21. fejezet-Meglepetés

Sziasztok! Meghoztam a 21. fejezetet! Remélem ehhez is hamar kapok 5 komit! :) jó olvasást! Komikat! Puszi!

"A hirtelen támadt szerelem,
amely házasságot indít, igazgyöngy,
gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb
művész csiszolt, kincs, amelyet a szív
legmélyén kell elrejteni."



Carlise szemszöge:

Még éjszaka van. Éppen munkában vagyok. Életemben először türelmetlenül várom, hogy lejárjon a műszakom. Ma, azaz reggel nagy napra virrad. Fiam fontos lépés előtt áll és ebben mind támogatjuk őt.
-Dr. Cullen!-szólított valaki és muszáj volt odafigyelnem.
-Igen tessék?-fordultam ahhoz, aki engem szólított az imént. Amikor megfordultam, nagyon meglepődtem. Mostanában túlságosan elhanyagoltuk azt a személyt, akinek Bella segítséget kért.
-Kellan?-kérdeztem rá, hogy nem tévedek-e, bár jól tudtam, hogy nem.
-Igen, kérem mentse meg őt!- könyörgött és a karjaiban fekvő lányra bökött orrával. Amikor a lányra néztem ismét megdöbbentem. Bella nagyon fog haragudni ezért. Nem figyeltünk oda rá kellőképpen.
-Mi történt?-kérdeztem idegesen.
-Azt hiszem a tegnapi veszekedés miatt gyógyszereket vett be, de ezt nem teheti velem! Én csak most jöttem rá, hogy szeretem őt.-magyarázta és nagyon megsajnáltam őt.
-Jól van ne aggódj! Mindent megteszek érte.-biztosítottam. Csak egy gyomor mosás, aztán persze muszáj lesz, hogy egy pszichológus is kezelésbe vegye. Ezt sajnos mindenképpen meg kell tennie, mert ilyenre folyamodott bármi is volt az oka.
-Nővér!-kiabáltam a pultnál álló hölgynek, aki azonnal mosolyogva rohant oda hozzám. A kórházban az össze nő így reagál, ha megszólítom. Ha tudnák, hogy csak a szörny mivoltom miatt vonzódnak hozzám...Nekem ott van életem napsugara. Ő beragyogja az egész örökké valóságomat. Esme a mindenem és persze a közös fogadott gyermekeink.
-Prue hallasz engem?-szólongattam az ágyon fekvő lányt, aki élettelenül hevert a fehér vászon ágyon. Valahogy életet kellett lehelnem belé. Bevittük az egyik műtő szobába és élesztgetni kezdtem, mivel a szíve megállt. Valószínűleg már nem most vette be a gyógyszereket. Féltem. Nagyon féltem, hogy ha elveszítem őt, akkor Bella nagyon haragudni fog, de a baj az, hogy nem csak rám, hanem az egész családot okolná és akkor én lennék a hibás, hogy Edward és ő már megint szétmentek. Azt senki nem élné túl.
1,2,3, töltés. 1,2,3, töltés.... próbáltam mindent, amit csak tudtam. Hirtelen egy fényt láttam meg Prue mellett az ágynál. A nővér éppen egy orvosnak ment szólni. Egy angyal volt az.
-Ki vagy te?-kérdeztem, mert rá nem emlékeztem a múltkori angyalokkal való találkozásból.
-Calliope vagyok. Shhh! Ez a mi titkunk. Bella nem tudhatja meg!-tette mutatóujját a szájára. Hirtelen úgy éreztem, van benne valami, ami Bellaban is. Úgy éreztem ő Bella egy darabkájából való. Vagy fordítva.
-Te vagy Bella a...-akartam kimondani, de ekkor belépett a nővér mögötte az orvossal. Amikor visszafordultam a lányhoz, épp köhögni kezdett. Sikerült. Calliope megmentette őt. Gyorsan előkészítettük a műszereket a gyomormosáshoz és aztán elvégeztük a teendőinket. Nem sokkal később két nővér áttolta a ideiglenes szobába, ahol látogathatják, amíg a kórházban tartózkodik. Kimentem a folyosóra és láttam az egyik széken Kellant. Kétségbeesetten ült, és fejét a tenyerébe süllyesztette. Teste remegett. Gondolom a sírástól. Odamentem hozzá és kezemet a vállára tettem. Ő a váratlan érintéstől összerezzent, de aztán felpattant és reményekkel teli tekintettel nézett rám. Még mindig folytak a könnyei. Nagyot nyelt várva az igazságra.
-A 225-ösben vár téged.-csak ennyit mondtam. De ez a mondatom mindent elmondott neki, ami egyenlőre fontos.
-Köszönöm Dr. Cullen! Nagyon köszönöm!-virult ki az örömhírtől. Annyira jó érzéssel töltött el, ha egy betegem hozzátartozóját ekkora boldogság önti el az én jó voltámból. Nem akarok önteltnek tűnni, de a sikereim eredménye a sok boldog arc, ami engem is mosolyra fakaszt.
Ezután már csak pár óra volt hátra a műszakomból és már türelmetlen voltam. Egyre csak fokozódott bennem ez az érzés.  És az aggodalom, hogy mi lesz, ha kiderül egyrészt ez az egész Bella barátnőjével és ha beigazolódik, amire ma én magam is rájöttem. Főleg, ha Bella megtudja, hogy én már tudtam erről...


Prue szemszöge:

Meg akartam halni. Már nem kellettem senkinek. Annyira nagy seb tátong a szívemen, hogy az már kibírhatatlan. Meg kell halnom. Tegnap késő estig itt volt Kellan. Oh de bárcsak ne így lett volna. Életemben először kívánom ezt, de sajnos már túl későn. Visszavonhatatlanul szerelmes vagyok belé. Tudom, ő mást szeret. A legjobb barátnőm elnyerte szívét, bár szerintem nem is harcolt érte.
Tegnap nagyon sokat gondoltam Bellara. Eddig is ő járt a fejemben, de tegnap kifejezetten sűrűn eszembe jutott. Meg is említettem este Kellan előtt, de ő nagyon feldúlt lett ettől. Nem értettem semmit. Én csak ki akartam önteni neki a szívem. A barátnőm miatti hiányomat akartam könnyíteni azzal, hogy mesélek neki róla, rólunk. Ő viszont másként reagált, mint ahogy azt én elképzeltem. A poharat, amiben épp vörös bor volt, a falnak vágtak és ordítani kezdett. Féltem tőle. Ő nem az a Kellan volt, akibe én szerelmes lettem. Az a Kellan teljesen más, mint amit tegnap este láttam. Olyan dolgokat vágott a fejemhez. Meg tudtam, hogy ő csak azért volt velem, mert azt hitte, Bella felfog keresni engem, de nem tette, aztán megkedvelt engem, de még mindig őt szereti. Visszavonhatatlanul. Épp úgy, ahogy én őt szeretem. Ez a szerelmi három szög. Csak engem érhetett el.
Aztán felpofoztam őt, amire ő elrohant, de az ajtóban még hozzám vágta, hogy gyűlöl engem és hogy soha nem jön vissza. Többet nem fogom őt látni. Ebben most már biztos vagyok.
A kezemben rengeteg féle gyógyszer van és egy pohár víz, hogy könnyebb legyen lenyelni. Késő estére jár. Egy kád vizet is engedtem, hogy a gyógyszerek előtt megfulladjak.
Remegő kezekkel emeltem ajkamhoz a markomban lévő "megváltást" és mindet bevettem. Aztán megittam a pohárban lévő vizet. Elöntött a nyugalom. A könnyeim erőtlenül hullottak le arcomon. Lassan elindultam a kád felé. Hideg víz volt benne. Beültem, majd hátradőltem és behunytam a szemem. Vártam a halált. Teljesen ellepett a víz és éreztem, hogy az oxigén hiány miatt kezdem elveszíteni az eszméletemet. Talán  jobb is így. Eleget szenvedtem már és megspórolom ezt az utolsó pillanatot. Fájdalom mentes lesz.
Éreztem, hogy testemet elhagyja az élet. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy valaki a nevemet kiáltja, de én egy erős fényű nő mellett állok. Aztán amikor körbe néztem, rájöttem, hogy egy kórházban vagyok.
Amint az ágyon fekvő lányra pillantottam, rájöttem, meghaltam. Sikerült, amire készültem, de valamiért bűntudatom volt. Kimentem a folyosóra és az egyik széken összetörten találtam szerelmemet. Odasuhantam hozzá és kezemet a feje búbjára helyeztem. Valószínűleg semmit sem érzett, de mégis mintha valahol tudta volna, hogy én vagyok. Felnézett, aztán egyik-másik oldal felől körbe nézett. Nem látott semmit így visszahajtotta fejét és tovább zokogott.
Abban a pillanatban úgy éreztem, vissza kell mennem. Az ajtóban lévő angyal bólintott és éreztem, hogy távolódom szerelmemtől. Akaratom ellenére vonzott vissza a testem és én nem tehettem ellene semmit. A testem, amint belekerültem, életre kelt. Még hallottam, hogy Dr. Cullen valami beszélt az angyallal, aztán már nem hallottam semmit sem. Sem kép sem hang nem volt.


Kellan szemszöge:

Rohantam a megadott szoba felé.  Úgy futottam, mint aki az életéért küzd, szalad. Amikor megtaláltam a szobáját, félve nyitottam be. Az ágyon feküdt. Még mindig olyan élettelen állapotban volt, mint amikor behoztam. Nem tudom, mit tett, vagy miért tette. Vagyis tudom, hogy tegnap nagyon megbántottam, de azt nem tudtam, hogy ez neki ennyire fontos. Már régóta érzem, hogy az érzelmeim sokkal erősebbek pusztán a baráti érzelmeknél, de magamnak sem akartam bevallani, hiszen azt hittem, mást szeret és féltem az újabb zsákutcától. Amikor beleszerettem Bellaba, rájöttem, hogy lehetetlen lenne érte harcolni, aztán eszembe jutott hogy Pruen keresztül, de nem látogatta őt, én pedig lassacskán kezdtem hevesebb érzelmeket táplálni Prue iránt.
Váratlanul mocorogni kezdett és valamit makogott, de nem értettem. Közelebb hajoltam hozzá és a nevemet ismételgette. Nagyon boldog voltam, de féltem, hogy csak képzelődtem és valami teljesen más okból hajtogatja a nevem.
-Prue kicsim hallasz?-szólongattam, amire a fejét jobbra-balra forgatta. Aztán szemével hunyorítani kezdett párat, majd megpróbálta kinyitni azt. Valószínűleg az erős fény miatt nem bírta sokáig nyitva tartani, így még egyszer neki futott. Végül sikeresen kinyitotta gyönyörű szemeit. Elvesztem bennünk.
-Szia!-köszöntöttem, de jól tudtam ennél többet kellene mondanom. Mosolygott.
-Szia!-üdvözölt ő is. Aztán arca megint aggodalomról árulkodott.
-Mi a baj?-kérdeztem kíváncsian. Tudni akartam, mi bántja a szívét, hogy eloszlassam számára.
-Csak tegnap...aztán a gyógyszerek...és semmire sem emlékszem.-mondta zavartan. Dr. Cullen mondta, hogy meghalt, így valószínűleg ezért nem emlékszik semmire.
-Oh. Nos tudod, amikor azt a hatalmas butaságot csináltad, meghaltál. És én hajnal tájban, vagy még éjszaka lehetett, amikor behoztalak és Dr. Cullen megmentett. Visszahozott az élők sorába. Kérlek többet ne csinálj ilyet jó! Tudom, hatalmas hazugságokat vágtam a fejedhez és nagyon sajnálom, de valamit el kell mondanom...-kezdtem, de ő félbeszakított.
-Te hoztál be? Az éjszaka közepén?-értetlenkedett. Olyan édes volt. Az ember nem is tudja addig, ki a fontos számára, amíg nem történik valami olyan, ami akár végzetes is lehet. Szerencsére én kaptam még egy esélyt. És ezért harcolni fogok érte.
-Igen.-mondtam mosolyogva.-Talán baj, hogy az életemet is odaadtam volna a tiédért cserébe?-kérdeztem és lehajtottam fejem. Féltem attól, hogy ezt nem akarja hallani.
-Kérlek ne mondj ilyeneket, ha nem gondolod komolyan!-kérte szomorúan.
-De én ezt komolyan gondolom. Csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire...mennyire. Szóval Szeretlek!-böktem ki végre. Ő pedig lefagyottan állt és csak bámult rám. Most nem hitt nekem, vagy teljesen összeromboltam a barátság falat?


Bella szemszöge:

Úgy döntöttem, hogy meglepem Carliset és hozzá megyek először, hogy aztán, ha vége a műszaknak, vele megyek a Cullen villába. Már több, mint egy hete elmentem, hogy Aro katonáival harcolhassak, bár többnyire csak én harcoltam. Felemeltem őket a levegőbe és aztán az akaratommal széttéptem őket és elégettem. Egy kisebb újszülött sereget kellett megölnöm, így a többiek tudtára adva, hogy a királyság ellen nem harcolhatnak.
Már alig várom, hogy szerelmem karjaiban legyek. Jane és én nagyon jól összemelegedtünk ebben az egy hétben és pár napban. Azt hiszem mindketten tévesen ítélkeztünk a másik felett. Kiderül, hogy a katona, akit megöltem még Jane előtt csak pát hete volt velük. Sajnáltam, hiszen ez azt jelentette, hogy a csatlakozásával aláírta a saját halálát. Már nem tehetek semmit. Innentől apám feladata ellátni a lelkét, mivel embereket evett, ők a pokolba mennek majd.
-Akkor majd még látlak ugye?-kérdeztem Janetől, mivel épp most búcsúzkodtunk. Tényleg nagyon megkedveltük egymást. Mostanra barátnők lettünk.
-Természetesen. Már türelmetlenül várom.-mondta mosolyogva, majd megöleltük egymást és én játékosan megráztam.
-Áu!-kiáltott fel és felkarját kezdte vakargatni, mivel ott ráztam meg.
-Csak, hogy tudd, ha megint találkozunk és nem szeretsz már, kivel gyűlik meg a bajod.-mondtam játékosan, amire nevetni kezdtünk.
-Értettem kapitány!-szalutált kezével. Aztán elindultam utamra.
Egy szempillantás alatt újra otthon voltam. A csomagjaimat persze szerelmemmel közös szobánkba vittem, de láthatatlanná vált, hogy ne lássák, itthon vagyok. Aztán ugyanúgy láthatatlanul elindultam Carlisehoz a kórházba.
A kórházba érve néhány nővér valami különös esetről beszélgettek, amit Carlise oldott meg. Valami kétségbeesett szerelmes lányról és a barátjáról, meg valami rosszul sikerült éjszakáról. A lány állítólag majdnem belehalt, de Carlise megmentette. Tulajdonképpen visszahozta a halálból. Mindenki erről beszélt. Siettem az irodája felé. Kinyitottam az ajtót, amire Carlise értetlenül figyelt az ajtó felé. Felállt és egy centire tőlem megállt. Persze ő nem látott engem. Lágy puszit nyomtam arcára. Ez amolyan gyermeki puszi volt, hiszen úgy tekintek rá, mintha az apám lenne. Boldog is lennék, ha így lenne. Aztán odasuhantam a székébe és leültem. Lábamat az asztalára tettem és úgy tettem, mintha már régóta várnék rá és a körmömet vizsgálgattam. Levontam magamról a láthatatlan pajzsot és amikor megfordult meglepetten pillantott rám.
-Szia Carlise! Azt hittem már sosem nézel rám.-mondtam mosolyogva.
-Bella! Annyira őrülök neked!-lépett mellém és szorosan megölelt engem.
-Én is neked!-viszonoztam, amit ő nyújtott nekem.
-Miért nem mentél haza?-kérdezte. -És jól éreztem, hogy az imént  az arcomhoz értél?-kérdezett megint.
-Héj! Egyszerre csak egy kérdést!-csattantam fel színészkedve.
-Sajnálom, de nagyon őrülök neked és túl sok kérdésünk van hozzád. Főleg Edwardnak.-célozgatott valamire és én nem értettem mire gondol. Valóban nekem is hiányoztak, de nem rohanom le őket abszúrd kérdésekkel. Mi ez kifaggatás?
-Nos meg akartalak lepni téged is és őket is. Amúgy meg már voltam otthon, csak ők nem láttak engem. A bőröndöket letettem a szobába, de azt sem láthatják. És ide jöttem. Gondoltam mindjárt lejár a műszakod és együtt meglepjük őket. És igen jól érezted, hogy hozzá értem az arcodhoz. Csak egy ártatlan gyermeki puszit nyomtam apám arcára.-magyaráztam, és úgy láttam ettől az utolsó mondatomtól, jobban mondva az apám szótól meghatódott egy kicsit. Ha most tudott volna, szerintem sírt volna.
-Köszönöm!-suttogta egy síró görcsöt elnyomva.
-Semmit sem kell megköszönnöd. Ezt érezteted velem, hogy én is a lányotok vagyok.-céloztam itt Esmere és rá. Megölelt engem, aztán elindultunk, mivel lejárt a műszak. A kocsiba pattantunk és száguldottunk a haza vezető úton.
Otthon mindenki meglepődött, de örömmel fogadott engem. Sorban megölelgettek és közösen bosszút esküdtek ellenem, hiszen nem tudtam szerelmem karjaiba bújni, mivel valaki mindig faggatott engem a távollétemről. Már egyre idegesebb és feszültebb voltam, amikor végre szerelmem mellém lépett és szorosan megölelt engem. Az a féloldalas mosolya most is ott ragyogott arca szegletében. Annyira hiányzott már. Úgy szerettem volna már megölelni, megcsókolni és ezerszer a fülébe súgni mennyire szeretem.
-Szeretlek!-mondtam és lágy csókot leheltem ajkaira. Nem húzódott el, tehát még mindig nem ítél el, amiért egy szörnyetegként látott két hete. Sőt épp úgy szomjazott csókomra, ahogy én az övére. Szomjaztam csókjára, ölelésére, szerelmes vallomásaira és még valamire, amit már rég meg akartam volna tenni. Sokkal többre vágytam, mint amiket megkaptam tőle. Persze nem vagyok hálátlan, de én nő vagyok, ő meg férfi és van egy fajta vágy, amit még nem elégíthettünk ki.
-Szeretlek! Nagyon hiányoztál! Tudod?-vallotta be, amit hallani szerettem volna, amióta megérkeztem Forksba.
-Ezt mertem remélni.-feleltem mosolyogva.
-Bella készültünk valamire, de te jól megleptél minket, így egy kicsit most másképp fog elsülni a dolog.-kezdte Alice.
-Igen tudod boldogan készültünk és Carlise most mondta, hogy mit tettél velünk.-csatlakozott Esme.
-A kicsi Bella keresztbe tett a mi kis Eddy fiúnknak-viccelődött Emmett, amire Rose jól nyakon csapta a nagy mackót.
Értetlenül szerelmem felé néztem, de nem találtam velem szemben, Aztán éreztem, hogy valaki a kezemnél matat, így lenéztem és Edward előttem térdelt. Éreztem, mi következik most és mérhetetlenül boldog voltam.
-Istenem!-mondtam boldogan, amire mindenki velem együtt mosolygott.
-Isabella Marie Swan a pokol, a föld és a menny leggyönyörűbb teremtése szeretném, ha legszebb perceid velem töltenéd az idők végezetéig. Bella lennél a feleségem?-bökte ki végül a nagy kérdést. Nekem pedig elakadt a szavam és a lélegzetem a kérdéstől. Nem hittem a fülemnek. Csak álltam ott és figyeltem őt. Válaszolni akartam, de nem tudtam...Ez nekem is meglepetés volt. Egy hatalmas meglepetés...