Sziasztok! Meghoztam a fejit, bár nem érdemlitek meg. Még mindig nem vagyok megelégedve a komi számmal, ezért lassan kezdek nagyon-nagyon szomorú lenni. Köszönöm azt a 3 komit, nagyon őrültem a kérdéseknek és annak, hogy tetszett a feji. Nos azt hiszem ezzel a fejivel minden kérdéseteket megválaszolom! Kérlek titeket, hogy erőltessétek meg magatokat és írjatok komikat! Mert amíg nem vagyok elégedett, addig nem lesz új feji! Szóval írjatok-írjatok! Jó olvasást! Puszi! Komikat!
NÉVTELENEK IS ÍRHATNAK MEGJEGYZÉST!
És azt hiszem most elég hosszú lett a feji, ezért még inkább megérdemlem a komikat! :)
-Mit kerestek itt? -vontam kérdőre azokat a személyeket, akiket most a leginkább távol akarok tartani ettől a harctól.
-Jöttünk segíteni. Mégis mi mást, Bella?-emelte meg a hangját Alice.
-Nem kértem, hogy segítsetek. -köptem a szavakat.
-Elég volt, most van ennél sokkal fontosabb dolgunk is. -ordította Edward. -Bella menjetek el, amíg lehet.-tette még hozzá. Persze hogy is ne.
-Még mit nem? Miből gondoltad, hogy elmegyek, amikor engem akar.
-Na látod kislány ebben egyet értünk. Te kellesz nekem és most megfizetsz minden tettedért. -mondta.
-Állok elébe, Victoria. -mondtam. Eljött, hogy megbosszulja James halálát.
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, futni kezdett. Felém futott a halál és éreztem, hogy megsimogat, lágyan, selymesen, ahogy Edward tette egykor.
-Szeretlek Edward Cullen! -kiáltottam, mert féltem, hogy ha meglát olyannak, amilyen valóban vagyok, akkor sosem lesz rá esélyem, hogy elmondjam neki.
Most elmondtam, és még hajtogattam volna, még ezerszer megsúgtam volna, hogy elhiggye és ő is ezt mondja. Átváltoztam. A fekete szárnyaim hatalmasra nyíltak és hirtelen egy mezőn találta mindenki magát. Én tettem. Íriszem feketén izzott és fekete köd lepte be a tájat. A félelem és a meglepődés mindenhova lerakodott. Érezni lehetett a halál szagát. A halálét, aki most Victoriaért jött.
Lassan széttártam szárnyaim és felemeltem fejemet, hogy szembe nézhessek mindennel. Mindenki ledermedve állt és bámult, mintha egy csodát véltek volna felfedezni. Hát eljött. Eljött a pillanat, amikor a szög kibújik a zsákból. Ahogy mondani szokták...
Fény derült a "kis" titkomra. Gonosz mosolyra nyitottam a számat és lassú, magabiztos léptekkel indultam a cél felé. A cél felé, ami most Victoria. Az első lépésemet, amit előre tettem, jól megnézte mindenki, aztán láttam, hogy Victoria is hátrálni kezd, de aztán újra fellobban benne a bosszú vágy. Felrepültem és az égen villámok cikáztak. Megvilágította ördögi testem. Állatias, gonosz hangot adtam ki és lecsaptam a vadra. Hagytam, hogy előbb ő üssön, de még ez is neki okozott fájdalmat.
-Üss még egyet James kedvéért. -mondtam neki és nem is ellenkezett a kérés miatt.
-Rohadj meg! Dögölj már meg! -kiáltotta több mint 20 perces harc után.
-Ezt bármennyire is szeretném nem teljesíthetem. -mondtam neki és lehajtottam a fejem. -Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem kéne tovább szenvednem és hozzád szaladnék, hogy kegyelemből ölj meg. Könyörögnék és te megtennéd. -mondtam, majd ismét gonoszan elnevettem magamat. -De nincs ilyen szerencsém, ahogy neked sem, mert aki a szeretteimet akarja bántani, annak vége.-mondtam és gondolatommal felgyújtottam őt. A pokol lángjai közt égett és ordított. A fájdalom lassan beszivárgott a testembe és én is ordítani kezdtem. Olyan volt, mintha az állatok siratnának valakit. Éreztem, hogy Victoria lelke elszáll a pokol legmélyebb bugyrába, de van még megbánás. Sosem késő megbánni, amit teszünk...A lényeg, hogy tegyük meg. Kérjünk érte bűnbocsánatot és megkapjuk.
Ott térdeltem a réten, és próbáltam elnyomni a fájdalmamat és az érzést, hogy most küldtem a pokolra egy lelket. Szememből elkezdtek potyogni a könnyek, de ez nem olyan volt, mint az emberi formámnál. Ez most vér volt. Meghallottam egy csilingelő hangot, amely undorodva szólt hozzám.
-Mi vagy te?-kérdezte.
-Az ítélet, a jó útra terelő, a sötétség, a gonosz...-kezdtem sorolni, de nem hagyták befejezni.
-Elég! Az igazat mondd! -üvöltötte Edward.
-A sátán gyermeke. -mondtam és lehajtottam a fejem. -Az ördög.
-Micsoda? Jaj Bella ez most nem vicc. Válaszolj normálisan. -mondta Alice és Emmett szinte egyszerre.
-Szerinted nevetek? Vagy éppen vicces kedvemben vagyok. Ennyire látszik rajtam, hogy egy vicc vagyok? -kérdeztem felháborodva és visszaváltoztam.
-Ez hihetetlen. -mondta Alice és még csak ekkor tűnt fel, hogy itt van valaki, akit a legrosszabb álmomban sem szeretnék látni, nemhogy az életben.
-Tanya? -kérdeztem most én undorodva.
-Igen. -mondta diadal ittasan, és ettől majdnem elhánytam magam. Hirtelen olyan erő kapott el, amit még sosem éreztem. Edward az övé. Örökre, de csak a pokolban.
Láttam, hogy Edward hirtelen elkapja a karját, mert el akart indulni felém. Sajnos most szerencséje van.
-Edward engedj el, mert most megölöm. Később már nincs rá esélyünk.
-Nem! Megöl minden szemrebbenés nélkül. -mondta és közben rám nézett. Ilyen szemmel sosem nézett még rám. Soha!
-Engedd el Edward! -szóltam rá, amitől mintha valami megváltozott volna a szemében.-Mi lesz ölj már meg! Elegem van. Ölj meg! -kiáltottam és lábaim nem bírták tovább, összecsuklottam. Két kéz elkapta a vállam és hozzám bújt. Prue volt az. Nem értettem, ő miért nem undorodik tőlem. Mindenki elment és gyűlölködve nézett rám. Hát eljött az idő, amitől annyira féltem. Elítélnek, mert erősebb vagyok tőlük.
-És te? Te nem mész el? Messze tőlem? Szaladj amíg lehet! -zokogtam a vállába, de egyáltalán nem gondoltam így. Szükségem volt rá, legalább most. Legalább addig, amíg el nem süllyedek bánatomban.
-Shh! Én sosem hagynálak el! Szükségem van rád és tudom, hogy nem vagy olyan, mint a legenda szerint. -mondta. Hangjában hallatszott, hogy teljesen biztos a dolgában. -Sosem tudnál bántani, mert ha szeretnél, már rég megtetted volna. -mondta és még szorosabban ölelt, mint eddig.
-Köszönöm! Köszönöm, hogy legalább te velem vagy. -mondtam és a házamban kötöttünk ki.
-Mondd! Szabad tudnom a teljes történeted? -kérdezte félve. A válasz nem kellene, hogy legyen, de érzem, hogy benne tényleg megbízhatok.
-Nos igazság szerint nem szabadna már ezt sem tudnod, de nekem már mindegy, szóval elmesélem. -mondtam és egy hatalmasat sóhajtottam, hogy belekezdhessek a történetembe.
-Az egész történet az ördöggel és Istennel kapcsolatban teljes butaság, mert a sátán és atyám teljesen jóban vannak. Nem olyan a pokol sem, mint amilyennek a legenda elmondja, mert nincs tűz, az csak a lélek képzelete és attól függ, mekkora bűnt követett el. A pokol csak azért van, hogy rájöjj a bűnösségedre és megbánd, aztán felmehetsz a mennybe...de ha nem ott maradsz örökre és nem tudsz elszámolni a tetteddel. Én a sátán és egy angyal gyermeke vagyok és hidd el szinte nagyobb hatalmam van, mint a sátánnak. -meséltem.
-ÉS mondd, miért nem szólítod apád apának és miért szólítod inkább sátánnak? -kérdezte. Hát észrevette.
-Nos az igazság az, hogy őt nem tartom annak, mert...mindegy nem sokára megtudod. Szóval ott tartottam, hogy anyámat sosem láttam valamiért. Csak azt tudom, hogy angyal. Pár évvel ezelőtt támadt egy ötletem, miszerint feljövök a földre és innen irányítom az életeket, hogy a sátánnak kevesebb dolga legyen. De nemcsak ez volt az egyetlen indokom, hanem, hogy megtalálom azt a személyt, aki igazán tud majd szeretni és én is viszont őt. Hát megtaláltam. Ő Edward volt. Mélységesen és visszavonhatatlanul beleszerettem és azt hittem, hogy ő is ugyanígy érez, de tévedtem. Elhagyott. Ekkor összevesztem apámmal és ő kitagadott. Meg akartam halni és ezt számtalanszor megpróbáltam, de mind hiába való volt. Hiszen itt vagyok. Elköltöztem, mert itt minden olyan fullasztó volt. Később visszajöttem és kitaláltam egy történetet arról, hogy a nem létező szüleim meghaltak nyáron egy autó balesetben, és mivel az a hely is frusztráló volt, visszajöttem. Aztán megesküdtem, hogy minden Cullen nevű lényt megölök, mert úgy éreztem, így majd könnyebb lesz, aztán visszajöttek és elgyengültem. Felszakadt minden sebem, ami eddig csak szunnyadt. Azt hittem, hogy el tudom kerülni őket, de még ezt is olyan nehéz megfogadni. Nem megy. Gyenge vagyok. Egyedül érzem magam. Eddig jó volt, mert nem tudták a titkomat. Én esküszöm, hogy elakartam mondani, de amikor elhagyott nem adott esélyt arra, hogy elmeséljem. Elment és meg sem hallgatott. Most meg fel van háborodva, mert szerinte becsaptam. Ő elmondta, hogy...-mondtam, de mielőtt kimondtam volna a számhoz kaptam a kezem és betapasztottam.
-Mi az? Mit mondott el? -kérdezte.-Sajnálom én nem akarok erőszakoskodni. Majd elmondod, ha úgy véled alkalmas vagyok a bizalmadra. Köszönöm, hogy a többit elmondtad. -mondta és kezdett felállni, de én visszarántottam.
-Nem arról van szó, hogy nem bízom benned, hanem arról, hogy ez már nem csak az én titkom. Szóval erre kétszeresen meg kell esküdnöd. -mondtam és mélyen a szemembe nézett, majd válaszolt.
-Esküszöm, hogy soha semmilyen körülmények között sem mondok el senkinek semmit! -mondta és kezét a szívére tette, míg a másikat az égbe emelte.
-Rendben. Szóval ők vámpírok. Edward elmondta, hogy ő vámpír, vagyis nem mondta el, de én magamtól is rájöttem. De az én titkom olyan dolog, ami ha kiderül, nekem végem. -mondtam és sírni kezdtem, majd fájdalmasan felnevettem.
-Tudod, ő mindig is azt mondta, hogy ő veszélyt jelent a számomra, de ha ezt eddig tudta volna, akkor én mondhattam volna, hogy veszélyt jelentek a számára. Ezért hagyott el. Legalább is Alice ezt mondta, de már mindegy, mert új életet kezdett, nélkülem és most már biztosan végleg. -mondtam, majd felálltam ülő helyemből és elindultam az ajtó felé.
-Most hova mész? -kérdezte Prue.
-Gyere! Elmegyünk hozzájuk. -mondtam és nem kellett magyarázkodnom, hogy megértse. Felállt és megfogta a kezem.
Természetesen senki sem fog minket látni, de ez most mindegy.
"Egy pillanat alatt ott termettünk. És láttuk a kivilágított házat az erdő mélyén.
-Edward. Nyugodj már le! -üvöltötte Tanya.
-Hagyj már békén!-kiabálta ő is válaszként.
-Nem! Mi a bajod? Fáj az újra látás? -kérdezte Tanya gúnyosan, amire Alice berontott és lekevert neki egy pofont. Ő meg megalázva kirohant a szobából.
-Most ezt miért kellett? -kérdezte Edward felháborodva. Miért védi meg őt?
-Mert sértegette Bellat. -mondta a pöttöm barátnőm.
-Ugyan már ne nevettess, hiszen nem értheti, hogy még csak most jöttem rá arra, hogy kit szerettem eddig. -mondta és meglepődtem a vallomásától.
-Mi az, hogy eddig? És hogy érted, hogy kit szerettél? -tette fel a kérdéseket, amiket legszívesebben én tettem volna fel.
-Hogy értem? Úgy, hogy eddig egy szörnyet szerettem, pedig azt hittem, hogy én vagyok a legnagyobb szörny a világon, de nem. Persze ezt neki köszönhetem. Most már értem, miért mondta mindig, hogy ő nagyobb szörnyeteg, mint én. És ezt a mai akciót is köszönöm, mert ez volt az utolsó dobása, amivel végleg kiszerettem belőle. Már nem szeretem. -mondta és szavai bele égtek az elmémbe.
Hirtelen elhagyott az erőm és a nappaliba zuhantunk Prueval. A nappaliban lévő vámpírok mind minket figyeltek, aztán meghallottuk, hogy valaki becsapja az ajtót és gyorsan halad lefelé a lépcsőn, majd a bejárati ajtó is becsapódott és eltűnt a rengetegbe. Edward volt az.
-Bella? -kérdezte értetlenül Alice, amikor lejött a lépcsőn. Ránéztem Prue ijedt arcára és megsimogattam őt. Szememből könnyek csorgadoztak. Majd ennyit mondtam.
-Ég veled! - azzal kirohantam és csak egy fekete rózsa maradt a helyemen.
Edward egy szikla szélén ült és némán zokogott. Tudtam, ezt én okoztam neki, és mondhatnám, hogy most már kvittek vagyunk, de nem teszem, mert az nem én lennék.
Megfogtam a vállát és ő riadtan rám emelte tekintetét. Felkészültem mindenre, ami engem érhet ezután. Ő még jobban megbánt, de ha ezzel enyhítek a lelkén, akkor legyen. Azt tehet velem, amit csak akar.
-Te? -kérdezte undorral a hangjában. És én azt hittem, hogy már most elnyel a föld. Fájt az, ahogy velem bánik, de kibírom. Erős vagyok és az is maradok. Már úgy is végem.
