel megajándékozott. Hirtelen magához szorongatott és jó szorosan megölelt. Annyira jó volt, hogy ő is olyan közvetlen velem, mint a többiek. Elvégre sosem tudnék ennek a családnak ártani. Még Rosalienak sem, pedig ő valamiért nem kedvel és ezt számtalanszor kimutatta.
-Köszönöm, hogy végre felengedtél mellettem!-súgtam, amire elhajolt és csak mosolygott.
-Ugyan Edward talán nem haragszik meg, ha már ennyire a szívemhez nőttél!-célozgatott közvetlenségére.
Hirtelen valaki, valami nagy mamlasz felkapott és megpörgetett a szoba közepén. Nem telt sok időbe, mire rájöttem Emmett nem bír magával. Szokásához híven mindenkit felkap. Remélem, Rosalie nem haragszik meg még jobban!
-Jaj húgi ne tudd meg, milyen érzés volt a tudat, hogy elhagysz minket. Mert tudod, már hiányzott a viccelődés, és az is, hogy nem volt kivel birkózni, meg kötekedni. Ezek nem fogják a jó viccet, te viszont tudod mi a jó.-magyarázta Emmett a saját szokása szerint.
-Te is hiányoztál nagy mackó!-mondtam és megborzoltam sötét haját.
-Jaj Bella! Tudod már olyan vagy nekem és Esmenek, mintha a saját lányunk lennél és végtelen nagy fájdalommal járt ez a pár nap, amíg élettelenül feküdtél és nem nevettél köztünk.-lépett elém Carlise. -Nem volt még példa arra, hogy orvosként megbuktam volna, de te megtanítottál arra, hogy erre is képes vagyok, mert nem tudtam segíteni neked, csak a remény maradt! Hiányoztál!-ölelt végre magához. Őszintén szólva még sosem került hozzám ilyen közel, úgy értem szó szerint. Még sosem érintett meg, vagy ilyesmi. Mindig tisztes távolságból küldött néhány kedves pillantás, szót, vagy mosolyt. Most először ölelt meg, bár ez is elég feszengő ölelés, de kezdetnek ez is megteszi.
-Te is hiányoztál!-mondtam, majd most én léptem oda valakihez. Méghozzá Esme anyukámhoz. Sosem ismertem az igazi anyám, de ha valahol még él, akkor szeretném, ha olyan lenne, mint ő.
-Esme nagyon hiányoztál! Tudod te anyám helyett anyám vagy. Sosem éreztem, milyen érzés az anya oltalma, de te megmutattad nekem és feltétel nélkül szerettél. Bár nem hibáztatom anyámat, amiért elhagyott egy szörnyet, ő volt az egyetlen, aki jól cselekedett.-mondtam és egy mosolyt erőltettem arcomra.
-Jaj kis butus, hiszen te épp oly szent vagy, mint az angyalok.-jött ő is azzal, amivel Calliope nemrég.
-Köszönöm, de túlságosan elfogult vagy, vagyis mindannyian azok vagytok velem szemben.-mondtam, majd elváltam tőle.
Ezzel nekem be is fejeződött a "nagyon hiányoztál" féle üdvözlés, és már mentem volna szerelmem óvó karjaiba, amikor egy hang szólított meg. Meglepődve fordultam a hang irányába és csodálkoztam, hogy ki szólított.
-Bella, sajnálom! Sajnálom, hogy olyan undok voltam veled és esélyt sem adtam arra, hogy bebizonyítsd nem vagy gonosz és tényleg szereted a bátyám. Őszintén szólva egy kicsit féltékeny is voltam.-magyarázkodott. Elnevettem magam. Még hogy ő féltékeny, rám?
-Mi? Ne butáskodj! Már miért kéne féltékenykedned rám?-kíváncsiskodtam. Elmosolyogta magát.
-Mert, amikor vámpír lettem, Carlise Edward mellé szánt, de neki nem voltam elég jó. És aztán jöttél te, aki az első pillanattól fogva megőrjítetted a puszta emlékeddel. Valami olyat tudtál, amit én akkoriban nem. Rájöttem, hogy erre csak egy magyarázat van.-mondta és mindenki meglepődve és kérdőn nézett rá.
-Rosalie, én...-kezdtem volna, de közbe vágott.
-Tudsz valamit, amit én is ismerek, de nehéz volt észre vennem, hogy ez túl nagy ok volt arra, hogy nem kellett neki.-mondta.- A magyarázat csak egy szóból áll. Szerelem.-fejezte be és én közelebb léptem hozzá. Majd kissé bátortalanul, de megöleltem. Végül is mit árthatna nekem?
-Tudod, amikor úgy éreztem, hogy meg fogsz halni, nagyon megijedtem és csak akkor jöttem rá, mennyire fontossá váltál az életemben.-egészítette ki magyarázatát és szorosabban ölelt magához.
-Te is hiányoztál!-mondtam és nem hazudtam. Annak ellenére, ahogy viselkedett velem, sosem gyűlöltem. Talán úgy éreztem, ő szintén olyan személy, mint az anyám. Az ösztönei azt súgták ne bízzon bennem és ő csak követte azt, de az idő elrontotta az ösztönöket termelő gépet és most már bízik bennem. Ez nagy hiba!
Miután mindenkivel alaposan elbeszélgettem, szerelmemmel kettesben maradtunk.
-Most mi lesz?- kérdezte Edward, amikor az erdőben sétáltunk.
-Mi az, hogy mi lesz?-kérdeztem vissza értetlenül, bár valahol sejtettem, mire akar kilyukadni.
-Visszamész?- helyesbített kérdésén. Lehajtottam a fejem, hiszen nem tudtam, mit feleljek erre.
-Nem tudom, de egyenlőre még itt szeretnék lenni veled és élvezni a szerelmet, amit irántad érzek.- feleltem. Tényleg nem tudtul, mit hoz a jövő, de bármi is lesz az, megküzdünk vele.
-Értem. Tudod apád nagyon félt, hogy elveszít téged, de szerintem rájött arra, hogy ha odalent fog, akkor azzal megöl téged.
-Lehet, de ismerem őt és tudom, hogy ezt nem hagyja annyiban, még ha most szunnyadni látszik. Hidd el már kieszelt valamit, amivel szétszakít minket. Én leszek az uralkodó, ha ő véletlenül meghal, bár már ősidők óta ő a pokol ura. Én csak egy szerencsétlen szerelem lángjából pattantam ki. Rosszul sült el, hiszen a világon nincs még egy ilyen lény, mint én. Tudod, amikor még nem voltam annyira rossz állapotban a hiányod miatt, vagy is, miután téged felhoztalak, és visszamentem, hallottam, amint apa és Ophelia arról beszélnek, hogy ki volt az anyám.-meséltem.
-Mi? És megtudtad?-kérdezte szerelmem.
-Nem. Vagyis azt nem, hogy pontosan ki is az, de azt ami ő volt, igen.-magyaráztam.
-És mi volt?-tette fel a következő kérdést Edward.
-Egy angyal. Még hozzá nem kis hatalmú angyal. Egy véletlen alkalmából találkoztak össze és az első perctől vonzódtak egymáshoz. Ez olyan szerelem volt első látásra. Csak egy éjszaka volt, de az az éjszaka elég volt ahhoz, hogy életre keltsenek engem.-hajtottam le a fejem. Könnyeim potyogni kezdtek. Szerelmem finoman állam alá nyúlt és úgy kényszerített, hogy a szemében nézzek. Hideg ujjaival letörölte véres könnyemet és mélyen, bátorítóan a szemembe nézett, majd lágy csókot lehelt ajkamra.
-Amikor megszülettem, anyám egyszerűen apámnak adott és többet nem is találkoztak. Azóta sem apám, sem anyám nem jött a földre, mivel igazából itt fogantam. Talán ezért is vágytam ennyire ide.-fejeztem be a történetem, amit hallottam.
-És nem kérdeztél rá arra, amit véletlenül hallottál meg?-kérdezte szerelmem. Megráztam a fejem. Undorodtam a tudattól, hogy megszólítsam apámat. Senkivel sem beszélgettem, és csak süllyedtem a mélybe, szerelmem hiánya felemésztett.
-Együtt kiderítjük ki volt az anyád.-biztatott szerelmem.
-Nem!-förmedtem rá, ő pedig értetlenül nézett rám.
-Miért?
-Mert eldobott magától és ha ő elhagyott, az bizonyára azért volt, mert nem akart engem. Mit gondolsz, évszázadokkal később már kellenék neki?-tettem fel a költői kérdést.
Edward magához ölelt és szerelmes csókokkal borította be arcom, majd szenvedélyes csókkal pecsételtük meg szerelmünk.
Órákkal később hazamentünk, de ami fogadott az nagyon megijesztett minket. Főként engem, bár nem tőlük féltem, hanem, hogy valakinek baja esik, akit én szeretek...