19. fejezet- Nyertem, ő az enyém!

Sziasztok! Nagyon boldog vagyok, mert most olyan hamar összejött a komi, sőt most nem 5 komit kaptam, hanem 6 komit :) lehet, hogy most jót nevettek, de ez nekem nagy boldogság. Végre látom, hogy tetszik, hogy igazán tetszik, amit írok! Ez jó! Mivel ilyen ügyesek voltatok, én is az leszek, és hozom a fejit.:)

 Remélem őrültök. Jó olvasást! Komikat! Puszi!

U.i.: Ez most nem lett olyan hosszú, de azért remélem, így is tetszeni fog nektek! :)

"Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik. Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő... de mégsem az. Angyal."




Bella szemszöge:

-Szeretlek Edward!-mondtam ki hangosan, amit jelen pillanatban és mindig is éreztem iránta. Új erővel pattantam fel az ágyról és szerelmem karjaiba ugrottam, ő pedig szorosan láncolt vasmarkai közé. Nem szándékoztam kibújni szerelmem óvó bilincséből. Legszívesebben sosem mozdulnék. Megállítanám az időt, mert félek, hogy az életem még közel sem felhőtlen. Még sok harc vár rám és sok győzelem.
-Annyira féltem, hogy most tényleg elveszítlek!-mondta Edward, amikor mélyeket szippantott hajamból. Nyakamat kezdte cirógatni, de valaki megszakította ezt a pillanatot.
-Héj Edward hagyj nekünk a mi Bellankból!- csattant fel Alice, az én drága barátnőm. Nevetve bújtam át az ő karjaiba és alaposan megszorongattam. Csilingelő hangja most nagyon jól eső érzéssel töltött el.
-Jaj Alice úgy hiányoztál!-vallottam be, amire még jobban mosolygott. Jazz már-már alig bírta ki ezt a hatalmas boldogság hullámot, ami most terjengett a szobában.
-Én nekem is hiányoztál! És amiért így rám ijesztettél, eljössz velem vásárolni!-emelte fel a mutatóujját és láthatóan nem tűrt ellenkezést. Így csak mosolyogva bólogattam a kérésen.
-Nos tényleg ne csinálj ilyet Bella, mert majdnem belepusztultam drága feleségem szenvedésébe és a többiekébe is együtt véve. Gondolhatod, hogy elég volt a saját érzelmemet feldolgozni, amit szintén te váltottál ki belőlem, és akkor még a többiek is!-szidott le játékosan, aztán a következő pillanatban meglepett a gesztus, amivel megajándékozott. Hirtelen magához szorongatott és jó szorosan megölelt. Annyira jó volt, hogy ő is olyan közvetlen velem, mint a többiek. Elvégre sosem tudnék ennek a családnak ártani. Még Rosalienak sem, pedig ő valamiért nem kedvel és ezt számtalanszor kimutatta.
-Köszönöm, hogy végre felengedtél mellettem!-súgtam, amire elhajolt és csak mosolygott.
-Ugyan Edward talán nem haragszik meg, ha már ennyire a szívemhez nőttél!-célozgatott közvetlenségére.
Hirtelen valaki, valami nagy mamlasz felkapott és megpörgetett a szoba közepén. Nem telt sok időbe, mire rájöttem Emmett nem bír magával. Szokásához híven mindenkit felkap. Remélem, Rosalie nem haragszik meg még jobban!
-Jaj húgi ne tudd meg, milyen érzés volt a tudat, hogy elhagysz minket. Mert tudod, már hiányzott a viccelődés, és az is, hogy nem volt kivel birkózni, meg kötekedni. Ezek nem fogják a jó viccet, te viszont tudod mi a jó.-magyarázta Emmett a saját szokása szerint.
-Te is hiányoztál nagy mackó!-mondtam és megborzoltam sötét haját.
-Jaj Bella! Tudod már olyan vagy nekem és Esmenek, mintha a saját lányunk lennél és végtelen nagy fájdalommal járt ez a pár nap, amíg élettelenül feküdtél és nem nevettél köztünk.-lépett elém Carlise. -Nem volt még példa arra, hogy orvosként megbuktam volna, de te megtanítottál arra, hogy erre is képes vagyok, mert nem tudtam segíteni neked, csak a remény maradt! Hiányoztál!-ölelt végre magához. Őszintén szólva még sosem került hozzám ilyen közel, úgy értem szó szerint. Még sosem érintett meg, vagy ilyesmi. Mindig tisztes távolságból küldött néhány kedves pillantás, szót, vagy mosolyt. Most először ölelt meg, bár ez is elég feszengő ölelés, de kezdetnek ez is megteszi.
-Te is hiányoztál!-mondtam, majd most én léptem oda valakihez. Méghozzá Esme anyukámhoz. Sosem ismertem az igazi anyám, de ha valahol még él, akkor szeretném, ha olyan lenne, mint ő.
-Esme nagyon hiányoztál! Tudod te anyám helyett anyám vagy. Sosem éreztem, milyen érzés az anya oltalma, de te megmutattad nekem és feltétel nélkül szerettél. Bár nem hibáztatom anyámat, amiért elhagyott egy szörnyet, ő volt az egyetlen, aki jól cselekedett.-mondtam és egy mosolyt erőltettem arcomra.
-Jaj kis butus, hiszen te épp oly szent vagy, mint az angyalok.-jött ő is azzal, amivel Calliope nemrég.
-Köszönöm, de túlságosan elfogult vagy, vagyis mindannyian azok vagytok velem szemben.-mondtam, majd elváltam tőle.
Ezzel nekem be is fejeződött a "nagyon hiányoztál" féle üdvözlés, és már mentem volna szerelmem óvó karjaiba, amikor egy hang szólított meg. Meglepődve fordultam a hang irányába és csodálkoztam, hogy ki szólított.
-Bella, sajnálom! Sajnálom, hogy olyan undok voltam veled és esélyt sem adtam arra, hogy bebizonyítsd nem vagy gonosz és tényleg szereted a bátyám. Őszintén szólva egy kicsit féltékeny is voltam.-magyarázkodott. Elnevettem magam. Még hogy ő féltékeny, rám?
-Mi? Ne butáskodj! Már miért kéne féltékenykedned rám?-kíváncsiskodtam. Elmosolyogta magát.
-Mert, amikor vámpír lettem, Carlise Edward mellé szánt, de neki nem voltam elég jó. És aztán jöttél te, aki az első pillanattól fogva megőrjítetted a puszta emlékeddel. Valami olyat tudtál, amit én akkoriban nem. Rájöttem, hogy erre csak egy magyarázat van.-mondta és mindenki meglepődve és kérdőn nézett rá.
-Rosalie, én...-kezdtem volna, de közbe vágott.
-Tudsz valamit, amit én is ismerek, de nehéz volt észre vennem, hogy ez túl nagy ok volt arra, hogy nem kellett neki.-mondta.- A magyarázat csak egy szóból áll. Szerelem.-fejezte be és én közelebb léptem hozzá. Majd kissé bátortalanul, de megöleltem. Végül is mit árthatna nekem?
-Tudod, amikor úgy éreztem, hogy meg fogsz halni, nagyon megijedtem és csak akkor jöttem rá, mennyire fontossá váltál az életemben.-egészítette ki magyarázatát és szorosabban ölelt magához.
-Te is hiányoztál!-mondtam és nem hazudtam. Annak ellenére, ahogy viselkedett velem, sosem gyűlöltem. Talán úgy éreztem, ő szintén olyan személy, mint az anyám. Az ösztönei azt súgták ne bízzon bennem és ő csak követte azt, de az idő elrontotta az ösztönöket termelő gépet és most már bízik bennem. Ez nagy hiba!
Miután mindenkivel alaposan elbeszélgettem, szerelmemmel kettesben maradtunk.
-Most mi lesz?- kérdezte Edward, amikor az erdőben sétáltunk.
-Mi az, hogy mi lesz?-kérdeztem vissza értetlenül, bár valahol sejtettem, mire akar kilyukadni.
-Visszamész?- helyesbített kérdésén. Lehajtottam a fejem, hiszen nem tudtam, mit feleljek erre.
-Nem tudom, de egyenlőre még itt szeretnék lenni veled és élvezni a szerelmet, amit irántad érzek.- feleltem. Tényleg nem tudtul, mit hoz a jövő, de bármi is lesz az, megküzdünk vele.
-Értem. Tudod apád nagyon félt, hogy elveszít téged, de szerintem rájött arra, hogy ha odalent fog, akkor azzal megöl téged.
-Lehet, de ismerem őt és tudom, hogy ezt nem hagyja annyiban, még ha most szunnyadni látszik. Hidd el már kieszelt valamit, amivel szétszakít minket. Én leszek az uralkodó, ha ő véletlenül meghal, bár már ősidők óta ő a pokol ura. Én csak egy szerencsétlen szerelem lángjából pattantam ki. Rosszul sült el, hiszen a világon nincs még egy ilyen lény, mint én. Tudod, amikor még nem voltam annyira rossz állapotban a hiányod miatt, vagy is, miután téged felhoztalak, és visszamentem, hallottam, amint apa és Ophelia arról beszélnek, hogy ki volt az anyám.-meséltem.
-Mi? És megtudtad?-kérdezte szerelmem.
-Nem. Vagyis azt nem, hogy pontosan ki is az, de azt ami ő volt, igen.-magyaráztam.
-És mi volt?-tette fel a következő kérdést Edward.
-Egy angyal. Még hozzá nem kis hatalmú angyal. Egy véletlen alkalmából találkoztak össze és az első perctől vonzódtak egymáshoz. Ez olyan szerelem volt első látásra. Csak egy éjszaka volt, de az az éjszaka elég volt ahhoz, hogy életre keltsenek engem.-hajtottam le a fejem. Könnyeim potyogni kezdtek. Szerelmem finoman állam alá nyúlt és úgy kényszerített, hogy a szemében nézzek. Hideg ujjaival letörölte véres könnyemet és mélyen, bátorítóan a szemembe nézett, majd lágy csókot lehelt ajkamra.
-Amikor megszülettem, anyám egyszerűen apámnak adott és többet nem is találkoztak. Azóta sem apám, sem anyám nem jött a földre, mivel igazából itt fogantam. Talán ezért is vágytam ennyire ide.-fejeztem be a történetem, amit hallottam.
-És nem kérdeztél rá arra, amit véletlenül hallottál meg?-kérdezte szerelmem. Megráztam a fejem. Undorodtam a tudattól, hogy megszólítsam apámat. Senkivel sem beszélgettem, és csak süllyedtem a mélybe, szerelmem hiánya felemésztett.
-Együtt kiderítjük ki volt az anyád.-biztatott szerelmem.
-Nem!-förmedtem rá, ő pedig értetlenül nézett rám.
-Miért?
-Mert eldobott magától és ha ő elhagyott, az bizonyára azért volt, mert nem akart engem. Mit gondolsz, évszázadokkal később már kellenék neki?-tettem fel a költői kérdést.
Edward magához ölelt és szerelmes csókokkal borította be arcom, majd szenvedélyes csókkal pecsételtük meg szerelmünk.
Órákkal később hazamentünk, de ami fogadott az nagyon megijesztett minket. Főként engem, bár nem tőlük féltem, hanem, hogy valakinek baja esik, akit én szeretek...

18. fejezet-Esküvő, de nem velem!

Sziasztok! Köszönöm az 5 komit és mivel ilyen hamar összejött az a plusz 2, úgy döntöttem, már ma hozom a fejit! A fejiről annyit, hogy ez még szomorú rész az elején, de a vége vidámabb lett. :) Remélem tetszeni fog nektek és a kövi most is 5 után érkezik! Jó olvasást! Puszi!

"Mint édes ködből előtűnő napfény, mint először elszavalt csodás költemény,
mint hullámzó tenger kék vizén a holdfény, azzá lettél nekem...
s hiszem, hogy van remény. "


Tanya szemszöge:

Eltűnt végre az életünkből. Már hetek óta nem láttam és hírét sem hallottam. Edward azt mondta egyességet kötött az apjával az ő életéért cserébe az a ribanc lent maradt a pokolban, ahova való.
Holnap lesz az esküvőnk, amit már hetekkel ezelőtt ismét sikerült kinyavalyognom Edwardnál. Akkora egy papucs, de azért szeretem. Talán igazuk van a többieknek abban, hogy azért szeretem annyira, mert tiltott gyümölcs, mert érte nekem kellett harcolnom és nem ő harcolt értem.
Senki sem segít nekem. Már Rosalie bizalmát is elvesztettem, mert nemrég elég csúnyán összevesztem vele, bár nem hiányzik. Ha végre összeházasodom szerelmemmel, úgy is elmegyünk innen és akkor senki sem szakíthat szét minket.
-Eddy cica arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk Esme szigetére, és ott töltenék egy hosszú nászutat. Mit szólsz hozzá?-kérdeztem, bár jól tudtam, hogy úgy is igent mond rá.
-Nekem mindegy Tanya!-mondta kedvetlenül. Még nem szeret engem, de nemsokára minden porcikámért esedezni fog.
-Edward! Edward velem kell jönnöd! Most!-rontott be szerelmem szobájába Alice. Felpattantam és fújni kezdtem rá, mint egy macska. Nem engedem, hogy minden elrontson ez a ribanc!
-Mégis mit képzelsz magadról te ribanc?-kérdezte szikrázó szemekkel. Én pedig támadó állásba helyezkedtem.
-Jasper!-üvöltött ennek a ribancnak a férje után. Az említett aggódva rohant fel kedveséhez, ehhez a hárpiához. Edward kezeit körém fonta és Jasper pedig felesége köré. Már majdnem elvághattam a torkát, de megint megmentették őt. Utálom őt! Utálom ezt az egész családot! Mindenkit utálok!
-Engedj el, hallod!? Most megölöm ezt a ribancot!-ordította Alice férje karjai közt kapálózva. Carlise és mindenki más Edward szobájába gyülekezett, hogy tanúi legyenek eme kitörésünknek
-Elég legyen! Tanya, ha ezt nem hagyod abba, akkor kénytelen leszek elzavarni téged nem nézve a családoddal évek óta tartó barátságunkra.-mondta Carlise és hánynom kellett ettől a nyál csorgatós szövegtől. Még őt is utálom!


Alice szemszöge:
Épp szerelmemmel ültünk a nappaliban, amikor hirtelen a semmiből jött egy látomásom. Őt láttam. Az én drága barátnőm meggyötörten feküdt egy szobában. Körülötte minden csupa vér és a tollai is lehullottak.
Megijedtem, hiszen lehet, hogy halott. A látomásomban nem mozdult. Szeméből egy vércsepp folyt végig az arcán. Mérhetetlen fájdalom ült ki arcán. Szinte halott volt, ahogy kréta fehér arcára néztem. Fekete szeme halált tükrözött. Szárnyai testére fáradtan ernyedtek. Olyan volt, mint a halál madara. Nem bírtam tovább nézni és Edward szobájába rohantam, ahol az a kis ribanc mint mindig most is fűztem a bátyám. Nem engedhetem, hogy véghez vigye ezt az esküvőt, főleg úgy nem, hogy tudom Bella miatta szenved. Megmentette az életét, de ezzel megölte magát.
Egy kisebb szokásos incidens következett Tanya nevű ellenfelemmel, de aztán végre Edward beszélt velem. Már hetek óta senkivel sem áll szóba. Csak ostorozza magát. Tanya kérdéseire csak hümmög egyfolytában, de nincs semmi értelmes válasza.
-Nos csak tudatni szeretném veled, hogy újabb látomásom volt róla.-mondtam,  mivel ez már a sokadik. Minden látomásomban  egyre rosszabb barátnőm állapota. És ezután már nem akarok mást látni csak boldogságot.
Amikor Edward meglátta azt, amit nemrég én, idegesen viharzott ki az ajtón. Pár fa kárára.
Nem tudom mire készült, de biztosan sikerrel jár a végén.-gondoltam magamban és feszülten szerelmem karjába fúrtam magam.
-Szeretlek!-mondta és egy puszit nyomott homlokomra.
-Én is szeretlek Jasper!-suttogtam és még szorosabban bújtam hozzá.


Edward szemszöge:

Miután kiirtottam a fél erdőt, egy mezőre kerültem és üvölteni kezdtem torkom szakadtából.
A rét virágai hirtelen elhalni kezdtek és fekete köd lepte be. Éreztem a gonoszt és akkor megjelent egy Bellahoz hasonló külsejű lény, bár Bella sokkal szebb volt még átváltozva is olyan volt, mint egy angyal. Különleges lény volt.
-Gyere velem!-szólított meg az a lény.
-Ki vagy te?-kérdeztem.
-A nevem Bertha és azért jöttem, hogy elvigyelek hozzá.-mondta titokzatosan, de én tudtam, hogy az én szerelmemre célzott.
-Mi történt vele? Ugye még nem...?-kérdeztem, bár nem tudtam kimondani azt a számomra végzetes szót.
-Nem. De közel van hozzá. Még sosem láttam ilyen sebezhetőnek.-magyarázta. Valóban ő a világ legerősebb teremtménye, és én vagyok az egyetlen, aki megölheti?

A pokolba érve szerelmem apja aggódva fogadott engem.
-Kérlek mentsd meg őt!- kérlelt engem és a szobája felé lökdösött. Félve beléptem Bella birodalmába és a látvány, ami fogadott nagyon megijesztett. Persze nem szerelmemtől féltem, hanem attól, amit vele műveltek az érzelmei.
Élettelenül feküdt a padlón, mellette egy gömb alig pislákolt. Épp úgy, mint Bellaban az élet. Rájöttem, hogy ez a gömb maga Bella, hiszen csak neki mutatja meg a világot, így valószínűleg ebben Bella rejtőzik, vagyis csak egy része szerelmemből. De már az is haldoklik. halványan láttam az üvegben húgomat, amint a többieknek meséli el a látomását, de aztán a gömbben lévő fény kialudt. Féltem, hogy már túl késő. Szerelmem meredt a semmibe. Arca csupa vér volt, de még most sem álltak el a könnyei. Folytak véres könnyei, pedig a szobának már nem volt olyan része, ami nem volt véres. Mindent fekete tollpihe fedett, csak szerelmem szárnya ernyedt kopaszon Bella testére, ami élettelenül, fagyottan terült el a földön.
Fel sem tűnt neki, hogy itt vagyok. Letérdeltem elé és beszélni kezdtem hozzá, de csak a könnyei voltak, melyek egyetlen életjelként csurogtak le arcán.
Óvatosan megemeltem testét és ölembe csúsztattam. Az ajtóban aggódó szempárok figyelték, mit csinálok.
Bella fájdalmas arca megmozdult. Szemeit elfordította és rám nézett. Meggyötörten felnyögött és az én szívem is majd meghasadt, mert így kellett látnom őt.
-Bella miért?-tettem fel a kérdést és már én is zokogni kezdtem. Szememet szúrták a láthatatlan könnyek.
-Edward.-nyögte erőtlenül nevem és én fájdalmasan elmosolyogtam magam.
-Igen én vagyok az. Eljöttem érted. Szeretlek! Kérlek légy erős! Ne hagyj el!-könyörögtem neki, amire ő arcára erőltetett egy apró mosolyt, bár ez sem volt meggyőző.
-El kell vinnem innen őt!-jelentettem ki, amire szomorúan, de apja bólintott. Lehunyta szemét és a következő pillanatban szerelmemmel a karomban találtam magam. A házunk előtt voltunk. Bella még mindig szinte holtan ernyedt karjaimban. Alice riadtan rohant ki a házból és odaszaladt hozzánk. Zokogva szólongatta szerelmem, de ő nem mozdult.
-Hagyd most! Majd én segítek neki. Odalent is csak rám reagált egy apró pillanatig. Haldoklik, de nem engedem el. Már nem!-bizonygattam, amire húgom fájdalmasan bólintott. Közben Jasper lépett oda hozzá és átkarolta feleségét.
-Tudom Edward! Te képes vagy rá!-mondta Alice, én pedig bevittem szerelmem a házba. Felmentem vele az emeletre és próbáltam életjelet kicsikarni belőle. Csak még egy apró jelet és onnantól menni fog.
-Bella hallasz engem? Szerelmem kérlek nyisd ki a szemed! Hallod? Edward vagyok, a te szerelmed.-mondtam és közben arcát lágyan simogattam. A többiek is itt voltak, kivéve Tanya, aki állítólag Alaszkába ment, hogy elhozza családját az esküvőnkre, de most nem tudtam erre gondolni, sőt egyenesen rohantam volna utána, hogy nem lesz esküvő. Ne jöjjön vissza!
Alice és mindenki a másikat átkarolva próbált a másiknak támaszt nyújtani, bár mindenki ki volt teljesen. Zokogva figyelték próbálkozásaim. Semmi sem történt.

***napokkal később***

Már 3 napja próbálom Bellat felébreszteni, de semmi. Természetesen nem adom fel. Carlise is próbálkozott már, de eddig csak én értem el nála egy-egy apró nyögést, vagy hangos sóhajt, de semmi komolyabbat nem volt hajlandó, pedig ez nem elég nekem.
-Könyörgöm Edward csinálj már valamit!-kérlelte Alice és mindenki más is csendben. Tanya is itt járt, de egy kisebb vitába keveredtünk és én véget vetettem az esküvőnek. Nem vagyok képes megtenni. Nem szeretem őt. É ezt ő is jól tudta.
-Bella kicsim, hallasz engem? Szeretlek! Légy a feleségem, hallod? Szeretlek!-zokogtam és kézfejére hajoltam, mert már nem tudtam, mit csinálhatnék, hogy életjelet adjon.
Felnyögött, amire mindenki rá kapta a tekintetét. Arcán legördülő véres könnycsepp hirtelen megállt, majd visszafelé kezdett folyni. Ha nem a saját szememmel láttam volna, akkor el sem hiszem, hogy ez történik. Ajkai elnyílottak egymástól és még egy halk nyögést hallatott. Teste ívbe feszült és eddig kopasz szárnya felerősödve nyíltak szét, majd a következő pillanatban, mintha a természet felgyorsult változatát néznék, szárnyain  fekete tollpihék jelentek meg.
Szerelmem újjászületve feküdt előttünk. Fölé hajoltam és apró csókot leheltem arcára, majd amikor elhajoltam hirtelen kipattantak szemei és új életerővel ült fel az ágyon.
Értetlenül nézett körbe és amikor meglátott ajka mosolyra görbült. Bár arca még mindig véres volt, de az az előző könnyek hatására nézett ki úgy. Bőrére száradt a vér, de még így is ő volt a leggyönyörűbb lény, akit valaha is láttam.
-Szeretlek!-mondtam, amire ő közelebb hajolt és apró kezével közelebb húzott magához. Csókunk közben visszaváltozott. Amikor elváltunk csodálattal néztem végig arcán, amely még mindig meggyötört heteiről mesélt.

Bella szemszöge:

A sötétség újult erővel támadt rám és nem tudtam kiszabadulni szoros karmai közül.
Egy angyal hívogató hangjára lettem figyelmes. Hideg mégis kellemes érintést éreztem testemen, majd márvány kemény testet, amelyen erőtlenül feküdtem.
Hallottam hangját és egy pillanatra sikerült kinyitnom a szemem, de aztán ez az apró mozdulat is hatalmas fájdalommal járt, így gyorsan visszacsuktam és hallgattam. Egy fájdalmas nyögéssel adtam tudtára, hogy még itt vagyok, de lelkem legsötétebb ellenségével vívom harcomat. És a küzdelmet az ő segítségével kell megnyernem.
A szörnyeteg felém futott és harca kélt. Győznöm kellett.
A harc alatt végig hallottam az angyalt, ahogy zokogva engem szólít, de nem volt többé elég erőm kinyitni a szemem. Helyette hol fájdalmas sóhajra, hol erőtlen nyögésre futotta.
Reméltem, hogy nem hagy magamra és továbbra is erőt ad a harcra, hogy aztán újult erővel szerelmemhez szaladhassak és szorosan karjaiba bújjak. Élvezve minden érintését.
Már majdnem legyőztem a bennem élő szörnyet, amikor valaki megérintette kezem. Az angyal ismét engem szólított. Nem tudtam mennyi ideje küzdök ellene, de nem is érdekelt. Egyetlen cél lebegett szemem előtt, hogy legyőzzem a sötétséget, hogy aztán láthassam szerelmem. Ebben az angyalom is segített.
-Szeretlek!-hallottam meg Edward hangját és felerősödtem. Éreztem, hogy a sötétség fölé kerekedek és a győzelem íze beivódott a bőröm minden négyzetcentiméterébe.
Testem megújult. Újjászületett. Éreztem szárnyaim kibontakozását. A könnyeimet legyőzve kinyitottam a szemem, mert közben megéreztem szerelmem ajkait ajkamon. Ajka édes íze jelentette az életet nekem. Szeretlek!-gondoltam magamban.
-Szeretlek Edward!-mondtam és most már legyőztem a bennem tomboló harcost.
Örökre!

Fejivel kapcsolatos kérdésem

Sziasztok! Szomorúan veszem tudomásul, hogy nem ér meg nektek 5 komit az előző feji! Miért? Miért nem érdemlem meg azt az 5 komit? Nem tetszik? Nem értem, mi a baj vele. Ha nem tetszik, akkor írjátok azt, de ne hagyjatok kétségek közt! A következő feji már elkészült és rátok vár! Ha holnapig összejön az az 5 komi, akkor holnap érkezik a következő feji, ha nem, akkor még vártok a fejire, amíg valaki nem szánja el magát a komi írásra!!!! Ennyi. Szerintem nem kérek sokat a 23 r.o.-tól és még ki tudja hány névtelen olvasótól!
Köszönöm azoknak, akik rendszeresen írnak komit és támogatnak engem! <3
Puszi!

Új blog!

Sziasztok! Napok óta nem hagy nyugodni egy történet a fejemben és ma beadtam a derekam neki! Így született meg egy új blogom, amin jelenleg egy saját történet íródik, de később talán olvashattok mást is...egyenlőre erről még nem szólók semmit, majd eldől....:) Kérem azokat, akik szeretik az írásaimat, nézzenek be ebbe a blogomba is és szeretettel várom máskor is. A prológus már fent van, remélem kapok hozzá komikat!

Köszi! Puszillak titeket!

A blog címe:

Fekete Bárány 

17. fejezet-A szerelem égető percei

Sziasztok! Köszönöm a komikat, nagyon őrülök, hogy ennyire tetszett és remélem, hogy nem haragszotok meg rám emiatt a feji miatt :) KICSIT Gonosz voltam :) azért kérek komikat....min. 5 komi után érkezik a kövi! Jó olvasást! Puszi!

U.i.: Ezt  fejit a rendszeresen komizó olvasóimnak küldöm! <3

"Gyönyörű álmom volt az éjjel, egy csillag szeretkezett a holdfénnyel.
Nem álom volt, valóság. Én voltam és Te voltál. "


Alice szemszöge:

El sem tudtam hinni, amit láttam. A legjobb barátnőm most megint elhagy minket. Még egyszer és félek, hogy ezzel már nem lehet semmi sem helyrehozni. Elmegy és nem érdekli senki sem. Bár, ha jobban belegondolok, akkor megértem őt, hiszen nagyon csúnyán bántunk vele, sőt a csúnya nem is kifejezés arra, amit vele tettünk.
Edward robotszerűen követett minket, mivel éppen haza tartottunk. Nekem feladatot adtak és az ígéretemet mindig megtartom, így át kellett gondolnom, hogyan kezdjek neki az összeboronálásnak és azt hiszem, hogy valamit kitalálok Edward és Bella érdekében is, mert ez már rosszabb a szappanoperáknál is.
Egész úton Tanya fecsegését kellett hallgatnunk, bár Edward láthatóan nem figyelt rá, mert elkalandozott a tekintete. Talán még azt sem fogta fel igazán, hogy haza felé tartunk éppen.
Végül a nappaliban tért magához és arca meglepettséget tükrözött. Majd egy szempillantás alatt a szobájában termett és ez a pincsi Tanya mindenhova követi bátyám.
Aztán jött az, aminek jönnie kellett.  Ezt a jelenetet tegnap láttam, bár akkor még nem tudtam, hogy mi az előzménye ennek a vitának.
-Szerelmem? Most, hogy végre eltűnt az életünkből, megbeszélhetnénk az utolsó simításokat. -szólalt meg Tanya épp úgy, mint a látomásomban. Edward még csak most eszmélt fel, hogy hol van.
-Mit mondtál? Ne haragudj nem figyeltem!-mondta Edward ridegen és nem is tudom, hogyan nem veszi észre magát Tanya, amikor nyilvánvaló, hogy testvérem nem szereti őt.
-Jellemző. Sosem figyelsz rám, amikor ez a liba a képbe jön. Olyankor folyton elmélázol. Elegem van belőle. Érted? Elég volt. Ha most rögtön nem küldött el a pokolba, akkor én...-kezdte Tanya a hisztijét, de Edward ezt már nem hagyta szó nélkül, illetve cselekvés nélkül. Hallottuk a nappaliban, hogy valami nagyot koppan a falon, bár én jól tudtam, hogy mi történt. Edward neki vágta Tanyat a falnak. Ha valaki, akkor neki kell móresre tanítania a kis menyasszonyát, bár remélem, már nem sokáig lesz az.
Aztán ajtó csapódás és bátyám rohan le a lépcsőn, majd egy pillanatra megállt és rám nézett. Mindenki őt nézte, aztán továbbment.
-Edward várj már! Ne is törődj vele, hallod?-kiabáltam utána, mert jól tudtam, hogy megint kioltja a fél erdőt. Természetvédőnek kellene állnom.
Aztán mindenki rám nézett és vártak. Gondolom magyarázatra. Aztán Tanya leviharzott az emeletről és dühöngő tekintettel bámult rám. Egy pillanatig azt hittem, hogy bunyó lesz, de csak elém lépett és mélyen félelemkeltően a szemembe nézett. Na nem mintha megijesztett volna. Ő aztán biztosan nem fog. Majd leült és Rosalie vigasztalni kezdte. Ő volt az egyetlen, aki védte őt, bár mindenki utálja már. Mostanra a mindig szeretetet adó Esme is utálja. Pedig aztán ez már nagy szó nála.
-Na akkor Alice mesélj nekünk, kérlek!- mondta Carlise és mindenki helyet foglalt. Tanya pedig szúrós tekintettel nézett rám.
-Te idefigyelj, ha ezt nem hagyod abba, akkor Isten bizony, hogy megtéplek!- förmedtem rá erre a kis libára, mert már nagyon az agyamra ment. Mégis mit képzel magáról ?
-Te csak ne fenyegess, mert én leszek az, aki megtép valakit és nem te.-vágta rá dühösen, de amint megrántottam egy kicsit az öklömet, hátra lépett egy kicsit. Azt hiszem jól teszi, ha fél tőlem. Nála elég lenne csak a szempillámat megmozdítani és már berezelne nekem.
-Elég legyen már!- kiabálta el magát Esme, amire síri csend kerekedett a szobában.
-Rendben van, akkor most mesélj drágám!- mondta férjem és én rá mosolyogtam.
-Szóval tegnap volt egy látomásom és abban láttam ezt a jelenetet, bár akkor még nem tudtam, hogy mi történt előtte, ami miatt ez a vita megtörtént.Egyszerűen Edward már megelégelte azt, hogy Tanya folyton undorító, egoista megjegyzéseket tesz Bellara és azt hiszem, ma betelt nála a pohár. Úgy hogy talán búcsút is mondhatsz az esküvőnek.-mondtam egy diadalittas mosoly kíséretében, amire Tanya elgondolkozott és ijedt arcot vágott.
-Aztán ma, amikor azt mondta Bellara, hogy hülye liba, meg ehhez hasonlók, Edward felpattant és a nyakánál fogva a falnak vágta, aztán a többit már ti is tudjátok. -fejeztem be a magyarázatom, amit igazából nem is nekem kellett volna tennem.
-Szegény fiam! Miken kell végigmennie ahhoz, hogy boldog legyen. -jegyezte meg Esme a szokásos anyai aggódásával.
-Ne aggódj drágám! Azt hiszem Edward magának köszönheti azt, amin most keresztül megy. -mondta ki fogadott apám, és nagyon is igaza volt. Edward is és Bella is fordítva van bekötve, mert mindig másként cselekednek, mint a többi ember, vagy vámpír, vagy mi.
-Eddy bátyó neki ment egy nőnek?-esett le végül Emmettnek is a tantusz. Jó reggelt! Néha annyira fárasztó tud lenni. Persze Rosalie nem hagyhatta férje megjegyzéseit, így egy jól irányzott nyaklevessel jutalmazta őt.
Aztán mindenki ment a dolgára. Esme a konyhába, Carlise a dolgozószobájába, Emmett a tv elé. Rosalie egy női magazint vett elő és azt lapozgatta, mintha már nem látta volna századszorra. Tanya elviharzott valahova, én és Jazz pedig felmentünk a szobánkba egy kis nyugalom reményében.
Nem sokkal később pedig lementünk és alig hittünk a szemünknek, amikor az ajtó kinyílt és olyan személyek jöttek be azon, akikre nem is számítottunk.


Edward szemszöge:

-Szeretlek Bella! El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek téged! -mondtam ki hangosan is, amit éreztem jelen pillanatban. Ami meglepett, hogy választ kaptam előbbi vallomásomra. Alig hittem a szememnek, amikor megpillantottam azt a lényt, aki a mindenséget jelenti számomra.
-Én is szeretlek Edward! El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek téged. Csak téged. -felelte és az utolsó két szót kihangsúlyozva ejtették ki ajkai.
Lassan, apró léptekkel kezdtem közeledni felé, hogyha ez egy látomás, akkor el ne tűnjön, mire odaérek. Még lassabban közeledtem arcommal arcához, amikor már biztos voltam benne, hogy amit látom az valóság.
Ajkai még édesebbek voltak, mint amikor utolsó csókomat leheltem rájuk. Nyelvemmel útat próbáltam törni magamnak, és meg is kaptam az engedélyt. Lágy táncba kezdtünk nyelvünkkel. Élveztem minden percét.
-Edward!-sóhajtotta kéjes hangon, ami nekem valóban nagyon sokat jelentett. Több volt minden szónál.
-Légy az enyém örökre!-suttogtam szerelmesen és ő szorosan átkarolta a nyakamat. Jól tudtam, hogy most már el sem akarja engedni, de nem bántam. Miért is bánnám?
-Kívánlak, annyira...szeretlek!-nyögte. A kéjtől már gondolkodni sem volt képes. Épp úgy mint nekem, neki is ellepte a vörös köd az elméjét és cselekvő képtelenné vált, illetve csak egyetlen cselekedetre tudott koncentrálni.
Lassan gombolni kezdte az ingemet, én pedig az ő ruhájával bíbelődtem. Amikor már csak három gomb volt vissza, elfogyott szerelmem türelme és egy hangos reccsenéssel széttépte rajtam Alice kedvenc ingét. Ebből a darabból nagyon sokat vett, mert szerinte eddig ebben nézek ki a legjobban. Azt hiszem ezután a nap után hiszek neki.
Lágyan szerelmem feneke alá nyúltam, amire ő derekam körül összekulcsolta lábait, mintha egy bilincs lenne. Bella felsőtestét már csak a melltartó takarta, ami mondhatom tökéletesen kiemelte báját. Gyönyörű keblei hívogatóan tekintettek vissza rám. Annyira kívánatos volt. Nem győztem betelni minden egyes porcikájával.
Az erdőből zajokat hallottunk. Nem tudtuk mi vagy ki lehet az. Nem is törődtünk vele.
Éppen a földön feküdtünk, jobban mondva én feküdtem, szerelmem pedig csípőmre ült és ruhán keresztül izgatta vágyamat. Behunytam szemem és élveztem ezt a fajta kényeztetést, amit csak ő képes megadni nekem. Hirtelen eltűnt szerelmem apró súlya és egy hatalmas csapódást hallottam, majd sorozatosan fák reccsenését lehetett hallani.
Szemeim ijedten pattantak fel, amikor megvilágosodtam. Rájöttem, hogy valószínűleg szerelmem esett bajba.
Amikor körbe néztem elkapott a harci méreg. Mégis mit képzel magáról ez a ...-gondoltam, de egy illedelmes férfi nem mondhat ilyen jelzőket a másik nemre, így nem fejeztem be a gondolatomat.
Szerelmem megpróbált a képessége nélkül harcolni Tanya ellen, aki láthatóan olyan dühös volt, mint még soha. Csak most fogtam fel, hogy ő végignézte a mi majdnem "akciónkat". Valószínűleg ez féltékenység, de jól tudja, hogy akit én szeretek az Bella és nem ő.
-Tanya hagyd abba!-ordítottam rá, de mintha meg sem hallotta volna. Éjfekete szemekkel rohant Bella felé és én azt hittem, itt a vég. Egy hatalmas fény gömböt láttam, aztán már semmire sem emlékeztem. Nem tudom mi történt. Ki halt meg? Talán én? Talán szerelmem, talán Tanya? Nem tudom. Talán mindannyian halottak vagyunk, bár szerelmem már bebizonyította, hogy ő nem tud meghalni. De talán most végül mégis halott.
Hol vagyok? Mi történt? Ha meghaltam, akkor miért érzek fájdalmat és aggódást? Lehet, hogy a pokolba kerültem és azért fáj, és aggódom, hogy vajon ő jó helyre került-e.
Aztán megláttam azt a helyet, amit pontosan így képzeltem el. A poklot. Hát nekem volt igazam, nincs lelkem.
-Üdvözöllek!-szólalt meg egy kemény hang. Hasonló volt kinézetre, mint szerelmem, amikor átváltozik, de ez az alak valahogy mégis más. Ő benne nincs semmi angyali, míg szerelmem csordultig tele van ártatlansággal, csak ő nem képes ezt bevallani.
-A pokolba kerültem?-kérdeztem, bár jól tudtam a választ.
-Nos igen is meg nem is. -felelte titokzatosan.
-Sajnálom, de nem értem önt uram!-mondtam, amire egy jót kacagott.
-Te vagy Edward?-kérdezett vissza, mintha meg sem hallotta volna előző mondatomat.
-Igen én vagyok.
-Gyere velem!-mondta és én úgy tettem, ahogy ő kérte. Körülöttünk mindenhol szenvedő lelkek sikoltoztak a kíntól. Szinte már én is átéreztem, amit ők éreznek.
Egy hatalmas terembe léptünk, aminek közepén egy hatalmas trón állt. Egy nagyobb és egy kisebb trón székkel.
-Ez az én helyem, ez pedig azé a lényé, aki mindkettőnk számára fontos személy.-mondta titokzatosan, de azt hiszem jól tudtam, kiről beszélt. Az én szerelmem volt a téma.
-Meghaltam? Ugye neki nem esett semmi baja?- kérdeztem kétségbeesetten, amire ő elmosolyogta magát. Kezével az ajtó felé mutatott és éppen akkor lépett be rajta életem szerelme.
-Bella!- pattantam fel a helyemről, mert időközben leültem egy széknek nevezett valamire. Szerelmem lehajtotta a fejét, mintha szégyellt volna valamit.
-Ülj le kérlek!-mondta és én nem ellenkeztem, ha ő kéri tőlem. Bella helyet foglalt a másik trónon és onnan figyelt lehajtott fejjel.
-Tényleg szereted a lányom?-tette fel a kérdést, most már rájöttem, a sátán.
-Az életemnél is jobban. -feleltem úgy, hogy mélyen a szemébe néztem, hogy egy apró kételye se legyen az érzelmeim felől.
-Értem. Én is szeretem a lányomat és látom, hogy mennyire  szenved miattad. Egy egyességet szeretnék veled kötni. A lelkedet adod a lányomért cserébe.-mondta és én szerelmemre pillantottam, aki kétségbeesetten pillantott hol rám, hol apjára. Nem értettem, hogy ebben mi olyan félelmetes, hiszen tudom, hogy úgy sincs lelkem, meg aztán amúgy is pokolra kerülnék.
-És ebben mi lenne az egyesség, hiszen én így is úgy is pokolra jutnék, lelkem meg amúgy sincs. -feleltem, amire hatalmas röhögésben tört ki a sátán.
-Nem! Apám nem teheted ezt!-üvöltötte Bella. A sátán felpattan helyéről és a gondolataival fájdalmat okozott szerelmemnek, aki a fájdalomtól a földre rogyott.
-Elég legyen!-kiáltottam, amire abbahagyta szerelmem kínzását.
-Apa ugye tudod, hogy erősebb vagyok nálad?-szólalt meg hirtelen szerelmem, mintha mi sem történt volna az előbb.
-Csak ugyan? De nem mernél ellenem szegülni. -mondta magabiztosan.
-Már miből gondolod, ha te a saját lányod ellen harcolsz, akkor a véred miért ne tenné meg ellened?-kérdezte Bella kíváncsian és egy gonosz mosoly jelent meg arcán. Apja rémülten pislogott vissza rá és tudtam, ezzel a pillanattal valami megszakadt apa és lánya között.
-Kössünk kompromisszumot!-ajánlotta lányának.
-Miről lenne szó?-lett kíváncsi Bella.
-Elengedem Edwardot és visszamehet a földre, ahogy te is, de neki Tanyaval kell élnie és ti soha nem kerülhettek össze!-mondta.
-És nekem ez miért lenne jó?- kérdezte Bella még mindig rezdületlen arccal.
-Hát te fent lehetnél a földön és a kis angyal barátaidat sem bántanám.
-Ugye tudod, hogy attól, hogy még egyszer sem bántottalak még megtehetem.-mondta fenyegetően Bella.
-Lehet, de nem fogod. Sosem mernél megölni. -felelte magabiztosan a sátán.
-Gondolod? Lehet, hogy nem ölnélek meg, de elég nagy fájdalmat okoznék ahhoz, hogy egy örökké valóságra félj tőlem. De az is megeshet, hogy végzek veled. -magyarázta Bella, amire a sátán magabiztossága egy pillanat alatt elillant. Szinte én is éreztem, hogy most Bella tényleg nem viccel és képes lenne megtenni bármit, hogy senkinek se essen semmi baja.
-Hát legyen. Valóban ennyire szereted?-kérdezte meglepődve lányától.
-Valóban. El sem hiszed mennyire szeretem őt. -válaszolta szerelmem és rám nézett. Egy apró mosolyt megengedett magának, de szinte azonnal  visszakeményedett arca. Egy csepp érzelmet sem mutatott onnantól.
-Akkor elengedem őt. Senkinek sem esik bántódása, de te visszajössz!- parancsolta. Végül Bella megtört. Láttam, hogy sosem egyeznének meg és én nem akartam, hogy ilyen áron kerüljünk egybe.
Rájöttem, hogy maga a sors sem- aki egymás útjába küldött minket- még az sem akarja, hogy minek közös jövőnk legyen.
Bella meghajolt apja kérése előtt és láttam, hogy szeméből hullani kezdtek a vérszerű könnycseppek. Szárnyai idegesen remegtek és tudtam ennyi volt. Ismét elvesztettem őt. Bár ne lettem volna, akkora barom, hogy elhagytam. Talán akkor minden könnyebb lenne.
-Mennünk kell!-mondta amikor elém lépett és két kezével megfogta az enyémeket. Hirtelen hatalmas nyomást éreztem a fejemnél, és ismét el vesztettem az uralmat elmém felett. Minden elsötétült és onnantól semmire sem emlékeztem.

Nem tudtam mennyi ideje voltam eszméletlen állapotban, de azt jól tudtam, hogy jó pár napig így voltam. Amikor végre kezdtek kitisztulni a fejemben a gondolatok, tudtam, hogy nemsokára felébredek és talán rájövök, hogy mindez csak egy szörnyű álom volt. Bár már az nevetséges, hogy egy vámpír álmodik, hiszen mi még csak aludni sem tudunk. Pedig mennyivel könnyebb lenne minden.
A szobámban ébredtem. A sok gondolat hirtelen zúdult elmémbe és nem volt elég erőm ahhoz, hogy elzavarjam őket. Aggódó, szerető, féltő gondolatok áradtak szobámban. Tudtam, hogy ez a családomtól jön.
Az ajtó hirtelen kipattant és Alice rontott be rajta. Azonnal az ágyamra pattant és szorosan magához ölelt.
-Annyira aggódtam érted. Mi lesz most? Annyira sajnálom! -ömlöttek húgomból a gondolatok és én semmit sem értettem.
-Várj Alice egy kicsit még nehezen fogom fel, amit mondasz, ezért kérlek lassabban!-kértem meg, amire semmit sem felelt. Aztán a többiek is bejöttek, ami azonban meglepett, hogy Tanya is itt volt. Félve a szoba sarkába lépett és onnan figyelte az eseményeket.
-Szóval akkor igaz?-kérdeztem, bár most már tudtam, hogy az álmom még sem volt álom, hanem az maga a valóság volt.
Esme és most mindenki más is aggódó tekintettel nézett vissza rám. Tudtam, hogy ez most már végleges. Bár mi is volt eddig, ezután már nincs többé Bella. Az én Bellam meghalt. Néma zokogásba kezdtem, bár családom előtt sosem szerettem kimutatni az érzelmeimet, ha azok ennyire fájdalmasak, mint Bella elvesztése, bár ennél nem is volt még nagyobb fájdalmam. Úgy éreztem végem van.


Bella szemszöge:

Fájt, hogy nem tudtam apám ellen szegülni. Miért nem tudok erős lenni, még vele szemben is? Miért? Nem érdemli meg ezt a tiszteletet, amit én megadok neki. Miattam feladtam az életem, mert Edward elhagyásával az életemet hagytam el.
Mondhatni most már kvittek vagyunk. Ő is elhagyott, hát most már én is elhagytam őt. Talán egy férfi szív összetörése sokkal hosszabb ideig gyógyul, mint a női szív, mert a férfiak túl büszkék megbocsátani.
Már hetek teltek azóta és én azóta is itt ülök a szobámban. Senki sem jön meglátogatni. Senki, mert aki jön is, elzavarom. Senki sem látott, azóta milyen állapotban vagyok. Talán jobb is. Már tükörbe sem merek nézni, hiszen rémisztő lehetek kívülről.
Ha egy olyan gonosz lélek, mint én szomorú, épp úgy látszik a bőrén és jelen esetben a tollain, mint az angyaloknak és másoknak. Hajam fakóvá válik. Tollaim hullani kezdenek. Őszintén szólva már csak egy két toll "fedi" szárnyamat. A többi mind lehullott. Körülöttem hatalmas vér tócsa, hiszen könnyeim is vérből vannak.
Nem akarom látni a külvilágot. A külvilágot és vele együtt a talán boldog Edwardot Tanya oldalán. Fáradt voltam már mindenhez. Fáradt az élethez, a harchoz és a szerelemhez is. Túl fáradt...

16. fejezet- A legszebb angyal a mennyben

Sziasztok! Meghoztam a 16. fejit, bár az előzőhöz nem kaptam valami sok komi! Azt hiszem meg is elégeltem, szóval a kövit csak min. 5 komi után hozom. Úgy hogy hajrá! Komikat! Jó olvasást! Puszi!

"Te vagy, akitől megtudom:
A csodára nekem is lett jogom.
Köszönlek.
Várlak.
Ez mind Te vagy:
Anya és angyal.
Csak el ne hagyj."



Bella szemszöge:

Lebuktam. Vége. Vége a színjátéknak és mennem kell. Gyorsan. Nagyon gyorsan.
Arany barna írisze vakítóan nézett rám. A vesémig látott a pillantásával. Éreztem, hogy most el kéne süllyednem. Már tudja, hogy ki vagyok és mindent félreért.
-"Mennem kell lányok, majd találkozunk. Próbáljátok kimosni magatokat ebből." -üzentem gondolatban és átváltoztam, hogy az igazi arcomat láthassák. Még láttam szerelmemet és barátnőmet, amikor megpillantották a szörnyeteg külsőmet. Ördögien néztem ki. A hófehér bőröm visszaverte a napot. Az éjfekete szemem és hajam pedig elnyelte. Szárnyamat hatalmasra tártam és éreztem a bennem áramló színtiszta energiát. Fényben úszott testem, de a külvilág elhalt lényemtől. Lassan emelkedni kezdtem a szárnyaimmal és reméltem, hogy egyszer megtudnak majd bocsátani. Ha nekem nem is, de az angyaloknak igen, mivel ők aztán tényleg nem tehetnek semmiről.
-"Gyere fel hozzánk!"-kérlelt gondolatban Pandora, amire bólintottam egy aprót és már ott sem voltam. Szálltam és szálltam a magasban, amíg úgy nem éreztem, hogy a lelkem tiszta. Azt hiszem akkor szállhatnék a mennyországon túl is.
Egy hozzám hasonló szörnyetegnek sosem lesz tiszta a lelke. Hozzám hasonló? Miket beszélek én itt? Hozzám hasonló nincs a világon. Nálam nincs gonoszabb. Lelkem meg pláne nincs. Már teljesen félrebeszélek.
Először csak repültem ide-oda a felhők közt, hogy egy kicsit átgondoljam a dolgokat. Úgy döntöttem, hogy megteszem, amire kértek engem. Felmegyek az angyalokhoz és atyámhoz, hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem. Ők aztán tudják, hogyan nyugtassanak meg valakit. Még akkor is, ha az a valaki egy szörnyeteg, és Isabellanak hívják.
Amikor már kellő magasságba értem, hatalmas fény kerekedett és a felhők szétnyíltak, ahol egy kapu nyílásra készen állt.
Egyre erősebben csapkodtam szárnyaimmal, hogy minél hamarabb felérjek a biztonságot nyújtó mennyországba. Amikor elkerültem a szétnyílt felhőket, bezárultak, én pedig a hatalmas arany kapuhoz léptem. Nem kellett sokat várnom, a kapuban őrködő kutya angyalkák beengedtek oda. Mindkettőnek megborzoltam a feje búbját, ők pedig földig érő nyelvükkel jelezték, hogy milyen finom a kezem.
A Mennyországot sokan úgy képzelik el, hogy az emberek meghalnak és a lelkeknek nincs választásuk, egyenesen egy kis kertbe mennek, ahol tovább várják családjukat. Nem ez így nem teljesen helyes. Van még egy lehetőségük, ha azt választják. Lehetnek angyalok is.  Az elpusztult állatok is idekerülnek, ez a két kutyus is valaha a gazdája oltalmát élvezte, de öregek voltak és elpusztultak, és most itt vannak, mert választottak. És bárhogy is döntesz jól választasz.
-Bella, lányom!-köszöntött kedvesen a világ legszebb angyala. Ő az angyalok közt a legnagyobb hatalmú, bár sosem használja ki. A többi angyal mégis hallgat rá. Ő Calliope, a Mennyország főangyala.
-Calliope, szia! -üdvözöltem én is vidáman.
-Mi történt? Hogy sikerült lebuknod?-kérdezte aggódva.
-Nos őszintén nem tudom, de remélem, hogy az angyaloknak megtudnak bocsátani. -feleltem és szégyelltem magam a történtek miatt.
-Ugyan kérlek, hiszen ők angyalok és nem a bűn gyermekei. -mondta és valahogy úgy éreztem, hogy a bűn gyermeke alatt rám célzott. Tudom, hogy ő erre nem lenne képes, de mindig elfelejtkezik a "származásomról" A fejemet lehajtottam és próbáltam nem mutatni, hogy most szíven ütött, amit mondott.
-Jaj ne haragudj! Én nem úgy értettem. Csak tudod, ha velem vagy elfeledkezem arról, hogy te az ördög vagy, hiszen a lelked éppen olyan tiszta, mint az angyaloké. És ezt most komolyan mondom. Benne semmi rossz sincs. -magyarázkodott és éreztem, hogy ismét elérzékenyültem. Vérző szívem jelképe ott folyt le arcomon és elhalt, amikor talajt ért.
-Kérlek nem kell ezt mondanod, amúgy is tudom mi vagyok és milyen vagyok. -válaszoltam az iménti kijelentésére, miszerint ÉN jó vagyok. Ugyan! Mint a Niagara-vízesés, úgy pottyogtak arcomról a könnyek. Megállíthatatlanul. Nem szándékoztam túl sokáig itt tartózkodni, hiszen még a végén megmérgezem az itt élő lelkeket a gonoszságommal. A szörny mivoltommal.
-Ugyan már, ne butáskodj. Épp olyan szent vagy, mint apukád és jó atyád és...-kezdte, de itt elhallgatott. talán azt akarta mondani, hogy anyukám, de ő nincs. Nem kellettem neki. Megértem őt, hiszen ő az egyetlen lény, aki még időben tudta mit kell tennie. Jó messzire elkerülni engem.
-És mint ki? Anyám? De hiszen nincs is anyám. Ő hozzá meg végképp nem tudom hasonlítani magam, mert ő biztosan egy nagyon okos lény volt. -magyaráztam és itt az előbbi gondolatmenetemre utaltam.
-Hogy érted ezt? -kérdezett vissza Calliope.
-Úgy, hogy ő jól tudta mit kell tennie velem. -feleltem, de még mindig nem voltam elég világos a számára, így folytattam tovább. -Ugyan már, ő volt az egyetlen lény, aki tudta, hogy jó messze el kell kerülni engem, mert én egy szörnyeteg vagyok. Érted? Szörnyeteg. Nem pedig egy angyal, egy szent lény. Nem illek sehova sem, csak a pokol kínszenvedéses bugyrába. Az az én helyem. Nem érdemlem meg a tiszta szerelmet sem, a megérést, a családi szeretetet, a barátokat és semmit sem, amit egy halandó alapszükségletként fog fel.- egészítettem ki magam, hogy most már teljesen érthető legyen, amit mondtam, aztán felpattantam és elindultam utamra. A könnyeim szabad utat törtek maguknak és most hagytam. Hagytam, mert már nem is volt elég erőm ahhoz, hogy küzdjek ellenük. Hagytam, mert azt mondják, attól könnyebb lesz, egyszer. Bár én ezt még nem vettem észre, de ha ők mondják, akkor biztos így van. Ha jobban belegondolok, akkor ki tudja, talán ők is csak azért mondják, mert még sosem éltek át, egy ehhez hasonlót. Nem lehet tudni.


Edward szemszöge:

Szerelmem megmutatta magát és mindenki álla padlót fogott, amikor lehullott a lepel arcáról. Könnyei zápora mosták arcát és  hófehér bőrén a nap sugarai ott tündököltek, mint ezernyi gyémánt. Holló fekete hajával a szél gyermeke játszott és az arcába fújta azt. Éjfekete írisze bánatosan, tompán csillogott rám. Most nem láttam benne semmi boldogságot. Semmi reményt, sőt nem láttam mást csak magányt, marcangolás, bűntudatot és félelmet, csalódást. Magányt talán azért, mert nem vagyok mellette. Tudom, hogy szeret, hiszen ő mondta, bár akkor még álarca leple alatt vallott. Marcangolást valami miatt, amit talán még nem ismerek. Bűntudatot talán, mert megpróbált átverni minket. Bár ezért nem is tudnánk haragudni rá. Félelmet. Sajnos nem tudom, hogy egy hozzá hasonló lány mitől tudna félni, így ez a kérdés megválaszolatlan marad. Csalódást. Talán csalódott, mert nem ezt a reakciót várta tőlem. Lehet, hogy azt várta, odarohanok és szorosan magamhoz ölelem őt és soha nem engedem el. Természetesen legszívesebben ezt tenném, de nem lehet. Nekem már itt van Tanya és ígéretet tettem neki. Nem vághatom át. Azt azért nem érdemelné meg.
Szerelmem az égbe emelkedett, még a szárnyai csapkodásakor is olyan angyalian kecses, hogy az már lehetetlen. De az én világom és az ő világa után megtanultam, hogy lehetetlen nem létezik, viszont a tökéletes igen. Csak egy teljesen más fogalom alatt bújt meg. Ez a fogalom Bella volt. Az én legtökéletesebb, legdrágább, legszebb angyalom által születhetett meg ez az apró szócska. Ez a melléknév egy személyt foglal magába.
A magasba szállt és aztán eltűnt, talán most már valóban örökre. És én nem láthatom soha többet. Azt hiszem, hogy csak most fogtam fel, hogy azzal, hogy olyan makacs voltam, mindent elvesztettem. Most pedig egy ígéret miatt dobom el a boldogságom...
-Szerelmem? Most, hogy végre eltűnt az életünkből, megbeszélhetnénk az utolsó simításokat. -szólalt meg Tanya és én még csak most vettem észre, hogy már a szobánkban vagyunk.
-Mit mondtál? Ne haragudj nem figyeltem!-kértem tőle bocsánatot, de láthatólag megsértődött így is. Mindegy. Nem is igazán számít, ha valami nem tetszik, az csak jó lehet nekem, mert így talán idővel rájön, hogy nem én vagyok neki a megfelelő és elhagy. Akkor pedig rohanok az én egyetlen boldogságom forrásához.
-Jellemző. Sosem figyelsz rám, amikor ez a liba a képbe jön. Olyankor folyton elmélázol. Elegem van belőle. Érted? Elég volt. Ha most rögtön nem küldött el a pokolba, akkor én...-kezdte, de én felálltam és a falhoz nyomtam. Ha valaki Bellat próbálja bemocskolni a szavaival, akkor kihozza belőlem az állatot, amit mindig is rejtegettem mások elől. Tanya félve pillantott rám és ez elég volt nekem ahhoz, hogy ott hagyjam a falnál és kirohanjak a szobából. A nappaliban mindenki rám nézett, hiszen a jó  fülüknek köszönhetően tudták, mi történt ott fent. Jól tudták, hogy lassacskán teljesen elegem lesz Tanya megjegyzéseivel, melyeket Bella felé céloz.
-Edward várj már! Ne is törődj vele, hallod?-szólt utánam Alice, de most hozzá sem volt kedvem. Túl sok volt ez nekem mostanság. Már régen voltam a kedvenc helyemen. Annál a sziklánál, ahol nemrég még azt hittem, hogy Bella életét vesztette, amikor leugrott a szikla tetejéről.
-Szeretlek Bella! El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek téged! -mondtam ki hangosan is, amit éreztem jelen pillanatban. Ami meglepett, hogy választ kaptam előbbi vallomásomra.
-Én is szeretlek Edward! El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek téged. Csak téged. -felelte és én egy 180 fokos fordulattal szembekerültem szerelmemmel. Ott állt előttem és alig hittem a szememnek. Lassan közeledni kezdtem felé és aztán ajkaink kínzó lassúsággal haladtak egymás felé, míg nem egybe forrtak és lágy táncba kezdtek.

15. fejezet-Edward szemszögéből

Sziasztok! Meghoztam az előző fejit még hozzá Edward szemszögéből nézve. Hát ti egy kicsit másra számítottak, de várjatok ezzel nem mondtam, hogy itt vége ennek a történetnek! Lehet találgatni, hogy mi lesz, mert még csak ezután érkeznek a következmények...:) Komikat! Azért lehetne egy min. 5 komi! :) Jó olvasást! Puszi!

"Sohase gondoltam, hogy ilyen szép az élet, mióta ismerlek csak azóta élek. Szívem szíveddel lágyan összedobban, napról-napra szeretlek, jobban és jobban."


Edward szemszöge:

Éppen a nappaliban ültünk, amikor furcsa zajokra lettünk figyelmesek. Valaki kopogtatás nélkül lépett otthonunkba és édes, gyönyörű hangon hívott minket.
Mindannyian odasuhantunk az ajtóhoz, ahol négy mesebeli lény állt. A legszebb egy fekete Pegazus volt. Szárnyaira pillantottam és azonnal ő jutott eszembe. Milyen jó lenne, ha ő is itt lenne mellettem, de most már késő bánat. Egyrészt, mert biztosan utálna mostanra, ha még él...-gondoltam, de itt ennél a csöpp kis szónál megakadt hangom és a nem létező könnyek szúrták szememet. Behunytam, mintha attól félnék, hogy valaki meglátja a le nem csöppenő könnycseppjeimet.
A másik indokom pedig Tanya volt. Adtam neki egy esélyt. Egy gyenge pillanatomban, amikor Tanya helyett Bellat láttam. Megkértem a kezét és igent mondott. Az eljegyzés is megtörtént már. Pár hét múlva esküvő, amivel végleg törlöm magam Bella életéből és ő is engem az övéből.
-Kik vagytok? -kérdezték szinte egyszerre a többiek, amire csak egyikük válaszolt. Ő is nagyon szép volt, de az én szerelmemnél nem volt szebb a világon.
-Angyalok vagyunk. És szeretnénk, ha segítenétek nekünk.-válaszolta. Hangja könnyű volt és lágy.
-És ő kicsoda? -kérdeztem kíváncsian. A fekete Pegazus megbabonázott. Pont mint Bella. Tekintettünk találkozott és olyan érzés kerített hatalmában, ami eddig csak Bellanál történt meg. A szerelem legtisztább érzése áramlott ereimben és tudtam, hogy valahol érzem őt. Mintha ez a gyönyörű Pegazus nem más lenne, mint az én egyetlen szerelmem, Bella.
-A legszentebb dolog, amit valaha láttál...-felelte titokzatosan egy másik angyal. Alice erre a mondatára nem bírt uralkodni magán és felhorkantott. A gondolataiban már most nem szerette ezt az angyalt. Szerinte Bellanák tisztább dolog nincs a világon. Aztán képeket láttam Alice fejében, amik Bella halott testéről szóltak. -"Még halottan is ő a legszebb és legszentebb lény a világon."-gondolta húgom, amire felmorogtam. Nem bírtam tovább nézni azokat a képeket, melyek amúgy is minden pillanatban gyötrik lelkemet.
-Mégis miről beszélsz? A legszentebb dolog csak nemrég halt meg a családban és egyesek képesek egy pillanat alatt elfelejteni, hogy mennyit is jelentett az a lény számára. -célozgatott Alice. Én pedig nem bírtam tovább. A fájdalom és a felismerés, hogy minden az én hibám, iszonyatos fájdalommal égetett. Lehetetlen volt kibírni, de szenvednem kellett. A szenvedés volt az egyetlen, ami életben tartott. Azért maradtam életben, mert szenvedni akartam. Büntetni magam, amiért olyan megbocsáthatatlanul viselkedtem egyetlen szerelmemmel.
-Bella volt az?-kérdezte a Pegazus, akinek azóta is a nevét szeretném tudni, hogy megpillantottam. Komolyan olyan érzésem volt, hogy a látszat csal. De miért?
-Honnan tudod, hogy kiről van szó? -kérdeztem és mélyen a szemébe néztem, amiben félelmet véltem felfedezni. Hallgatott egy pillanatig. Mintha jól meggondolná, hogy mi válaszoljon.
-Én mindenről tudok mindent. Tudom, hogy ő szeretett és amikor elhagytad készen állt arra, hogy az életét is kockára tegye csak azért, hogy elárulja a titkát, de te meg sem hallgattad, Edward.-mondta és hangja a nevem kimondásánál megremegett, mintha fájna kimondani. Ezt nagyon különösnek tartottam és inkább jobbnak láttam elvetni ezt a marhaságot.
-Ez lehetetlen.-csúszott ki a számon az előbbi gondolatmenetem miatti gondolatom.
-És azt is jól tudom, hogy bár ő most szenved valahol messze ettől a világtól, de szeret és csak azt akarja, hogy te boldog légy, még ha ez olyan áron is történik, hogy te új életet kezdesz egy Tanyahoz hasonló lánnyal.-egészítette ki előbbi mondatát, aztán elhallgatott. Hangja olyan volt, mintha a sírás közelében lenne. De mint eddig is szerintem ez is egy nagy hülyeség tőlem.
-Bella?-szólalt meg Alice. Hangja reménykedett valamiért. A Pegazus rá nézett, amire húgom arca még jobban felderült és a nyakába ugrott. Hát ezt meg mi lelte?-gondoltam magamban. A Pegazus húgommal együtt felszállt. Fel egészen a szabad felhőkig, ahol szabadon élvezhették a hűs levegőt, a tiszta, hűs levegőt. Az ég, ahogy a Pegazus szája is mosolyra nyílt, napsütötte gyönyörű égszínkék színében pompázott. Egyszerűen leírhatatlan volt. Végre boldognak láttam húgomat és ez egy kicsit engem is boldoggá tett.
Amikor visszajöttek, valamit gondolatban megbeszéltek, mert mind bólintott a Pegazus gondolatára. Tudni akartam, miről beszéltek. Tudnom kellett.
-Most miről van szó?-kérdeztem kíváncsian. -ajánlom, de rajta kívül még senkivel sem találkoztam, akinek nem hallom a gondolatait. -tettem még hozzá, majd meggyötörve az emléke miatt, lehajtottam fejem és próbáltam elzárni az emlékét, ami belém égett. Örökre.
-Szeretlek! -hallottam meg ezt a kis szót, amit már oly régóta Bella ajkaiból szeretnék hallani és most ez a Pegazus mondja. Mégis miért mondta?
-Mit mondtál? -kérdezte Rosalie. Én is épp ezt szerettem volna kérdezni, de megelőztek.
-Én? Semmit.-nézett ránk értetlenül. Mégis kit akar hülyének nézni. Pontosan hallottam, amit az imént mondott.
-De hiszen hallottam, hogy mondtál valamit.-mordultam rá, amire mintha csalódott volna bennem.
-Most miért vagy így kiakadva? -kérdezte mérgesen. Igaza volt. Magam sem értem, miért izgat ennyire, amit mond, vagy csinál. Egyszerűen egy belső hang erre késztet és kész. Ennyi az egész. Nem értem én sem.
-Én csak...semmiért. -mondtam, mert magam sem tudtam volna megmagyarázni.. Elszégyelltem magam, hiszen tudtam, hogy megint Bella csalódott bennem. Bárhol is van, lát engem. És folyton csalódik bennem. A szégyentől lehajtottam a fejem és inkább a földet pásztáztam, mintha olyan érdekes lenne.
-Tényleg nem mondtam semmit. Nem tudom, hogy mit hallottatok, de az nem én voltam.-bizonygatta és valamiért reménykedett. Legalább is a hangja ezt sugallta nekem.
-Rendben van. Edward csak egy kicsit zaklatott. Kérlek bocsásd meg ezt neki. -szólalt meg fogadott apám is, hogy egy kicsit oszlassa a kedélyeket.
-Persze értem én. Nem könnyű feldolgozni, hogy akit eddig szeretett az egy szörnyeteg.-mondta azokat a szavakat használva, amit nem is olyan rég én mondtam húgomnak egy beszélgetés során. Egyre jobban éreztem a bűneim súlyát és Bella jelenlétét. Ez hogy lehet? Persze betudtam annak, hogy amint mondta, ő mindent tud.
-Ez nem lehet igaz. -mondtam meglepettségemet kicsit sem álcázva. Lehetetlen, de mégis igaz. Lehet, hogy ő ismeri szerelememet. Biztosan a mennybe került, amikor meghalt. És ha még él. Végül is elég erős lény volt. Egy zuhanástól nem halhatott meg, vagy tévedek?
-Una?-szólította meg azt az angyalt, aki az elején először megszólalt és elmondta, hogy kik ők.
-Igen B...-akart mondani egy nevet, de hangja itt megakadt és én nem tudtam mit higgyek. Talán Bellat lett volna a név, talán nem.
-B...mi?-kérdeztem és szinte ugyanabban a pillanatban kérdezte Alice is.
-Bertha. -mutatkozott be a Pegazus és meghajolt előttünk. Nagyon tiszteletre méltó volt ez a gesztus tőle.
-Kedves Bertha mit szeretnétek tőlünk azon kívül, amit már...-kezdte Carlise, de Una félbeszakította.
-Szóval mit szeretnél felség? -kérdezte Una és meghajolt a Pegazus lábai előtt. Ő megforgatta szemeit. Ez is annyira Bellara jellemző.
-Mindent elmondtatok?-kérdezte a Pegazus a többi angyaltól.
-Ami azt illeti igen és éppen ezt szerettem volna az imént említeni.-válaszolta helyettük apám.
-Értem, és mi lenne a válaszotok?-kérdezte felénk fordulva, amire mi szokás szerint bevonultunk a nappaliba, ahol megvitattuk az ügyet.
-Hát te meg ki vagy?-hallottam meg Tanya hangját az ajtóban.
-Sajnáljuk, de ehhez neked semmi közöd.-válaszolta az egyik angyal, és nem hagyhattam, hogy így beszéljenek a leendő feleségemmel. Még ha nem is szeretem, azért vannak kötelességeim, ha már megkértem a kezét.
-Ebben tévedsz!-léptem ki az ajtón, amire Tanya a karjaimba ugrott és megcsókolt.
-Szia szerelmem! Megjöttem a vadászatból, és nagyon hiányoztál! -mondta nyájasan és újra megcsókolt. Közel sem volt olyan, mint az én egyetlen szerelmemé, de ez jutott nekem.
Amikor elváltam Tanya ajkaitól, még láttam, hogy két angyal közre fogtak a Pegazust, mintha az elgyengült volna és addigi élet kedve is elillant. Ami eddig a szemében csillogott mostanra kialudt és tompán fénylett a semmibe.
Elindultunk Prue házához, mert így hívták, a lány, aki Bella barátnője volt.
Prue a verandán ült és bámult a semmibe. Arca szomorúságot tükrözött. gondolatai egy Kellan nevű srác körül forgott. Ez a szerelem.
-Alice!-szólította meg Bertha a húgomat. Hangja feszült volt és kemény.
-Igen Bertha?-suhant hozzá húgom. Egy pillanatig értetlenül meredt rá, de aztán reagált a megszólításra.
-Szeretném, ha megtennél nekem valamit. -mondta és Alice bólintott egy aprót.
-Prue szerelmes. És tudom, hogy Bella is azt szeretné, ha legalább ő boldog lenne. Bár a szeretett férfi pont Bellaba szerelmes, ezért nem lesz könnyű, de próbáld meg. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy ők ketten egy párt alkossanak! -mondta Bertha, aztán elkapott a féltékenység. Még hogy valaki szerelemes Bellaba. Őt csak én szerethetem. Éreztem, hogy Tanya is féltékeny lett.
-"Mégis ki ez a szörnyeteg, hogy mindenkit magába bolondít?"-gondolta magában, de jól tudta, hogy én is tökéletesen hallom minden gondolatát. Közelebb vontam magamhoz, mert nem akartam feltűnően viselkedni, csak egy picit erősebben szorítottam magamhoz a kelleténél. Láttam, hogy Bertha is észrevette. Hát persze "Én mindent látok...."-mondta ő.
-Természetesen megteszem. Ahogy kéred. -válaszolta Alice és tisztelettudóan fejet hajtott előtte, amire Bella szúrós pillantást vetett az Una nevű angyalra.
-Mégis kinek képzeli ez magát? -kérdezte Tanya. Bevallom, elég gúnyosan viselkedett a Pegazus közelében. Nem értettem, hogy miért ilyen ellenszenves vele, hiszen nem is ismerjük őt. A Pegazus gyilkos pillantásokkal ajándékozta meg, majd válaszolt egy fel nem tett kérdésre.
-Nem szükséges a te segítséged. -mondta a Pegazus hasonlóan éles gúnnyal a hangjában. Olyanok voltak, mint két féltékeny macska, akinek most akarják elvenni az egerét, vagy a játékát. Mit tudom én! De nagyon nem kedvelték egymást valami miatt.
-Nos, ha így állunk, akkor miért kértél segítséget?-mondta Tanya. Ismertem őt. Úgy akarta kihozni, hogy az övé legyen az utolsó szó, de ezt nem hagyta az ellenfele sem. Ő is hasonlóan makacs jellem.
-Nem tűnt fel, hogy mi a Cullen családot kértük, és téged kedvesem senki sem kért, szóval jobban teszed, ha most elhallgatsz és nem mutatod ki azt az oltári nagy önbizalmad, mert a végén pofára esel!-szólalt meg az egyik angyal, amire mindenki jót mosolygott. Nagyon vicces volt az egész helyzet. Jó magam is alig bírtam visszatartani a mosolyt az arcomon. Aztán a Pegazus magabiztos léptekkel elindult a verandán lévő lányhoz. Prue lassan felemelte a tekintetét és amikor megpillantotta őt, azonnal a nyakába ugrott és felénk fordulva mondani készült valamit. Legalább is nekem így tűnt, de a Pegazus megfogta őt és valamit mondani kezdett neki. Nem értettem semmit. Se a hallásomra, sem pedig a gondolatolvasásra nem tudtam hagyatkozni. Úgy éreztem, tehetetlen vagyok. Percekig csak beszélgettek. Láttuk, hogy Prue fájdalmasan zokog és próbál könyörögni valamiért, de nem értettük, hogy mi folyik ott. Az angyalok jól tudták, de nem mondtak el semmit sem, bárhogy kérleltük őket.
-Ha nem tudhatunk semmiről sem, akkor minek kellünk? -kérdeztem meg, mert magamban fortyogtam a dühtől, mert semmit sem tudtam. Pedig valamiért mindent tudni akartam erről a különös lényről."A legszentebb dolgot, amit valaha is láttál..." -jutott eszembe Una mondata, amit még az elején mondott nekem. Valóban most, ahogy ott állt és úgy viszonozta Prue ölelését, mintha örökké ismerték volna egymást. Pontosan úgy vigasztalta, ahogy Bella szokta, ahogy ő tenné, ha itt lenne.
-Sajnálom, de nem mondhatunk semmit. Ez a kérése B...Berthanak. -mondta az egyik angyal. Nagyon furcsa volt, ahogy valamelyiknek folyton megakad a mondata a nevénél. Ez nekem nagyon gyanús volt.
-"Miért érzem olyan különösnek, hogy nem éreznek rá a Pegazus nevére? "- üzente gondolatban Alice, amire pislantottam neki, hogy valóban egyet értek vele. Reméltem, hogy megérti a jeleket, amiket küldök felé.
A következő pillanatban pedig már arra lettünk figyelmesek, hogy a Pegazus az angyalok felé fordul és valami jelet próbál mutatni nekik, aztán megláttam valamit. És nem hittem a szememnek. A könnyei pont olyanok voltak, mint az övé...Hát tényleg igaz lenne?
-Bella? -kérdezte húgom, mert ő sem hitt a szemének.
-Te vagy az? -fejeztem be a mondatát húgomnak. Hozzá hasonlóan én is nagyon meglepődtem, sőt erre nincsenek is szavak, hogy mit éreztem. Ez maga volt a boldogság. Szívem megtelt reménnyel és a harci szellem is belém bújt. Harcolni akartam a szerelmemért. De akkor eszembe jutott valami. Tanya és a vele való házasságom, minden boldogságom útjában áll...